"még ők kérdezik, hol van az én Istenem"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 17. (607.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Pomogáts Béla
Magyar irodalom Erdélyben - Személyes bevezetés a gyergyószárhegyi eszmecseréhez
KOVÁCS FLÓRA
Zenehallgatás, durván - Beszélgetés Orcsik Roland költővel, műfordítóval
Szőcs István
Sárgavarázs-jegyzetek
Cseh Katalin
Sanzon
Sigmond István
Molekulák 35. - Csengettek
ANDREI DÓSA
Versei
GEO BOGZA
Versei
MIRCEA ELIADE
Maitreyi
DANIEL BĂNULESCU
Versei
DOINA RUŞTI
Zogru
BENE ZOLTÁN
Világnézet
Petres László
Miesnapi kirándulások Árkádiában
KOVÁCS BEA
A forgatókönyvírás metakönyve
Lászlóffy Zsolt
A lángész járandósága
Hírek
 
Szőcs István
Sárgavarázs-jegyzetek
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 17. (607.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.

3. Az ideg-envarázs 

Egy 13 éves forma lánytanuló, arcán öntelt fölény és gúny kifejezésével meséli, van az osztályukban egy lány, akinek semmiféle, egyetlenegy külföldi holmija sincs (külföldi: nyugati); se egy kézitáska, karkötő, töltőtoll, még bár egy törlőgumi se, és az egész osztály a kiérdemelt megvetéssel fordít neki hátat.
Annak idején, több évtizede, megjelenésétől eltiltott egyik munkácskámban1 tárgyaltam, hogy az idegenmajmolás, a meghunyászkodó, majd agresszivitásba átcsapó idegenimádat nem feltétlenül gyenge jellemből fakad – noha gyakran kiverejtékez maga körül egy jellemtelenség-nyálkát –, eredetileg a romantikaéhség tünete; az egyed ingerszegénynek érzi a saját környezetét, s mert ő nem tud máshova elvergődni, mohón kapkod a környezetében felbukkanó minden új iránt, amivel együtt jár a megszokott, a saját, az otthoni megvetése; leginkább a serdülőkorban. Az új tárgy, az idegen holmi olyan, mint az új szerelem: egy sejtelmes idegen életformába való beavatás ígéretét hordozza. 
Mint ahogyan az irigység sem rút jellemhiba – eleinte, hanem „a versenyszellem megpendülése”. A létért való harc vállalása. Fertelmessé akkor válik – mármint emberi szempontból –, amikor nem a saját erő mozgósítását célozza, hanem a vetélytárs lebénítását, Achilles-ina elmetszését, lélegzése megnehezítését; a kultúra, sőt a barbárság előtti szintre való visszatolódásban látja versenyhelyzete javulását. 
Anyám unokanővére juhász volt egy marosszéki faluban; évente egynéhányszor bejött Vásárhelyre vásárolni ezt-azt. Engem gyerekként legjobban felajzottak az új bocskorok, amiket fiainak vett: sima, fényes, barnás-sárga bőrük elvarázsolt; anyám nagyon letorkolt; mi már nem vagyunk parasztok, már nagyszüleid kivetkőztek a büdös condrákból, szégyelld magad. 
Azonban 1940 után, amikor átmenetileg „bejöttek a magyarok”, Anikó nén nemcsakhogy nem vett több bocskort, de azt is letagadta, hogy ő vagy gyerekei valaha is hordtak volna olyasmit. (A korrektor figyelmébe: nem néne és nem néni; nagymamám pl. Karolina létére Linánén volt!) Ám még jobban is megjártam vele. Sok évvel később megkérdeztem tőle: Hogy hívták azt a cserépfedőt vagy kupakot, ami alatt a lángost meg a kenyeret sütötték? Anikó nén elpirult: Te olyant, fiam, nálunk nem láttál! Biztos fenn a Bucsinon láttad, vagy az Istenszékén!2 Ott láttad!
Emiatt egyszer csúful lebuktam. Már szerkesztőkoromban, megkérdeztem egy „külső munkatársat”, egy nagyon mozgékony kis néprajzos professzort: Nem tetszik véletlenül tudni, hogy hívták itt Erdélyben a kenyérsütő harangot? Mert tudom, Baranyában pupliknak hívták, de itt másként; láttam gyerekkoromban, de már elfelejtettem… A prof rámmeredt, kissé elsápadt, aztán elpirult, és rámförmedt: Maga hazudik! Ilyet maga nem látott! Ilyent Erdély területén kétezer éve nem használtak!
Aztán megint csak telt-múlt az idő. Az etnoprofnak új könyve jelent meg. (Egy időben mindenkinek állandóan új könyvei jelentek meg!) Hát csak olvasom benne, hogy Hunyad negyében, az ottani havasi románság körében ilyen s olyan kenyérsütő harangokat használtak még a XX. század derekán is… Felkerestem munkahelyén: azt tetszett mondani, az utóbbi kétezer évben nem… és most azt tetszik írni, hogy… izé… Hunyad megyében!... Most elősápadás nélkül elpirult, s odavágta nekem: Magának igaza van és mégsincs igaza!... Azzal hátat fordított és otthagyott. Azóta még nem egy kollégájával jártam így, különböző témák kapcsán. Mivel azonban ők voltak a szakemberek, bosszúállás gyanánt csak egyet tehettem: egy sort sem olvastam többet tőlük.

