A Kuncz Aladár munkásságát bemutató dolgozatom elkészült, megszereztem a tanári oklevelet, majd gyakornok lettem a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetében, aztán egy őszi éjszaka zörgettek szüleim házának ajtaján: egy óra múlva már a Gyorskocsi utcai államvédelmi „vizsgálati osztály” kényszerű vendége voltam, két hónap múlva a tököli internálótábor rabja, és csak 1960 májusában szabadultam, jó egy hónappal az internálás intézményének megszüntetése után. Ezután egy esztendős rendőri felügyelet, állástalanság, pusztán a szellemi segédmunka lehetősége, majd néhány esztendős technikumi tanárkodás következett, és csak 1965-ben térhettem vissza pályámra, mint segédmunkatárs az Irodalomtudományi Intézetben. Intézeti elhelyezkedésemmel pályám végre révbe ért: ma is hálával és szeretettel gondolok azokra a magyarországi és erdélyi kollégákra (a többi között Bodnár Györgyre, Czine Mihályra, Rónay Lászlóra, Kenyeres Zoltánra, Gálfalvi Zsoltra, Dávid Gyulára, Kántor Lajosra és Láng Gusztávra), akikkel mindig összekötött a közös felelősség és a sok közös tennivaló.

Az intézetben első dolgom volt, hogy kibővítsem és átírjam Kuncz Aladárról készített dolgozatomat, ez lett az első könyvem, 1968 nyarán. Némi huzavona után jelent meg a sorozatszerkesztő Bodnár György és a lektori munkát vállaló Czine Mihály hatékony közbenjárására. Ezt követve kaptam háromhetes akadémiai ösztöndíjat Romániába, a szép és tudós Erdélyi Ilonával utaztuk be az országot: Bukarest, Brassó, Marosvásárhely, Kolozsvár, végül ismét Bukarest voltak utunk állomásai. Gyönyörű téli utazás volt, 1969 januárjában, mindenütt baráti szívek vártak, és persze mindketten lelkes örömmel merültünk meg az erdélyi városok, a magyar közösségek életében. Marosvásárhely akkor még szinte színmagyar városnak számított, és Kolozsváron is boldogulni lehetett magyarul. Kuncz Aladár-könyvem híre mindenütt megelőzött, mindenki szövetségesként fogadott, akkor ismerkedtem és barátkoztam össze Szemlér Ferenccel, Méliusz Józseffel, Kós Károllyal, Kacsó Sándorral, Sütő Andrással, Kányádi Sándorral. Beke Györggyel, Kántor Lajossal és Láng Gusztávval még korábbi budapesti látogatásaik alkalmával kötöttem barátságot. Könyvem elsősorban a „transzilvánista” irodalomról adott képet, akkoriban ez még kihívó újdonságnak és szinte ellenzéki gesztusnak számított, minthogy a hivatalos romániai magyar irodalomtörténet-írás szinte csak az egykori Korunk körül gyülekező baloldali irodalmat ismerte és ismerte el.

Engem valójában a Kuncz Aladárról írott könyvem és annak erdélyi fogadtatása kötelezett el az erdélyi irodalom, egyáltalán az erdélyi magyarság ügyének. Első könyvem óta harminckét erdélyi vonatkozású saját munkám és mellettük negyvenegy általam szerkesztett erdélyi vonatkozású kötet, tehát összesen hetvenhárom kötet került az olvasó elé. És természetesen könyveim jelentek meg a magyarországi, a felvidéki, a délvidéki (vajdasági) és a nyugati magyar irodalomról is. Valójában – a csíkszeredai kiadó baráti felkérése mellett –  erdélyi vonatkozású könyveim biztattak arra, hogy egyszer, a sok-sok részlet feldolgozásán túl összefoglaló keretben mutassam be az erdélyi magyar irodalom közel egy évszázados élettörténetét. Könyvem ennek a biztatásnak köszönheti elkészülését. 

A hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek közepéig minden esztendőben több alkalommal is jártam Erdélyben: akadémiai ösztöndíjjal vagy baráti látogatás keretében, felkeresve olyan történelmi fontosságú városokat, településeket, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely, a székely városok, Brassó, Temesvár, Gyulafehérvár, Torda, Nagyenyed, Torockó, Dés, Szamosújvár és Déva. Mondhatom, bejártam Erdélyt, mint valamikor Kazinczy Ferenc vagy később Németh László és újabban sok-sok magyarországi kollégám. Aztán valamikor 1983 után hirtelen abbamaradtak az erdélyi látogatások, ugyanis hetvenegyen aláírtuk azt a tiltakozó nyilatkozatot, amely elítélte az Ellenpontok című szamizdat-kiadvány szerkesztői ellen vezetett rendőri eljárást. A tiltakozás eljutott a nyugati sajtóhoz, közzétette a Szabad Európa Rádió magyar és román adása, elkerült az európai enyhülési folyamat ügyében tárgyaló madridi értekezlet színe elé. A bukaresti hatóságok (ekkor már túl voltunk a Ceauşescu nevéhez fűződő rémuralom kibontakozásán) nemcsak az Ellenpontok szerkesztőire, hanem a memorandum aláíróira is lecsaptak: valamennyiünket „örök időkre” kitiltottak a román állam területéről. Ezekben az esztendőkben csak sajtóhírek és baráti üzenetek révén értesültem arról, hogy szinte naponként hoznak az erdélyi magyarsággal szemben jogfosztó intézkedéseket.

Ámde az úgynevezett „létező szocializmus” világában az „örökre” jóval korlátozottabbnak bizonyult, mint az „ideiglenes”: 1989 Karácsonyán megbukott a romániai diktatúra, és 1990 január elején egy nagyobb autókaravánnal én is eljuthattam Kolozsvárra és Marosvásárhelyre. Akkor már nem élelmiszereket vittünk, hanem gyógyszereket és könyveket, nekem jutott az a szerencse, hogy Sütő Andrást megajándékozhattam az Erdély történetét tárgyaló akadémiai összefoglalás három kötetével. Ennek a hatalmas kézikönyvnek a megjelenéséről addig Romániában csak a pártsajtó gyalázkodó közleményei, például a közismert marosvásárhelyi renegát Hajdu Győző rágalmai tudósították az erdélyi magyarokat.

Elmondhatom: a mögöttünk lévő jó másfél évtizedben „belaktam” Erdélyt. Mindig otthon éreztem magam az erdélyi magyarok között, az ottani közönség körében, és persze valóságos szellemi otthonra és baráti közösségekre találtam az erdélyi magyar folyóiratoknál és más szellemi műhelyeknél is. A kolozsvári Korunkban, Helikonban és Művelődésben, a marosvásárhelyi Látóban, a bukaresti A Hétben és a csíkszeredai Székelyföldben igen sok írást közöltem az elmúlt tíz esztendőben, a kolozsvári Szabadság című napilap pedig a kilencvenes évek közepén (Tibori Szabó Zoltán szerkesztő jóvoltából) rendszeresen közölte publicisztikáimat. Mint a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (Anyanyelvi Konferencia) 1992-ben megválasztott és azóta négy alkalommal újraválasztott elnöke, 1995 és 2001 között mint a Magyar Írószövetség elnöke, majd 2002 és 2006 között mint az Illyés Közalapítvány Kuratóriumának elnöke folyamatos munkakapcsolatban álltam az erdélyi magyar kulturális élet, elsősorban az ottani irodalmi élet vezető munkatársaival. Ezek a kulturális személyiségek ma már jó barátaim, barátságunkat számtalan közös munka és közös erőfeszítés igazolta. Hogy orientáló neveket említsek: Sütő András, Kányádi Sándor, Gálfalvi Zsolt, Gálfalvi György, Szilágyi István, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Bálint Tibor, Tőzsér József, Kozma Mária, Kántor Lajos, Farkas Árpád, Kovács András Ferenc, illetve az időközben Magyarországra települt erdélyi írók közül Beke György, Bodor Pál, Csiki László, Kocsis István tartoztak-tartoznak a barátaim közé. Velük és általuk is úgy érzem, hogy közöm van Erdélyhez, hogy Erdély kissé az enyém, olyan szellemi hagyomány, amelyről semmiképpen sem tudnék lemondani.

