Kevés olyan kortárs fiatal kritikust ismerek, aki „vigyázó szemeit” oly gyakran veti az erdélyi magyar irodalomra, mint Antal Balázs. Persze, ez korántsem csak olvasói érdeklődés, hiszen Mózes Attila prózájával a szerző tüzetesebben és mélységében is foglalkozott kutatóként. Ugyanakkor igazságtalanok is lennénk, ha a szerző eddigi kutatói és kritikusi munkásságát csak az erdélyi magyar irodalomra szűkítenénk le, érdeklődése ennél sokkal szélesebb spektrumú, s erről árulkodik legfrissebb kötete, a Kézikönyv határátlépéshez című is. Ez ugyanis épp arról győz meg, hogy a szerző elsősorban a huszadik század második felének, illetve a kortárs összmagyar irodalomnak is alapos ismerője, s ezen belül bír különös fontossággal számára az erdélyi irodalom. 

A kötetnek hármas szerkezete van, s ez számomra Antal Balázs három arcát is jelenti: a kutatóét, a kritikusét és az oktatóét. S hogy mi fogja ezt a hármas szerkezetet egységbe? Elsősorban az az olvasói attitűd, amelyről a kötet hátlapján is olvashatunk: az élményközpontú olvasásnak mint örömforrásnak a fontossága, még akkor is, ha az olvasás a szerző számára úgy is öröm, ha munka, úgy is, ha tanulmánnyá érik, vagy ha „a szerző sok mindent akart a könyvével, csak éppen örömet szerezni nem”. (Ez az öröm egyébként a szövegek lendületes és élvezhető stílusában is lecsapódik). A Kézikönyv ennek az örömnek a szavakba tuszkolt lenyomata, kiegészülve tehát immár az írás örömével, ami a szellem állandó nyitottságának a tanújele is. Ezáltal folyamatosan tágítja önmaga határait – s azokét is, akik kézbe veszik és elolvassák kötetét, vallja a szerző.

A fentebb említett hármas szerkezet ugyanakkor át is lendíti a kötetet a szokványos, kritikákat közlő válogatások tucatjain: itt nemcsak arról van szó, hogy a szerző eddigi, különböző – s igen sok esetben erdélyi − folyóiratokban megjelent publikációiból válogat, hanem arról, miként léphetünk át politikai, történelmi, földrajzi stb. határokon: Antal Balázs folyamatosan át- és átjárja ezeket a határokat, reflektál rájuk, s ettől válik kötete izgalmas olvasmánnyá. Talán nem véletlen, hogy az első részben szereplő hat írás közül négy az Erdélyben születő irodalomra fókuszál. A Szilágyi István, Láng Zsolt és KAF munkásságát mélységeiben érintő tanulmányok mellett a kötet első két írása tükröt is tart az erdélyi olvasóknak: miként látszik irodalmunk a határon „túlról”, hogyan látja az erdélyi irodalom helyzetét és az irodalmár szakmát egy többé-kevésbé külső szem; miként olvashatjuk újra Szilágyi Domokost ma, illetve milyen buktatói vannak az ideológiai/politikai olvasatoknak, nem beszélve a politikailag elfogult tanítás veszélyeiről (ilyen szempontból nyer fontosságot, hogy a kötet utolsó, harmadik részét képező írása épp Kölcseyvel foglalkozik). Igen érdekes és akár vitatható például az a meglátása a szerzőnek – amelyet egyébként egy Korunk-ankét kapcsán fejt ki −, hogy a szakma Kolozsváron „elsősorban régi magyar irodalmat olvas – kétségtelenül ez van divatban”. Vagy említhetjük azt a problémafelvetését, amely a kortárs irodalommal foglalkozókra vonatkozik: nem szakmáról, hanem szakmákról beszélhetünk, állítja, tekintve a − főként magyarországi − kortárs folyóiratok kritikarovataiban is lecsapódó eltérő értékrendeket és módszereket. S hogy egy utolsó példával éljek, amely a kötet létjogosultságát még inkább alátámasztja, az arra a napjainkban sokszor elhangzó nézetnek a visszásságára mutat rá, miszerint „Magyarországon nemcsak hogy nem tudják mi történt pl. Erdélyben ’45 és ’90 között (...) a szépirodalomban, de nem is akarják tudni. Minek, ma már egységes az irodalom.” 

Antal Balázs a fentebbi nézettel ellentétben nem önti ki a fürdővízzel együtt a csecsemőt is: kötetének második része valóban az egységben személt magyar irodalomnak a felmutatására törekszik, s ilyen értelemben kortárs magyar irodalomtörténetként is olvasható: szándékai szerint nem valami ellen, hanem valamiért íródott. S ebben a valamiértben jól megférnek egymás mellett, ideológiai és földrajzi korlátok, határok ide vagy oda: Demény Péter, Balázs Imre József, Fekete Vince, Selyem Zsuzsa, László Noémi, Mózes Attila, Szilágyi István, Krasznahorkai, Tar Sándor, Térey, Szabó T. Anna, Kálmán C. György vagy Ficsku Pál; és a sort még folytathanám.

S befejezésül nem mellékes, hogy az akár Antal Balázs olvasónaplójaként is lapozható kötet főhajtás is: Cs. Gyimesi Éva, János István és Szabó Zoltán emléke előtt. Mert ők is részesei annak a bizonyos valamiértnek.