(részlet egy hosszabb tanulmányból)

Michael Ende méltán világhírű meseregénye, A Végtelen Történet 1979-ben jelent meg először Németországban, és egy éven belül a legnagyobb példányszámban eladott német kötetek közé emelkedett. Mostanra már több mint 30 fordítása jelent meg szerte a világon, továbbá számos adaptáció is készült a mű nyomán (filmek, animációs filmek, számítógépes játékok, sőt társasjáték is). Jelen tanulmányomban A Végtelen Történetet a jungi analitikus pszichológia szempontjából fogom vizsgálni. 

Roman Hocke, Michael Ende egykori jóbarátja és lektora, a 2011 januárjában, Düsseldorfban megrendezett Michael Ende Intermedial 2011 konferencián úgy nyilatkozott, hogy a szerző egészen bizonyosan ismerte Jung elméletét, mert apjával komolyan foglalkoztak vele. Ende egykori lektora azt azonban cáfolta, hogy Barnabás Fantáziában tett látogatása álom lett volna csupán. Kijelentette, hogy a fiú ténylegesen átlépett egy transzcendentális kapun, és elhagyta saját valóságát, a rideg és sötét iskolai rejtekhelyét.

Habár C. G. Jung analitikus pszichológiáját sokan az álomfejtéssel azonosítják, valójában messzebbre mutat annál. Jolande Jacobi C. G. Jung pszichológiája című összefoglaló művében azt olvashatjuk, hogy Jung az álmok mellett megkülönbözteti a fantáziákat, illetve a látomásokat, mégis egyazon módszerrel és fogalomkészlettel elemzi a tudattalanhoz vezető három lehetőséget. Ennélfogva a gondolat, hogy Barnabás fantáziabeli kalandjait ténylegesen megélte, és nem csak álmodta, nem mond ellent a jungi megközelítésnek.

A Végtelen Történet alapötlete, hogy főhőse olvasás közben belép egy fiktív világba, és csak nagy nehezen leli meg a hazautat. A fiú reggel kezdi olvasni a varázskönyvet, és pontban éjfélkor lép át Fantáziába. Egy olyan világba, amely sok tekintetben a Jung által kollektív tudattalannak nevezett térként ismerhető fel, amelyben a történet szerint több fantáziautazó is járt már őelőtte. Barnabást útja valójában önmagába vezeti, és ahogy egyre mélyebbre jut Fantáziában, úgy járja be a pszichéje mind mélyebb rétegeit. Története lelkének terápiájáról szól, melyet a szerző nyíltan ki is mond a műben. Ugyanis minden Fantázia-utazó képes Fantáziát, valamint saját világát is meggyógyítani.

Barnabás feladata ebben a fiktív világban, hogy kívánságaival újjáteremtse a Semmi által csaknem teljesen elpusztított világot. Kislány Királynőtől, Fantázia uralkodójától pedig segítségül kapja az Aurint, a varázserejű medaliont, amely védelemmel és hatalommal ruházza fel. Az így kapott teremtő erőnek köszönhetően Barnabás meséi öröktől fogva létező valósággá válnak. Az Aurin, más néven a Fény, a mű egyik domináns motívuma, mely voltaképp két egymás farkába harapó kígyó − egy fehér és egy fekete − öleléséből született varázserejű medál. A motívumban az önismerethez vezető egyik legfontosabb archetípusra, a teljesség archetípusára ismerünk: a mandalára. Az egyéni mandalák meghatározó szerepe, hogy a pszichét mélyebb tudatállapotba vezessék, harmóniába rendezzék a lélekben tomboló krízis ellentéteit, illetve a belső viharokat elcsitítsák. A Végtelen Történetben két fiú, Atraskó és Barnabás viselik a varázsfonatot, mely útjuk során mindkettejük védelmét szolgálja. A meseregény legvégén pedig az is kiderül, hogy a hazavezető utat csakis ezen keresztül lehet meglelni, mert az Aurin őrzi az Élet Vizét, amely mindkét világnak gyógyulást hozhat, ami által Barnabás újjászületik és hazatérhet.

A fiú Fantáziában a kívánságai révén juthat mind előbbre, ugyanis ebben a varázsvilágban a vágy ereje teszi lehetővé az utazást. Minden kívánság ára azonban egy emlék, mégpedig éppen az az emlék, ami miatt az adott kívánsága megfogalmazódott benne. Kívánságai lelkének egyre mélyebb és mélyebb rétegeiből bukkannak fel, egyre mélyebb és tudattalanabb komplexusait oldják fel. Ezzel egyre közelebb vezetik őt a teljes gyógyuláshoz, azaz Valódi Vágyához is. Ahhoz a kívánsághoz, amely a lelke legmélyén megbújva várja a beteljesülést, és hogy megvalósulásával Barnabás lelkének egyensúlya is helyreálljon. A beteljesült vágyak feloldják a korábbi keserű tapasztalatok generálta komplexusokat, az adomány révén pedig érzései átalakulnak. Az a szál, amely korábban saját világához fűzte, e folyamatban megfordul, saját valósága helyett ezután már Fantáziához köti. Csakhogy ez a vállalkozás igencsak kockázatos, mert ahogyan a fiú egyre inkább fantáziabelivé válik, úgy nyer egyre nagyobb teret a tudatalattija a tudatával szemben. Ahogyan A. Jaffé írja: „A tudattalan tiszta természet, és mint ilyen, bőséggel ontja ajándékait. De magára hagyva, a tudatosból merített emberi válasz nélkül a tudattalan – hasonlóan, mint a természet – elpusztítja saját ajándékait, és előbb vagy utóbb megsemmisíti azokat.”1 Barnabás valóban csaknem elveszik az anima archetípus (Xayíde) bűvöletében, de a végveszélyből végül fantáziabeli barátai mentik meg. A konfliktus az Elefántcsonttorony ostromában éri el tetőpontját, ahol saját árnyékával is szembekerül. Az itt átélt vereség és csalódás végül arra készteti a fiút, hogy útját egyedül folytassa. Lemond a fantáziabeliek csodálatáról, és lemond a korábban annyira áhított hősiességről és népszerűségről is. Magányos útján pedig olyan erős archetípusokkal találkozik, mint a bolond (Régi Királyok Városa, Argax), bölcs öreg (Yor, a vak vájár), a víz (Élet Vize) vagy éppen az anyaarchetípus (Ujuóla asszony). Ez utóbbit szeretném kiemelni a felsorolásból, mert Barnabás Fantázia-beli útjának – melyben a változás archetípusára, azaz az individualizációs folyamatra ismerhetünk – kiemelt fontossággal bír.

Ujuóla asszony alakját Ende a mitikus alakokra emlékeztető ősanyaként ábrázolja. A fiúnak azért van szüksége Ujuóla asszonyra, mert kisgyermekkorában elvesztette az édesanyját, és már nem emlékszik az anyai szeretetre – amíg ez a vágya nem teljesül, képtelen lesz elengedni anyja emlékét és leválni róla. Fő komplexusának gyökere az anyja korai elvesztésének traumája. Az Ujuóla asszony mellett megélt szeretet az az erő, melyek Barnabás kisgyermekkori traumatikus érzelmeit végül hatástalanítja. Feloldja azt a „zárványt”, amely a veszteség miatt keletkezett kisgyermekkori lelkében, helyreállítja az egyensúlyt, és visszaadja a szeretni tudás képességét, melyet később, a barátainak és az Élet Vizének köszönhetően pedig fel is szabadít magában. 

A fantáziamunka mellett A Végtelen Történet egy másik nagyon fontos eszközzel is dolgozik, amely már túlmutat a kötet fizikai keretein. Mégpedig az olvasás, valamint az olvasmányélmény valódi, személyes élménnyé való alakításának lelki mechanizmusával. Barnabás egy varázskönyvet kezd olvasni, és mialatt olvas, a két realitás folyamatosan közeledik egymáshoz. A Történetben az olvasott küldetés, Atraskó kalandja, szerkezetében megfelel Barnabás későbbi útjának felépítésével, továbbá a Barnabás által újra megteremtett Fantáziában sok olyan szereplővel is találkozhatunk, akiket korábban Atraskót kísérve ismerhettünk meg. Így arra következtethetünk, hogy bizonyos mértékben újraélte az olvasott kalandokat. Az olvasmányélmény ilyetén transzformációját Jungnál is megtalálhatjuk: Ugyanis „nem az ember álmodik, hanem az embert álmodják. Elszenvedjük az álmot, mi magunk vagyunk annak tárgya. […] Majdhogynem azt mondhatnánk, álmunkban nem úgy éljük meg a mítoszokat és meséket, ahogy ébren olvastuk őket, hanem mintha valóságos eseményei lennének életünknek”2 

Barnabás Fantáziában bejárt útja sok tekintetben úgy segít a lelki gyógyulásban, mint egy hosszú és intenzív meditáció, illetve álommunka, melyben a lélek legmélyebb valójával szembesülve nyeri el a teljességet. De az álmokból ismerős szimbolikus figurák helyett ebben a fantáziatérben valódi, megtestesült archetípusokkal találkozik. Az eseményeknek nem szemlélője, hanem cselekvője.

