A homályban a szentek. A szentek tiszta arca.

Tekintetük követ. Felkészítnek a harcra.

A világ el van rontva. És most már így marad. 

Állok a félhomályban. Már nincsenek szavak.

Gyertyák hazudozó, repdeső fénye mellett,

kíváncsian követnek, megfigyelnek a szentek.

Előbb az őrt kértem meg, oltaná el a villanyt.

A szentek szeme egyetértően meg is villant.

„De hát bátyuska – kértem –, a Rubljov idejében

sem volt elektromosság. Oltsa el, nagyon kérem.”

Vodkás üvegem is a kezébe nyomom végül.

Állok a félhomályban, szemernyi kétely nélkül.

Nem tudom, mit akarnak, a freskókról, a szentek?

De kibírni nézésük mégis félhomály kellett.

Az Uszpenszkij katedrális iszonyatos terében

hirtelen egyszerű lesz, áttekinthető minden.

És mohó áhítattal nézem a szenteket. 

Indulj, biztatnak, le kell élni az életet.

* A vers régi élményét idézi, látogatását a vladimiri Uszpenszkij székesegyházban, Rubljov szentjei között, s jelzi, hogy makacsul kísérti a haza. Ezzel a látomásos, emigráns körökben népszerű verssel zárul az 1921 januárjában megjelenő harmadik könyve, a Fúriák. – Tatjána Bogdanova

 

 

Az égboltot kémleljük szívszorongva, 

az ágak között fel-feltünedeznek,

éjjeli baglyok sisteregnek

sárga szemük fényében mogorva 

csillagaink. Eltakarja őket

a hold. Sugároznak az ezüst nyírfák,

bámuljuk az égi csillagirtást,

fel-felszikráznak, a semmibe hullva.

Állat motoz. Megmozdulnak a bokrok.

Idegesen felreppennek a baglyok.

A holdat sötét felhő takarja el.

„ Az előbb megvolt, megint elvesztettem!” – 

keresi csillagát Léna ijedten,

de a mennyei nagyúr nem felel.

 

A csillagokat néztük önfeledten,

a végtelen fehér éjszakákon. 

Minden megvolt még Szentpéterváron,

de a rettenet már a vérerekben

kerengett. Gyanú árnyéka vetült ránk.

Éreztük, amint szorul a hurok.

Szavaltak bolsi agitátorok,

iszonyodva rettegett Oroszország.

De akkor éjjel, mikor a paktumot 

Ribbentroppal kötötte Molotov, 

boldog volt Léna, végre megtalálta 

elvesztett csillagát. Felragyogott.

Rám fonta magát. „Ott van, látod, ott!”

Másnap indultunk Szibériába.

 

Szibériában, nyári éjszakákon 

is megkerestük a Léna csillagát. 

Simogattuk kislányunk haját. 

„Ha nem lesz helyünk e gonosz világon, 

majd odaszállunk, fénysugárrá válva 

hatolunk át a világmindenségen, 

megpihenünk a Göncölszekéren 

és ellobbanunk – ujjongott fel Tánya. –

Valahol a Plejádok ködében, 

Hattyú, Medve, Lant, Nyilas csillagképben, 

szikráznék, mint Mama nyakán a fétis. 

És már semmi sem árthatna nekem, 

ha megunnám, változtathatnám helyem, 

fényecske szeretnék lenni én is…”

* A hármas vers borzongató erővel idézi fel elveszített éveiket, melyekben egyetlen közös nagy élmény világol, mint Léna megtalált, elveszített, majd újból megtalált csillaga, hogy talán mégse győzhet a gonosz a világon, hogy van még remény. – Tatjána Bogdanova

 

Felriadtam, még tartott a kannibál éjszaka, 

lázasan töprengtem, hogyan jutok haza?

Saját ágyamban fekszem, vettem döbbenten észre,

harsányan, önfeledten szólott a  Miserere.

Mégis Párizsban lennék? Kegyelmezzél uram.

Ültem fel az ágyamban, hallgatva boldogan 

az ötvenedik zsoltárt, Párizs harangjait.

Akkor  öntött a fény el! A villanyt valakik

röhögve gyújtották fel, szemrehányóan néztek.

A Miserere is elhalt. Véget ért az igézet. 

Nyilván lejárt a lemez, csak a tű kattogása

hallszott, mint a harangszó, a dolgozószobámban.

Hisz Péterváron voltam, két idegen meredt rám.

„Hogyan jutottatok be?” – kiáltottam gorombán.

„De hiszen ismerünk mi, két évtizede járunk

lakásodba, elvtársam, s mióta arra várunk, 

hogy meg is ismerhessünk, beszélgethessünk végre! – 

Nem kegyelmez az Úr, halkul a Miserere. –

Verseidet ismerjük, másolatokban őrzi

a cég, ahol dolgozunk, és amely ellenőrzi  

költőink verseit is, a polgártársakat,

gondolataik, álmuk, titkos vágyaikat…”

„Immár húsz esztendeje?” – tértem vissza erre, 

s a lemezjátszóról újra szólott a Miserere.

