PETŐFI SÁNDOR
A csavargó
Önkénytelen az ember,
Mindenre születik,
Mint a magasb hatalmak
Ott fönn elvégezik.
Fölöttem is határozott
Az égi végzemény:
Csavargónak születtem,
Csavargó vagyok én.
Betérek Debrecenbe
Bolond Istók gyanánt,
S tovább megyek, ha ittam
Bort és öleltem lyányt.
Ma itten, holnap ottan,
Csak ez az élemény...
Csavargónak születtem,
Csavargó vagyok én.
Igaz, most a cudar sors
Rútul bánik velem:
Lekötve hívatalhoz
Tengődöm egy helyen.
De nem tart ez sokáig,
Igy biztat a remény;
Mint voltam eddig, újra
Csavargó leszek én.
Pest, 1844. június végén
VAJDA JÁNOS
A vén csavargó
Béranger után
Ez árokban szűnjünk meg élni,
Vénűlten, fáradt betegen,
Részegnek tart az elmenő majd;
Annál jobb, – nem szán senkisem.
Elfordul egyik, mig a másik
Egy-két garast vet, menjetek,
Siessetek mulatni; – egy elaggott
Csavargó meghalhat nélkületek!
Vénség öl el; igen, mivelhogy
Éhen nem hal meg senkisem.
Hittem, hogy nyomorom utóját
A kórházban megédesíthetem.
De annyi a szerencsétlen, hogy
Minden kórház tömött, zsufolt...
Eh, utca volt a dajkád, vén csavargó,
Ahol világra jöttél, halj meg ott!
Míg ifjú voltam, művészeknél
Kértem munkát, keresetet,
Nekünk nincs annyi munkánk, lódulj,
Eredj koldulni, így feleltenek.
Ti dúsak, kik mondátok, dolgozz,
Elég csontot vetettetek;
Alván szalmátokon, a vén csavargó
Ezért nem átkozand meg titeket.
Mint más szegény, lophattam volna;
De nem, csak tartottam kezem,
Mi több, leszakitám az almát,
Mely út melletti fán terem.
Hússzor záratták immár reám
Ezért a börtön ajtaját,
Elrabolván a vén földönfutónak
Egy birtokát, a napnak sugarát.
Van-e hazája a szegénynek?
Mit ér búzátok, borotok
Nekem, ipartok, dicsőségtek,
Egybegyűlt szónokaitok?
Míg ellenség hízott hadával
Megvett falaitok megett,
Ellen kezéből nyerte táplálékát
A vén földönfutó és könnyezett.
Mint láb alá teremtett férget,
Miért el nem tiportatok?
Vagy mindenek javára tenni
Mért meg nem tanitottatok.
Egy kedvezőbb szél és a féreg
Szorgalmas hangyává leendett,
S szeretett vón testvér gyanánt, ki
Most úgy hal meg, mint ellenségetek! –
HELTAI JENŐ
Csavargó
Hát újra a kezembe veszlek
Kalandos élet vándorbotja!
Mert elfogott a nagy utálat,
A testem, lelkem belefáradt
A keserű, nehéz robotba.
Leszek megint szabad csavargó,
Bűbájos álmok kergetője!
Ki mit se bán és mit se fájlal,
És könnyű szívvel, könnyű lábbal
Megy hegytetőről-hegytetőre.
Maradjatok meleg kemence
Vállán ti lusta, gyáva macskák!
Én nekivágok az erdőnek
S részegre szívom a tüdőmet
A levegőddel szent szabadság!
A vak homálybul nekivágok
A fölkelő, vadsárga Napnak,
Nem kérdezem, mit ád a holnap
Szememben új tüzek lobognak,
Szivemben új dalok fakadnak!
Nem nézem azt, hová visz útam
Fönt a hegyek közt vad viharban.
Az én utam, Magam kerestem.
Ha végem ez lesz és a vesztem:
Hát legalább magam akartam!
De addig élni...élni, élni!
Különbül mind a többi bamba!
Legyen övék a csönd, a béke,
És mosolyogva, fütyörészve
Megyek a szép bizonytalanba...