Amikor valaki megpróbálja elmesélni, hogy mit álmodott, jelentősen leszűkíti az álom cselekményét, struktúrát ad és lineáris időbeli konstrukcióba rendezi a képeket. Amelyik nem illik a logikai rendbe, értelmét vesztve kihullik. Az emocionális, illetve érzékszervi tapasztalásokat sem képes verbális jelekkel átadni. Csak az értheti meg, aki átélte. A Végtelen Történet éppen azért csodálatos, mert az olvasó megélheti Barnabás Fantázia-beli kalandjait a fiút kísérve, éppúgy, ahogy Barnabás korábban Atraskóét. Így válik felismerhetővé a lelki mechanizmus, és így válik érthetővé az egyes epizódok szükségessége és jelentősége.

Az olvasó számára egy másik lehetőséget, aktív értelmezési munkát is kínál a szerző. A Végtelen Történetben újra és újra felbukkanó formula, „ez már egy más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül sor”,3 arra buzdítja az olvasót, hogy maga gondolja tovább és fejezze be a nyitva hagyott elbeszélést. Így válhat a történet valóban végtelenné, és így nyílhat meg a Fantáziába vezető kapu minden olvasó számára. Így pedig a birodalom, mely az emberek elfeledett álomképein alapszik, egyre színesebbé és gazdagabbá válik, hiszen minden olvasó hozzáfűzi a maga történeteit.

Michael Ende azt vallotta, hogy minden olvasó más, és minden olvasat különbözik, éppen azért, mert a történet a befogadás során átmegy azon a szubjektív szűrőn, melyet személyiségnek nevezünk. Az egyént meghatározó érzések és emlékek pedig kisebb-nagyobb mértékben mindig befolyásolják az értelmezést, hiszen az ismeretek befogadásakor és megértésekor az olvasó olyan képet kreál magában, amely korábbi tapasztalataiba beleillik.4 Maga Jung is azon a véleményen van, hogy az értelmezés során az egyéni tudat ismeretének kell az előfeltételnek lennie. Elmélete szerint a fantázia, a látomás és az álom szimbólumainak megfejtése mindig az egyénhez kötött, mert egyazon szimbólumok eltérő jelentést, jelentésárnyalatokat hordozhatnak. Az archetípusok visszatükröződései, értelmezése szerint, sosem egyetemesek, értelmezésükhöz mindig szükség van az egyéni emberre, azaz az aktuális tudati helyzetre mint kiindulópontra.5 Michael Ende és C. G. Jung gondolatát, a szövegolvasást és az álomfejtést, tehát az értelmezés aktusa is összeköti, amely a fantázia, illetve az álom esetében valószínűleg közelebb áll az egyéni tapasztalatokhoz és élményekhez. 

A Végtelen Történet cselekménye komplex, de a jungi analitikus pszichológia mint interpretációs háttér segít strukturálni a szöveget és felismerni a logikai kohéziót az egyes epizódok között, továbbá a különféle kulturális szimbólumok és motívumok egymásmellettisége is értelmet nyer a közös szellemi alap révén.

A történetet akár J. Jacobi szavaival is összegezhetnénk: „Az út nem volt krízismentes, hiszen a tudattalan tartalmak tudatba áramlása, egyidejűleg a »perszóna« feloldása és a tudatosság irányító erejének csökkenése megbillent pszichés egyensúlyi állapotot eredményezett. Mesterségesen állítottuk ezt elő azzal a szándékkal, hogy megoldódjon egy, a személyiség további fejlődését akadályozó probléma. […] Az az archetípusos kép, amely ebből a polaritásból a két részrendszer – tudat és tudattalan – egyesüléséhez egy közös középponton át elvezet: a Selbst (ősvaló). Ez az individualizációs út utolsó állomása, amelyet Jung önmegvalósításnak (self realisation) is nevez.”6 Ez nem más, mint átalakulás, a szó legteljesebb értelmében. Gyökeresen megváltozik Barnabásnak az életről és a világról alkotott felfogása, a világot szemlélő magatartása is. Az individualizációs folyamat megvalósulása pedig elkerülhetetlenül oda vezet, hogy elfogadja magát annak, aki a természete szerint, ellentétben azzal, amivé lenni szeretett volna.

1Jaffé, Aniela: A vizuális művészetek szimbolizmusa. In: Jung, C. G.: Az ember és szimbólumai, Göncöl, 1993, 262.

2Jacobi, Jolande: C. G. Jung pszichológiája. Animus, 2009, 97.

3Ende, Michael: A Végtelen Történet. Európa, 2004, 374.

4Hocke, Roman und Patrick: Phantasien Lexikon. Thieneman, 2009.

5Jacobi: i. m.,118.

6Uo., 161.