Valaki vezényelt, noha a pálca suhogása nem hallatszott, nem szólt puskalövés, füttyentés vagy vezényszó, s még az egyenruhába öltözött, útszéli fák is csodálkoztak az eseményen, ahogy a ház falai egyazon időben omlottak össze, hasonlatosan az éppen odaérkező öregemberhez, aki köszvénnyel, kételyekkel és istenhittel telítetten, a templomból jövet, lassú, kimért léptekkel befordult volna a sarkon, de hogy a ház állagában beállott változás törmelékké silányította a falakat, a ház sarka is megadta magát, de előbb maga alá temette az öreget, köszvénnyel, kételyekkel és istenhittel egyetemben.

A Kétely s az Istenhit ott álltak megrökönyödve a sírhant szerepét játszó törmelékek fölött, alattuk mozdulatlan végtagok nyúltak ki a tégladarabok alól, a köszvény is odalett véglegesen, a halál angyalai elvitték magukkal, még az árnyékát sem hagyták idelent.

Az emberek megtorpantak az összedőlt ház omladékai előtt. 

– Hol van, hol van ilyenkor Isten? – háborgott valaki, és dühös tekintetét felvetette az égre. 

– Itt vagyok – szólott Istenhit. – Azazhogy majdnem Ő vagyok.

Senki sem szólt, senki sem hallott semmit. Nézték a mozdulatlan lábakat, karokat, ahogy meredten kilógnak a törmelékek alól. Az istentagadó gondolatok lassan birtokba vették a gyászruhát öltött agysejteket, s mint valami vészjósló, fekete görgeteg, megindultak a lelkek felé. A díszőrséget álló himnuszok rémületükben egyszakasznyira zsugorodtak a lelkek őrhelyén.

– Gyorsan, gyorsan – figyelmeztetett Kétely, noha hangja a bizalmatlanság s az erős gyanakodás okán igencsak erőtlen volt, merthogy van-e értelme egyáltalán szólani? – , tégy csodát, tégy valami csodát, most, azonnal, sürgősen, nem látod, hogy az Úr veszélyben van?!

Istenhit, ki az agyonvert öregember lelkének tartozéka volt, körülnézett, hogy mi legyen? Merthogy igaza lehet az erőtlen szónak, egy csoda ténylegesen elűzhetné a veszélyesen közeledő, fekete görgeteget. S hogy ott állt közöttük Isten szolgája is, ki a templomból jövet, a szerencsétlenség láttán sűrűn vetette a keresztet, de hogy Istenhez ő állt legközelebb, hozzá kellett forduljon, máshoz nem volt kihez.

– A lelkek tudnak-e házat építeni, atyám? – kérdezte Istenhit tétován.

– Házat? – Az öreg papban csak úgy fortyogott az indulat. – Mi van, kételkedel? Csak nem tették rád szőrös mancsaikat azok a gyászruhába öltözött banditák? Hagytad volna, hogy földjeidet teleszórják az istentagadás fekete magjaival?

– Dehogy, atyám! – tiltakozott Istenhit rögvest. – Ezer év kellene, hogy ezek a fekete fátylas, otromba némberek elterpeszkedjenek behemót valagukkal az én megszentelt földjeim barázdáin.

– Ejnye, te, honnan e ragyaverte szógané? Látszik, hogy közemberben tápláltad az igét, na, egyszer majd teszünk erről is. És hogy ezer év? Ezer év alatt benépesítjük újra a földet, százezrével építünk házat, vityillót, kinek mi jár. Egy ház? Egyetlenegy? Hát, ki épített bölcsőt és kriptát? Ki adott teret a gondolatnak, testet a léleknek, betűt a szónak, hitet a jövőnek, mondd csak?

– Persze, persze, csakhogy most azonnal kellene ezt az egyet felépíteni, mert jönnek, közelednek a fekete csuhás, eltévelyedett gazemberek, nagyon közelednek, atyám. Nekünk ezer év egy szempillantás, tudom, de nekik mennyi vajon? 

– Nosza – mondta az öreg pap, és újra keresztet vetett. – Fogjatok neki, fiam, most, rögvest, hogy minden rendben legyen.

– Igenis – mondta Istenhit, s a többiek, kik körülötte álltak, kórusban ismételték a szót, egyszerre, ügyesen, mindannyian, ahogy kell, aztán nézték, hogy a karok és a lábak még mindig mozdulatlanul, megmerevedve lógnak ki a törmelékek alól.

– Csodát! Csodát! – ordította Kétely, mert beállok én is a fekete görgetegbe, levetem magamról a kétely cifra köntösét, Istent tagadni kényelmesebb, s még fizet is érte az ördög biztosan.

A lelkek biztatták egymást, hogy nosza. A halottat kihúzták valakik a törmelékek alól, de a ház romjaival senki sem foglalkozott. Teltek az évek, évtizedek, évszázadok. Jöttek új lelkek, és megint újak, és megint újak. Nosza! – mondogatták időnként egymásnak, aztán egy idő után már semmit sem szóltak. Amikor az évszázadok lassú menetben belevesztek a végtelen időbe, egyszer csak célhoz ért a gyászruhát öltött agysejtek elszánt görgetege, s ököllel verni kezdték a lelkek kapuját. Vállukat nekivetették a kapunak innen is, onnan is. A kapu még áll. Inog, de áll. Belülről az imák tartják a frontot, kívülről az istenkáromlás. Valakinek vállalnia kellett a tulajdonképpeni főszerepet, aki úgy döntött, hogy az amúgy is szúette fába egy hatalmas szú újabb és újabb járatokat rágjon a kapu testébe vadul. Hogy merre dől majd a kapu, miután a szú bevégzi a dolgát, csak az ismeretlen főszereplő tudná megmondani, de ő nem fogja megmondani nekünk sohasem.

2011.