„Negyvenhat óta – mondta egyikük és legyintett. – 

Épp akkor sodort vissza városunkba a végzet, 

messzi Szibériából, ahol mit is kerestél?!”

„De honnan volt kulcsotok?” „Íme csapdába estél –

röhögött a bajszos. – Egy lányt hívtál meg, éppen

nem volt itthon a Lénád. A másolatot szépen

ő készítette el, mikor te elaludtál,

illetőleg mintát vett, s te nem is gyanakodtál.

Többször is elcsábított. Csak meg ne tudja Léna,

hát szakítottál vele. A verseidben néha 

még feltűnt árnyalakja, azután köddé válott,

s te, titkos verseidben, bíráltad a világot.

Higgyed, Bogdanov herceg, mi mindent tudunk rólad!

Tőled is függ, hidd már el, hogy milyen lesz a holnap?!”

„Mit akartok – hörögtem –, hetvenegy éves vagyok,

Infarktusban bármikor, most is meghalhatok.”

„Na vajon mit akarnánk? Hát közreműködésre 

vennénk rá, szívünk szerint, s még fizetnénk is érte!”

„Erről szó sem lehet!” – ugrottam ki az ágyból.

„Magadra vess – búcsúztak –, minket megtalálsz bárhol.”

Én nem kerestem őket, lecseréltem a zárat.

Vártam, mikor szólít a szovjet titkosszolgálat.

De többé nem kerestek. Ezután minden évet 

ajándékként élek meg, csak eltelik az élet.

* A vers Léna nagymamát is őszintén meglepte, s nem is a kágébés tisztek lányra vonatkozó célzásai miatt, igazán nem volt féltékeny természetű, hanem azért, mert akkor értette meg, hogy miért is kellett 1966 tavaszán lecserélniük a kifogástalanul működő zárakat. „Mintha azok nem tudtak volna újra bejutni s az új zárakhoz is kulcsokat csináltatni – legyintett komoran nagymama. –, bejutottak ezek akárhová, nem lehetett egérlyukba se bújni előlük…S azonkívül igazán nem tudom miért lepte meg látogatásuk, miért dühítette arcátlanságuk, tudtuk jól, hogy megfigyelnek bennünket, hogy letartóztatása, száműzetése, bebörtönzése, lágerbe hurcolása többször is csak egy hajszálon függött. De az állandó veszélyérzet megtanított együtt élni a félelemmel. Már nem érdekelt az, hogy nincsenek titkaink előttük, hogy otrombán hatolnak be az intim magán- szférába, ami az életünk. Az pedig, hogy pofátlanul együttműködésre akarták rábírni, egyszerűen nevetséges. Ők is nagyon jól tudták, hiszen ismerhették, ha tényleg annyira foglalkoztatta a Cég váltakozó, de ügybuzgalomban egymást felülmúló munkatársait nagyapád személye és életműve, hogy nem olyan alkat, aki képes kettős játékokat játszani. Heccelték tehát, éreztetve fölényüket s az ő pőre kiszolgáltatottságát. Egy szomorú, hál’ istennek letűnőben lévő korszak keserűen kiábrándult dokumentuma ez a költemény. Így éltünk, Tatjána, a szép Szovjetunióban…” – Tatjána Bogdanova 

                  Zoscsenkóval a tavon

 

„ Ez a város meghalt. Rommá lőtt nekropolisz.

Te és én még élünk, egy megbillent csónakon. 

De élet ez? Borzalom. Körülvesznek az árnyak – 

káromkodik Zoscsenko, a Ladoga tavon. –

Szibériában voltál? Hát nem lehetett könnyű?”

És én arról dadogok: ”hogy az András hídon,

kísért egy címeres batárjából kiszálló,

vörös köpenyes, karcsú, álarcos amazon.

Aztán egy dallam csendül, egy régi kvintett hallszik,

S ő félrehajtott fejjel, lebegve tovalejt.

Otthagy teherautók, tejeskocsik porában. 

Vértesek dübörögnek. Azonnal elfelejt.”

„Ahonnan önerőből már ki nem juthatok, 

mély sírban vagyok én, eleven eltemetve.

Mellettem egy nő fekszik, arcát eltakarva, 

s a síron dübörög druszám, az orosz medve.

Misa, kiáltom, Misa szabadítsál meg innen.

És feltárul a sír. A fiatal nő nevetve 

táncot lejt körülöttem, közben levetkőzik, 

a holdfényben sugárzik arca, ágyéka, teste.

Felriadok. A hold vöröslő szem az égen, 

a ház körül a nyírfák, fehér menyasszonyok.

Felszállanak, köröttem forgolódnak az éjben, 

a menyasszonyi fátyluk arcom körül susog.

A nő is itt van ismét. Hozzám simulva csókol.

Körülöttünk a halott város rom árnyai.

Magára húz. Vámpírként villog fehér foga.