A történész nézőpontja

Az erdélyi magyar irodalom történetének általam kezdeményezett összefoglalása mögött közel félévszázados kutatómunka áll: az imént jeleztem azt, hogy még utolsó egyetemi esztendőmben 1956-1957-ben kezdtem foglalkozni Kuncz Aladár munkásságával és általában a húszas évek erdélyi irodalmával: azzal a „hőskorral”, amely valóban egészen új, eredeti és az írók áldozatkészségét tekintve „hősies” fejezettel egészítette ki az erdélyi magyar irodalmi kultúra sok évszázados történetét. Ennek a személyes elkötelezettségnek természetesen a köznapi aprómunka jelölte meg a célját és az értelmét, minthogy (mondjuk talán így) az irodalomtörténész morálját mindenekelőtt a könyvtári és levéltári szorgalomnak, az íróasztal mellett végzett kitartó munkának kell megalapoznia és képviselnie. Ennek a félévszázados kutatómunkának a medrében és az eredményeként közreadott több mint hatvan kiadványnak (és természetesen több száz tanulmánynak és folyóiratcikknek) kellett a jelen vállalkozást megalapoznia és előkészítenie. (Természetesen ezeket az írásokat: tanulmányokat és könyvrészleteket – rövidebb változatban vagy részleteiben – felhasználtam a most a beszélgetés tárgyát adó munka elkészítése során.)

Az imént említett folyamatos tevékenység mintegy megalapozta művemet, egy irodalomtörténeti összefoglalás létrehozása azonban természetesen nem azonos több tucat (vagy több száz) tanulmány, cikk, kritika egybeszerkesztésével. A továbbiakban arról szeretnék beszélni, hogy milyen irodalomtörténeti „paradigmák” nyomán alakult ki ennek a háromkötetes munkának a terve és szerkezete. Az irodalomtörténet-írásnak, legalábbis az én meggyőződésem szerint, és ebben tulajdonképpen közvetett és közvetlen szellemi mestereim: Horváth János, Halász Gábor, Szerb Antal, Komlós Aladár és Sőtér István útmutatását kívántam követni, az irodalmi intézmények és folyamatok, az írói életművek és művek bemutatására és értelmezésére kell törekednie. Nem osztom azt a különben mostanában „divatosnak” mondható kételyt, amely az irodalomtörténet-írással és általában a történetiséggel szemben tapasztalható. A történetiség elvét: egyáltalán a történetiség értelmének eszméjét egy történésznek sohasem szabad feladnia. Nagyra becsülöm a poétikai elemzéseket, az elméleti megközelítést, mindazonáltal nem hiszem, hogy az irodalomtörténet-írás hagyományos szemléletét és módszerét el lehet utasítani. Vagyis továbbra is képet lehet (és kell) adni az irodalmi folyamatok, a műfajok, az intézmények (folyóira-tok, könyvkiadók, irodalmi szervezetek, mozgalmak, írói közösségek) történetéről, és természetesen az írói pályák, az írói életművek alakulásáról. Az irodalom végül is az írók alkotó munkájában: művekben és életművekben jön létre, az írói pályaképek akár csak vázlatos rajzát és a művek értékelését ennélfogva megkerülhetetlennek tartom.

Ebben a tekintetben erdélyi irodalomtörténetem „hagyományosnak” mondható, a magyar irodalomtörténet-írás tradícióit követi, vagyis folyamatrajzokat, írói portrékat és (tekintettel a terjedelmi korlátokra) igen rövid műértelmezéseket ad. Ahogy Halász Gábor mondotta volt egykoron: „portrét” és „tablót” – végül is az irodalom folyamata ezekben ölt alakot. Az erdélyi magyar irodalom történetét bizonyára meg lehet és meg kell írni a „modernebb” eljárások eszközeivel is, és reményeim szerint lesznek olyanok (lehetőleg fiatalok), akik a jelenkor irodalomelméleti elgondolásainak felhasználásával végzik el ezt a feladatot, magam mindazonáltal maradok annál a tradicionális irodalomtörténet-írásnál (az eszmetörténet, az intézménytörténet, a folyamatrajz, az írói portré és a műismertetés-műelemzés eszközeinél), amelyet imént említett mestereimtől sajátítottam el.

Azt sem kívánom homályban hagyni, hogy a kép, amely most az erdélyi irodalom közel egy évszázados történetéről az érdeklődő elé kerül, nem erdélyi, hanem magyarországi irodalomtörténész műve. A mögöttünk lévő két évtizedben az erdélyi és a magyarországi irodalomtörténet-írás nézőpontja igen közel került egymáshoz, és ez természetesen helyeselhető, minthogy az erdélyi magyar irodalom is a magyar nemzeti irodalom része, és ebből a nemzeti irodalomból nem lehet és nem szabad kiszakítani. Ugyanakkor az is természetesnek mondható, hogy egy magyarországi irodalomtörténész nem egészen ugyanúgy látja az erdélyi irodalom fejleményeit, mint egy kolozsvári, marosvásárhelyi vagy éppen csíkszeredai. Mások a történelmi tapasztalatai, mások a lelki kondíciói, az erdélyi tudós olyan jelenségeket és értékeket is számon tart, amelyeket magyarországi kollégája esetleg észre sem vesz, vagy amelyeknek talán nem tulajdonít akkora jelentőséget, mint amilyet ezek a jelenségek az erdélyi kontextusban kapnak. Az irodalomtörténet-író mindenekelőtt maga is olvasó, nem tudja függetleníteni magát környezetétől és tapasztalataitól.

Mindez nem jelenti és nem jelentheti a 

kétfajta (a magyarországi és az erdélyi) megítélés és ábrázolás lényegi különbségét, hiszen a kutatás és az ábrázolás tárgya mindkettő esetében azonos: a magyar irodalom, adott esetben az erdélyi magyar irodalom.

Árnyalatokban azonban lehetnek eltérések a kétféle irodalomkép között, már csak annak következtében is, hogy a magyarországi irodalomtörténész nem kerülheti meg azt, miszerint az erdélyi magyar irodalom jelenségeit is a magyarországi irodalom horizontjának figyelembevételével kell megítélnie. És ahogy igen tanulságos lehet (lenne) az, hogy egy erdélyi irodalomtudós miként vélekedik a magyarországi, illetve az egyetemes magyar irodalom folyamatairól, érdekes lehet az is, hogy egy budapesti (debreceni, szegedi, pécsi) irodalomtörténész hogyan látja az erdélyi magyar irodalom történetét. Végül is, csak haszonnal járna, ha az erdélyi magyar irodalom története minél változatosabb tükörképekben jutna az olvasó elé.

Magam természetesen vállalom azt, hogy „Budapestről” szemlélem és ítélem meg az erdélyi irodalom jelenségeit. Szükségesnek tartom ezt a megítélést, annál is inkább, mert az erdélyi irodalom történetéről kialakítandó összegző kép máig adóssága a magyarországi és az erdélyi irodalomtörténet-írásnak. Voltak próbálkozások és kísérletek korábban is, ezek azonban tulajdonképpen csak részeredményeket hoztak. Az összegző irodalomtörténeti recepció olyan kísérleteire gondolok, mint (az erdélyi tudósok részéről) Kristóf Györgyé, György Lajosé, Ligeti Ernőé, Jancsó Eleméré és Makkai Lászlóé, valamint (a magyarországiak részéről) Tolnai Gáboré és Kozocsa Sándoré – valamennyien még az 1945-ös korforduló előtt, majd Kántor Lajosé, Láng Gusztávé, Marosi Péteré és a magyarországi irodalomtörténészek közül Bertha Zoltáné, Görömbei Andrásé és a magamé – már jóval a második világháború utáni, tulajdonképpen a nyolcvanas-kilencvenes években. Megemlítenék két érdekes a nyugati világban született összefoglaló munkát is, az egyik Illyés Eleméré, Münchenben magyarul; a másik: K. Lengyel Zsolté, ugyancsak Münchenben németül látott napvilágot. De nem hallgathatunk két román nyelvű összefoglalásról sem: Ion Chinezué még a háború előtt; Nicolae Balotǎé már a nyolcvanas években került az érdeklődők kezébe. Ezek között a könyvek között Kántor Lajos és Láng Gusztáv 1971-ben (két egymást követő kiadásban) megjelent Romániai magyar irodalom 1945-1970 című munkája volt úttörő jellegű, kár, hogy a további évtizedek feldolgozása végül elmaradt. Ugyancsak nagy szerepet tölt be a Romániai magyar irodalmi lexikon hat kötetben közreadott anyaga, az erdélyi magyar irodalom iránt érdeklődő olvasó mindenekelőtt itt találja meg a legtöbb információt.