1. A sárga akusztika-varázs
Sok évvel ezelőtt egy tavaszi délelőttön a kolozsvári Magyar Opera udvarában volt valami dolgom, a teremből kihallatszott: próbál a zenekar; benyitottam: az üres terem csodálatosan zengett, soha ilyen hatalmasnak még nem hallottam ezt a zenekart. Visszaléptem az udvarra, s megkérdeztem a verőfényben sütkérező Szarvadi Gyulát: Hogy lehet, hogy előadásokon soha nem ilyen hatásos? Mi történik az akusztikával? A karnagy csúfondárosan elmosolyodott: Az irigység miatt van! Nem tudja? A művészetben a legfontosabb akusztika-alakító tényező a sárga irigység!
Sokszor eszembe jut; mint pl. mostanában is, amikor megint nem hallok semmit a világhírű udvarhelyi zeneszerzőről, Eötvös Péterről. Évekkel ezelőtt híre járta, új operát írt: A három nővér, kappanhangra. Gondoltam, ennek nálunk is lesz folytatása, ha nem is a magyar operával ékesített Kolozsváron, legalább szülővárosában! Ám nem jött híre semmi ilyesminek; lehet, ez csak a média lustasága vagy manipuláltsága? Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda művészeti élete robbanásszerű entrópián esett át az utóbbi két évtizedben, saját színházaik sarjadtak – ám közömbösen tudomásul sem veszik, hogy van valakijük, akivel tele van az internet? Híres kinti zeneka-rok és katedrák foglalkoztatják állandóan – az otthoniak vajon hányszor hívják meg, évente, kétévente; ha nem is operája bemutatására, de egy kis esti beszélgetésre? (Mint például a dicsőiek Ligeti Lajost, a lugosiak Kurtág Györgyöt.)
Természetes, Eötvös Péter zenéje fényévnyi távolságban áll a székely kisvárosok közízlésétől – ám színházaik játszottak nemrégen is olyan szerzőtől, akinek gondolatvilága, érzelmi irányultsága távolabb áll tőlük, mint Jeruzsálemtől – Makó, a Hagymatikonnal együtt. Különben is, az ember a művészetben nem csak azt veszi tudomásul, „ami olyan, mint ő.”
Így van pl. az irodalombarát Szentku-thy Miklóssal, például: nem tartozik a könnyű esti olvasmányok közé, de azért évente, kétévente kézbe-kézbe veszi, elolvas vagy tíz oldalt, és amikor már nem képes többet felfogni belőle, mély pszicho-filozófiával állapítja meg: Egy baja van csak, jobb, mint a tökéletes! (Például én is a múltkor egy szemorvosnő szakmai kíváncsiságát azzal akartam visszaverni: Kérem, én sötétben is látok!... Igen, mert szürke hályogja van! – feleselte. Mintegy szemléltetve a túlzott tökéletességet.)
És nemcsak kisvárosaink művészeti életének akusztikája van besárgulva; itt van például Kolozsvár. Igaz, hogy nemrég, amikor az itt született Végh Sándor világhírű s nemrég elhunyt hegedűművésznek szobrot avattak, a város lakosságából a zene- és magyarkedvelő rétegek nagyon vékonyan voltak képviselve; bár mégiscsak voltak; ámde itt született nemcsak Kacsóh Pongrác, de Veress Sándor is, Bartók és Kodály után a XX. század harmadik legnagyobb magyar zeneszerzőjének emlegették, Svájcban halt meg emigrációban. Az elmúlt hatvan évben hány művét játszották szülővárosában? Pedig itt még Veress Sándor Társaság is működött, László V. Ferenc volt az első elnöke… Ki most? Nem tudom.