És csattognak fölöttünk fekete szárnyai…”

Elhallgat Zoscsenko. Dermedten, bénán nézem.

Lehajtott fejjel ül. Faevezők csobbannak, 

Megbillen ladikunk. Felvijjognak sirályok.

És távolodik tőlünk a holnap. Vízbe fullad.

„Nem bírok elaludni. Veronálon élek, 

fehér pasztillák holdja alatt egy lapályon, 

kerengek szakadatlan. Az álom elkerül.

A nőt is elveszítem. A halott várost látom. 

Szomorú kísértet. Loholok az utcákon.

Bádogdoboz csörömpöl a facipőm alatt. 

Egyedül vagyok ismét. Innen mindenki elment.

A bronzlovasra mászok. Hívom az árnyakat.”

„Én a tajgában mindig az Izsák hidat láttam.”

„De hiszen az leégett.” „Álmomban megvolt mégis.

Amazonom is ott volt, sudáran ült lován.

és meztelen melle közt felvillogott a fétis.

„És megjelent Raszputyin.” „ De hisz régen halott!”

„És ott vonult a cár is!” „ De hát régen megölték!”

Mögöttük szépasszonyok, hetyke tábornokok.

Koldusok, zarándokok, különös kóbor népség.

És a híd megremeg. Hirtelen lángra lobban.

De a cár peckesen, a tűzben is tovább lépked.

Zsarátnokként parázslik az Izsák híd, megroppan.

Felleg borul reájuk, véres setétlő végzet.

Az utolsó ítélet! – kiáltja Raszputyin.

Mind bűnösök vagyunk és elvész Oroszország.

Büszkén felvetett fejjel lángra lobban a cár is.

Csak az amazon vágtat, hajszolva paripáját.

Felriadok, de álmom folytatódik a tajgán.

Kerengenek köröttem ijedt szépasszonyok.

A ruhájuk már lángol. A szemük is parázslik.

Az égő híd a Néván most lassan elforog.”

„Én egy sírboltot látok, te egy égő hidat, 

és közben körülöttünk törik a parlagot.

Én azt hiszem Vászja, velünk valaki játszik.

Nem segíthetnek rajtunk gyógyszerek, orvosok.”

„Én még láttam Nyizsinszkijt. Csodálatosan táncolt.

Szinte elvált a földtől. A légben lebegett.

A sudár balerinák feje felett úsztak,

nyári égen eltévedt, ártatlan fellegek.”

„Belőlünk ez hiányzik! A könnyelmű könnyedség, 

ahogyan akrobata szál dróton egyensúlyoz,

ahogy sárkányrepülők vitorláznak a szélben,

ahogyan hullámlovas tapad a hullámokhoz.

A szabadság enyhe mámorát nem érezzük.

Lehúz valami minket, mint hajót tőkesúlya. 

A hullás sem hősies, megint meglódul minden.

Ugyanaz ismétlődik, ugyanúgy, újra s újra.”

Elhallgatott Zoscsenko. Távolodott a part.   

Dobok döndültek égi fantom enekar zengett.

Esőcseppek táncoltak a tajtékos vízen,

dúlt zarándokok őrült látomása kerengett. 

De kieveztünk végül. Zuhogó esőben, 

remegve, vizesen haraptuk a vodkánkat,

egy parti csónakházban. A deszkafalon túl

ázott, csacsogó, vidám fruskák kacarásztak.

* A visszatérése után írott pétervári versek sorozatából is kiemelkedik ez a nyugtalanítóan komor látomás, egy végtelen, soha be nem fejeződő párbeszéd ez barátjával, Zoscsenkóval. Tinyanov mellett ő volt egyetlen barátja, aki tudott eszelősnek tűnő tervéről, a Szibériába menekülésről, de mivel hét esztendeig nem hallott hírt felőle, halottnak hitte, akárcsak Bogdanov őt. Találkozásuk – az utcán, a romok között kotorászva, zúzott gerincű könyveket keresve szinte összeütköztek – mindkettőjüket megdöbbentette, elmentek kedvenc, a Kresztovka folyóhoz közeli csónakházukba, vodkát vásároltak, kieveztek a Kresztovszkij szigetre, s a sűrű, elvadult bozótosban kóborolva egy kis tisztásra találva ültek le és kezdték újra hét éve megszakadó örök dialógusukat. A vers két feleselő, egymást terrorizáló, de ki is egészítő látomás villogása, Zoscsenko élete nehéz periódusában lehetett akkor – ezt a halott város rémisztő, de hitelesen vizionált képei is mutatják, képtelen volt feldogozni a háború traumáit. Nagyapám látomásai az örökké visszatérő amazonnal s az idő örökös helycseréivel, könnyedebbeknek tűnnek, de ez csak alkati különbségükből fakad és látszat csupán. Tény, hogy mindketten reménytelennek látták törekvéseiket, el sem tudták képzelni, hogyan alakul az életük az újra feltámadó terror elnyeléssel fenyegető tajtékos hullámai közepette. – Tatjána Bogdanova