A csengetés törte meg a varázst. Erősza-kos, agresszív, érces harsogás volt, s úgy robbant be az öregember álmaiba, hogy hangjának szemfedőjével letakarta az oázisban legelésző, boldog tevéket, a szerteágazó levelű, kalapdíszben büszkélkedő, égig érő datolyapálmákat, a krémszínű virágruhát öltött olajfákat, s az életet adó forrást, ahol a vándor megpihent, hogy néhány maréknyi reményt gyűjtsön a homoktenger következő útszakaszára. Az ébredés virrasztott egy ideig az elveszett oázis emléke fölött. Most már egyfolytában csengettek. Az öregember nehezen kászálódott ki az ágyból, vállába, bordái közé egy-egy idegszál csípődött be, s ez minden egyes mozdulatnál elviselhetetlen fájdalmat okozott, járni ilyen körülmények között nem nagyon lehetett. De csengettek. Valaki rátette az ujját vagy a tenyerét a csengő gombjára, s összenőtt vele. El kellett jutni az ajtóig. Csakhogy menet közben megfogózkodni sem volt miben, az akarat is valami, de az már rég nem volt szálfaegyenes, így a megroskadt, pusztuló iparkodás halvány árnyékába kapaszkodva, az öregember görnyedten, lihegve és fájdalomtól eltorzult arccal elért az ajtóig. Ott állt egy ember formájú ember, egy lyukasarcú.

– Mi van? Mit akar?

– Eljött az idő – mondta a jövevény.

– Milyen idő?

– Menjünk be, jó?

– Felőlem. – Az öregember valahogy elért az egyik hokedli közelébe, arra ráereszkedett.

– Mondjam egyenesen vagy kerülgetve?

– Egyenesen.

– Én vagyok, kérem, a végzet.

Az öregember gondolkodott egy kicsit.

– Elmondaná kerülgetve is?

– Kérem szépen – motyogott a lyukasarcú –, igen körülményes megfogalmazni a dolog lényegét, de ugyebár eljön egy olyan pillanat, amikor az embernek illik elveszítenie az árnyékát. Na már most. Kegyednek, hogy úgy mondjam, már alig maradt valami árnyéka, ilyenkor menni kell, ugye. Egy olyan dimenzióba, ahol senkinek sincs árnyéka. Nem tudom, tetszik-e…?

– Maga a Halál? – Az öregember fel akart ugrani, de nem tudott.

– Tulajdonképpen úgy is lehet mondani, kérem szépen, nos, akkor indulhatnánk végre, nemdebár?

– Mondja csak, ezt a nemdebárszerű elmevakarékot honnan szedte? Milyen anya szülte magát? Milyen anya szüli a Halált?

– Engem, kérem, nem anya szült, Sem utódja, sem boldog őse,/ Sem rokona, sem ismerőse/ Nem vagyok senkinek,/ Nem vagyok senkinek./ Vagyok, mint minden ember: fenség,/ Észak-fok, titok, idegenség/ Lidérces, messze fény,/ Lidérces…

– Maga költőnek álcázza itt magát? Vagy mi a fene? Zseniket visszahallani a maga szájából, több, mint ócsárlás, mocskolódás, gyalázat!

– Dehogy, dehogy, félre tetszett érteni, kérem szépen, az a helyzet, hogy a költőket is én szoktam vinni, aztán azok mondják a magukét, sosem állnak le, ugye, s nagy ritkán előfordul, hogy valamelyikük a Mindenség szerves része lesz, szavait az örökkévalóságnak is meg kell jegyezni. A többiek? Jaj, a többiek, egy szédület, amit rendeznek odaát, még ott is történelmet akarnak írni, pedig a történelmet már leírták, kérem, már olyan értelemben, hogy veszteségként könyvelte el az idő. Az igazság az, hogy a prózaírókat jobban kedvelem, csendes emberek, mindegyikük elül a maga kuckójában, és hallgatja a nem létező harangszót. A költők? Tudja, milyen az, amikor az elhalt agysejtek feltámasztásáért folyik az ádáz küzdelem?! A hasonlatzuhatagok leteperik a szürkén menetelő végzetszagot, miközben az élet értelme ott kushad a soraik között, de nem veszik észre, őrjöngve kutatnak a Mindenség bugyraiban, hogy a lényegek lényegére feltegyék a kalapot, csakhogy se kalap, se lényeg, s abban halnak meg újra és újra, hogy elvesztették az árnyékukat, merthogy odaát, ugyebár, erről már szót ejtettem az előbb, akkor feláll vagy kapjam ölbe?

– Álljunk csak meg egy szóra! – mordult fel az öregember dühösen. – Maga nem látja, hogy én nem létezem?

– Kérem szépen, az én praxisomban még soha, de soha...

– Ne karattyoljon itt feleslegesen! Figyeljen ide! Látja azt a könyvet? Azt, ott, a polcon. Abban olvastam, hogy az anyag önmagában nem létezik. És miből áll az ember? Csont, hús, víz, izmok, inak, ez-az: anyag. De ha nincs anyag? Mert az anyag nem más, mint az egyes részecskék rezgése, és a mozgás az, ami fönntart egy formát. Nincs anyag, csak erő van, és ez az erő indítja el vagy tartja mozgásban a mikrorészecskéket. Én, mint anyag, nem létezem. Gondolom, érthető.

– Teljesen világos – mondta a Halál. – Tessék mondani, a részecskék rezgését vihetem?

– Hát, azt viheti. 

– Lehetne például most?

– Holnapig nem tud várni? 

– Nem.

– Estig? 

– Hát, legyen – mondta a Halál.

– Vacsora után, jó?

– Visszajövök – mondta a Halál.

Az öregember lehajtotta a fejét a konyhaasztal lapjára, s behunyta a szemét. Nemsokára ott ült az oázis közepén, a konyhai hokedlin. Tombolt a homokvihar. A mozdulatlan tevék nyitott szemmel feküdtek a homokban, egyik-másik mintha még tátogott volna. A datolyapálmák s az olajfák egymásba fonták miszlikra szaggatott testüket, a krémszínű virágok a kalapdísz-levelek szerteágazó karjaiban álmodták utolsó álmukat, a forrás, mintha sosem lett volna, beleveszett a mélységekbe.

Csengettek.

2011.