Világjáró újságíróink, műítészeink annyi érdekes találkozásról számolnak be a nagyvilágban! Hol egy nepáli füttyművész, hol egy borneói sásbúvárhajó megépítője kerül bemutatásra, hol a pernambucoi révkapitány, aki zsebpiszokból rekonstruálta Kolumbusz hajójának miniatűr mását… – de nemigen írnak a mieinkről: él-e még valahol Tőzsér Júlia, Dietrich Fischer-Diskau felesége? És a két Kónya? Vajon Airizer Csabának, e csodálatos basszusnak most is Buenos Airesig kell mennie egy Mephisto-szerepért? Kolozsváron hányszor énekelhette? És megkérdezni a most már hatvannyolc éves Eötvös Pétert, ezt a hajdani kisangyalnak kendőzött ördögfiókát, vajon hol volna kedve végső pihenőre hajtani hamvait? Nem biztos, hogy Udvarhelyen sok esélye volna erre…
2. A népszerűség varázsának akusztikája is SÁRGA
Nemrég egy sorozat futott – még ha rövidke is – az egyik tévécsatornán Herczeg Ferencről, mint olyan íróról, akit „egyesek” szintén ki akartak zárni az irodalomtörténet nyilvántartásából, mint pl. Somogyváry Gyulát. Ami őt olyan veszélyessé tette: „kiszolgálta a régi középosztály ízlését” és népszerűsége felülmúlta már-már az operett-primadonnákét! Emellett ideológiai eltévelyedései – pl. „álliberális dzsentri-romantikája” és „politikai szervilizmusa” – nem voltak olyan veszélyesek, de ő volt az első magyar „írófejedelem” stb. stb. Legkéjesebb ostorozója, Szabó Dezső szerint a sírkövére majd azt kell felírni, hogy: szerette a miniszterelnököket.
Nem követtem végig figyelemmel a sorozatot, s nem tudom, szó esett-e benne a lillafüredi találkozóról? A Sztálingrádot követő évben a honvéd vezérkar főnöke, a majd kínosan tragikus véget ért Szombathelyi Ferenc vezérezredes találkozót szervezett minden számottevő magyar íróval, hogy feldolgozza stratégiai irányelvét: a háború százszázalékos német megoldása „nem a mi megoldásunk volna”, viszont a százszázalékosan ezzel ellentétes sem! Minden meghívott elment, még a kommunista Nagy István is, de hárman nem: Bánffy Miklós, Herczeg Ferenc és Szabó Dezső!
A háború után azonban ez nem számított jó pontnak, akkoriban A Gyurkovics-lányok legalább olyan ellenséges, mint Az elsodort falu. Mint ahogy bizonyos irodalmár – és persze ideológus – körök számára Ady Endre épp annyira veszélyes volt, mint Szabolcska Mihály. A Gyurkovics-lányokat s Herczeg többi közkedvelt művét éppúgy lesöpörték a színpadról és a könyvesboltok polcairól, mint amilyen kérlelhetetlenül leszámoltak a vezérezredessel, aki különben szintén sváb származású volt. Nemcsak a baloldal, a nyugatosok, a polgárok, a marxisták, a szuperintellektuelek voltak egységesek a népszerűség megvetésében, a „népiek” szintén. Még a különben oly szelíd és béketűrő Németh László is – akit Lukács György úgy jellemzett, hogy Magyarországon minden fasizmusnak ő az apja vagy legalábbis a nagyapja (mert mint teoretikus, ha nem is mint regényíró, a viszonylag népszerűek közé tartozott!), szóval még ő is kirohant Harsányi Zsolt ellen és leponyvaírózta.
Pedig az a bizonyos nagyközönség nemcsak laza, könnyed, közérthető és divatos zsurnalizmusokkal megtűzdelt stílusuk miatt kedvelte őket, nemcsak a közkeletű közhelyekkel ható, sebtében odavetett életbölcsességek miatt, de ezek a „népszerűek” – nem szakadatlanul saját magukat tálalták; nem önnön lelkükből akarták rekonstruálni a mindenséget; nem „önmegvalósításra” törtek; az olvasó kíváncsiságát, élet-éhségét igyekeztek kielégíteni. Harsányi Zsolt Mátyás király vagy Liszt Ferenc alakjában nem saját magát próbálta megérinteni, legfennebb a Háry Jánosban.
Szabó Dezső eleinte azzal támadta Herczeget, azért lett magyar író, mert németnek nem volt elég tehetséges. Erre következett a Kék róka berlini sikere; 600-szor ment egymásután… Eszembe jut, évekkel ezelőtt híre járt, Pesten is előadják, megint. Megkérdeztem a színházi világban legbennfentesebb ismerősömet, mi van ezzel? Arca lemerevedett, elszürkült, soha semmiféle hercegről és semmi ilyen színű rókáról nem hallott!... Olyan képet vágott, mint valaki, akit családja előtt faggatnak, mennyit költ titkos szeretőire?
Herczeg egyszer azt írta: érdekes, akik elvárják, hogy a nagyközönség szavazataival döntse el a világpolitika, a nemzetgazdaság nagy kérdéseit, azok nem tűrik, hogy azt is eldöntse, mit akar látni a színházban? Vagyis; hogyan lesz a Népszínházból – mű Vészszínház?