*** 
A fentebb érintett téma, különös gyakorisággal éppen a néprajz és hasonló területeken virágzott nagy sárga szirmokkal: az új és újabb könyveké.
Schopenhauer megjegyzi: Az emberek mindég a legújabb könyveket akarják olvasni, ahelyett, hogy a legjobbakat olvasnák!... Szerintem ez csak részben van így, illetve kisebb részében baj; nagyobb, hogy az emberek mindég újabb és újabb könyveket akarnak írni, ahelyett, hogy a már meglévő jobbakat dugnák az olvasni vágyók orra alá.
A „legszebbekkel” is ez a helyzet. Sok népköltészeti kiadvány jelent meg annak idején minálunk – igen sokszor „romlott” vagy a nagyközönség szempontjából érdektelen változatokkal – de olyan „igazán szép”, mint a Budai-Ortutay féle Székely népballadák, soha többé. Tán hetven éve?... Lehet, máshol igen, de itthon nem. Számtalanszor ajánlottam az Irodalmi és Művészeti Kiadónak, majd a Kriterionnak. Azt felelték, hogy a fametsző külföldön tartózkodik. (Igaz, bár nem politizált). „Azóta” eltelt vagy 22 esztendő, éppen annyi, mint a két világháború között. Minden könyvkiadónak szaktanácsadói vannak, művészek; és ők erre azt válaszolják: a jelenkor kérdéseire a jelenkor művészeinek kell megadniuk a választ, különben… (különben minket megölne a sárga irigység!)
Ez a válasz teljesen azonos azzal, mint amit annak idején is adtunk hasonló „kérdésfeltevésekre”, de amikor megkezdődnek az összehasonlítgatások a szépirodalommal, nagyon pocsétás-dagonyás talajra tévedtünk. Igaz ugyan a filozófus kifogása, hogy új és jó annyiszor nem fedik egymást, de egy írásnak halvány írásművészeti oldala mellett is lehetnek értékei, pl. új információk új létjelenségekről; valamely táj- vagy rétegnyelvi szint megörökítése; miegymás… Engem is annak idején gyakran támadtak, hogy mint szerkesztő s kritikus miért nem szegültem keményebben szembe olyan megjelenésekkel, mint pl. Papp Ferenc, Bálint Tibor, Sőni Pál (sőt, egy ízben még szegény öreg Tamás Gáspár is), lévén ezek irodalomalatti produkciók? Viszont mindenikük tartalmazott olyan valóság-motívumokat, amelyekhez e „veretes irodalom” nem akart hozzászagolni.3


Jegyzetek

1Nagyterjedelmű kéziratom – Romantika és hétköznapok című – egyrészt a romantikaéhség és a romantika-pótlékok (giccs és álcázott modern giccs, azaz giccspótlékok) kérdéseit feszegette, másrészt a lehetséges stílustípusokat kísérelte meg osztályozni, a külső és a belső ellentétei alapján, pl. „sima” külső – bonyolult belső, és fordítva; eszerint léteztek volna modernes és barokkos, középen klasszicizáló művek; melyek megoszlottak az összetevő rétegek (informatív, meditatív, lírai és játék) „vastagságai” szerint is. Az ügyeletes okostóni ifjú szerkesztő szerint „modernségellenes” és unalmas volt; a fedett háttérszerkesztő pillantása sárgából mindegyre ködfehérbe váltott, én viszont a visszautasított kötetből sokáig megéltem, vagy 30–40 cikket írtam belőle. Lektoraim nézetei viszont ma már olyanok, mint „gömbtükörben szétfoszló madárraj”, kedves költőnőnk szavaival élve.
2A Bucsin-havas, északra a Hargitától, az Istenszéke a Kelemen-havasok nyugati csúcsa.
3Saját regénykísérleteim – 3 megjelent, ugyanannyi nem – irodalompótléknak, táplálék-kiegészítőnek voltak szánva, mivel az akkor uralkodó munkás- és paraszttéma helyett értelmiségi témákkal kísérleteztek. A kollegiális háttérbírálatok szerint „effajta szintetikus írásmódhoz ma már csak dilettánsok folyamodnak”… 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében