A zeneszerző és a – zene!
Annyi évforduló, megemlékezés, szesszió és fesztivál alkalmából, után és során, mindig vágyik az ember egy olyan Bartók-kalauzra, kötetre, füzetre, amelyikben nincsen leírva az, hogy JELENTŐSÉGE; sem az, hogy MUNKÁSSÁGA; még kevésbé (tudományos, zeneszerzõi, népzenegyûjtõi) TEVÉKENYSÉGE, és amelyben egyfolytában csak a zenéjérõl lenne szó, és amelynek a szerzõje ugyanolyan légies könnyedséggel, mint ahogy a Szőke szellő, lenge szellő játszik a Tiszán, megkerülné az összes társadalmi, politikai, etnikumközti vitákat és közeledéseket, például, hogy miért nem méltányolják a szlovákok vagy egyes délszláv muzikológus és közírói rétegek B. B. érdeklődését zenéjük iránt, és hogy valójában elismerik-e őt a románok, vagy úgy vannak vele, mint a közel jelen egyik politikusa, Bartóknak különben születésileg falujabélije, aki amikor tájékoztatást nyert Bartóknak a román népzene iránt kimutatott vonzódásáról, így foglalta össze a kérdést: „szóval mégiscsak lopdosta a román népzenét”; szóval vágyunk egy könyvre, amely túlteszi magát mindeme polémiákon, amely olyan lenne, mintha Szent Pál írná a szeretetről – a jó szerző hosszútűrő, a szerző nem fuvalkodik fel, és így tovább –, és amely nem próbálna sugallatokat közvetíteni a Concertót vezénylő karmesternek, hogy a (már idéztem) Hamburgi menyasszonynak a Bartók által parafrazált ütemeit – Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország – olyan hangsúlytalanul kellene csak játszania, hogy mindössze ennyit lehessen sejteni belőle: Szép vagy, gyönyörű vagy, hmhm-hmhm, avagy ellenkezőleg, túl kellene parodizáltatni – a szerző EGÉSZ MUNKÁSSÁGÁNAK SZELLEMÉBEN – nagy vásári csörömpöltetéssel, mint a Kossuth Rádió irodalmi műsorának szignálját; esetleg olyan értelmezést KÖLCSÖNÖZNI e részletnek, mintha Bartók Lehár Ferenc szellemének igyekezett volna békejobbot nyújtani ott kinn a messze nagy idegenségben, avagy mégiscsak az Egyedül hallgatom tenger mormolásának édesbús, keserves nosztalgiája tör fel benne, hacsak itt nem lebeg Rákóczi nagy lelke... de nem, nem, akkor a parafrazált ária tárogatós trioláit jobban kifutotta volna…
...Szóval mindezt és még annyi más megközelítési lehetőséget mellőzve, ez a könyv egyszerűen fölsorolná Bartók zeneműveit, időrendben, mikor adták ki kottáját, mikor adták elő hangversenyen, kik voltak legsikeresebb megszólaltatói, és főleg, néhány szakszerű mondatban ismertetné szerkezetét, megkomponálásának „műfogásait”, kitekintene elődökre és kortársakra és legfőképpen utódokra, legfennebb annyi zenén kívüli adalékanyaggal feldúsítva, hogy az illető zeneműre melyik kiadó, hangversenyiroda, előadóművész valaha mennyit fizetett rá, majd hogy későbben ugyanezek, kiegészítve az örökösökkel és ügyvédeik hadával, összesítve hány százmillió dollárt kerestek rajta?...
Elismerem, nehéz ilyen könyvet írni és akár íratni is. Én már több mint félévszázada megjártam vele. Egy jó nevű zenetudóst kértem fel az akkori bukaresti Ifjúsági Könyvkiadó magyar szerkesztősége nevében, írjon az akkori tanulóifjúságnak (melynek képviselői mostanában rúgják el a hatvanötödik esztendejüket) egy népszerűsítő könyvecskét Bartók zenéjéről. Nagyon sokára elkészült vele, s a kor szokása szerint kerestem hozzá egy román referenst is, aki kiadásra javasolja. A marosvásárhelyi Z. V.-nak adtam oda, aki jó nevű zenetanár és zeneszerző volt, és mindamellett kedves úriember is.
Amikor végül Z. V. átnyújtotta véleményezését – persze, nagyon pozitívat –, e szavakkal tette: „Nézzék, nem azért mondom, mert engemet, lévén román, nem érint; de azért nem ártana valahova azt is beírni, hogy ez a Bartók Béla egy magyar zeneszerző volt!”…
(Elhárítandó minden rosszindulatú belemagyarázást, nem László V. Ferenc kéziratáról volt szó.)
Azóta hányszor szerettem volna én is megannyi évfordulós és azon kívüli zenepolitikai és esztétika-szociológiai tudományos közéleti házi feladatba beíratni, hogy Bartók Béla „MUNKÁSSÁGÁNAK JELENTŐSÉGE MELLETT és AKKORI SZEMBENÁLLÁSA stb. mellett is elég jó zeneszerző is volt”.
Ebben az egész mostani Bartók Emlékévben egy-két érdekes íráson kívül legnagyobb élményem az volt, hogy a francia tévé egyik csatornáján (1947-es felvételről) közvetítették a 44 hegedű-duót, mind (!) Végh Sándor – és egy hasonlóan kiváló francia-olasz kollégája – csodálatos előadásában. Nem hinné el ugye az ember, ha csak mondanák neki, hogy ilyen egyszerű kis zeneszámokban mennyi szépség és szellemesség kristályosodhat ki. Persze könnyebb volt Végh Sándor nevét megjegyeznem, mivel ő Kolozsvárról származott el, de eszembe jut majd társa neve is, ha lesz pénzem egy kis memóriajavító gyógyszerre...
Az Bálintokról való zöngedelem...
Olvastam egyszer egy különös kis folyóiratban – vagy talán hajnaltájt hallottam egy rég kihalt rádióműsorban? –, hogy a XVI. században a lantnak három nagy mestere támadt magyar földön, s mindhármat Bálintnak hívták, mégpedig Balassa, Tinódi és Bakfark... Szerencsére a szerzőnek hamar eszébe jutott, hogy Tinódi tulajdonképpen Sebestyén néven futott, s ezért briliáns eszmefuttatásban fejtette ki, hogy Tinódi azzal büntette magát és kortársait történelmi erélytelenségük miatt, hogy addig nem használja a Bálint nevet, amíg nem lehet megint jó Budában lakása..., de azért e három lantost egyazon távlat szivárványkáprázatán át és egymásra vonatkoztatva lehet megérteni, csakis valensek gyanánt.
Bakfark Bálint híres erdélyi reneszánsz lantművész nevét mindig komikusnak tartottam, más is. Arra gondolna az ember, hogy valami német név kicsavarása, Bach-fahrt, mit tudom én, de hiába, címerében ott van egy bak (vagy kos vagy hasonló). Szülővárosának, Szászsebesnek német neve Mühlbach, de van egy magyar nevű „külterülete”: Bakszeg; megpróbáltam ezzel is kapcsolatba hozni, de nem nagyon ment.
A Bak magyar családnév, csakúgy, mint a Fark, már a 14. század végétől előfordul az egész magyar nyelvterületen, ám Bakfark nincs. Hadd lám, ha közszó volna, mit jelenthetne?
A bak címszavakat végigolvasva a tájszótárban, feltűnik a bakor és bakator: mindkettő szőlőnév. Erre beugrik: juhfarkú = egy kiváló borszőlőfajta neve, a Somló-hegyen is találkoztam fele, Pápa mellett. Valószínű, a család szőlősgazda lehetett – a gyulafehérvári s alsó-küküllői borvidék nincs Sebestől messze, s miután e ritka fajtát termesztették, rájuk ragadt a név. Antwerpenben, Lyonban kinyomatott zeneműveinek címoldalán a Valentin Greff Bakfark név olvasható, egyszer mint „Pannonius” is. Hogy a Greff mit jelent? Markolót, pengetőt, netán „grőföt” vagy éppen szőlőt, venyigét? azt esetleg a szász-flamand idiómák értői magyarázhatnák meg.
Noha egyes régi szerzők szerint szászsebesi, mások barassóinak tartják. Mivel odakint Európában Brassó, azaz Corona, Kronstadt volt a legismertebb erdélyi szász város, természetesen azzal tájolja be az ember az érdeklődőt. (Ma is idecspatakiak vagy holtmarosiak szászrégenieknek mondják magukat a kinti nagyvilágban.)
Bakfark Greff Bálint születésének éppen jövőre esik az 500. évfordulója. Remélhetőleg az Amar-Yllés együttes pályázatot hirdet majd gyerekeknek: Nincsen olyan szépen szóló szép sípszó, mint a szászsebesi szépen szóló...? ... és a nagyobbaknak is: Mi a különbség az intravolut ára és a guit-árverés között?
Ha az idei évfordulós hullámok elcsitulnak, ajánlom a jövő évi Bálint-nap megünneplésére a Séta Szászsebesre, Grefftől Hoffgreffig projektet. És még mindig nem késő a másik lantost is bevonni... Sebestyén Attilának lantornamentális tévéműsorai előkészítenék ehhez a talajt... És persze kellő számban mazsoretteket is bevonni.
(Gyengébbek kedvéért: a Hoffgreff egy régi és nagyon népszerű énekeskönyv volt; sajnos, a mai dzsessz-rituálékon és szpirt-uálékon háttérbe szorult, pedig meglepő hatást keltene, ha megint elővennék.)
