Minden reggel új csodálkozással ébredtem. Tábori ágyam rögtön az ajtó mellett állt, s első pillantásom így egy különös, magas, elfüggönyözött ablakú, zöldre festett falú szobácskára esett, egy nagy szalmafotelre, két taburettre az íróasztal mellett, és két bengáli litográfiára, amelyek a könyvespolc mellett függtek a szögön. Beletelt pár percbe, amíg rájöttem, hol vagyok, megértettem a kintről, a nyitott ablakon át, vagy a folyosóról, a széles, éjszakára farúddal elzárt ajtó mögül beszűrődő elfojtott zajokat. Félrehajtottam az ágyra hulló habos függönyt, és kimentem mosakodni az udvarra, egy bádogfülkébe zárt cementkádba, amelyet már tegnap este több tucatnyi veder vízzel hordtak tele a szolgák. Új, frissítő szertartás volt ez az improvizált zuhanyozás az udvar közepén. Kancsóval mertem a vizet, és öntöttem magamra, miközben reszkettem, mert tél volt, az udvar pedig ki volt kövezve. Mégis büszke voltam a bátorságomra, a többiek egy-egy veder meleg vizet is hoztak magukkal, és amikor megtudták, hogy én minden nap hideg vízzel zuhanyozom, nem tudták elrejteni döbbenetük és csodálkozásuk. Pár napig az egész ház az én reggeli, hideg vizes fürdőzéseimről beszélt! Vártam, hogy Maitreyi is mondjon valamit, egész korán, teánál találkoztam vele, egyszerű, fehér szárit viselt, és mezítláb volt. Egy nap azt mondta (első, nem hivatalos szavai voltak ezek):

– Az ön országában nagyon hideg lehet. Azért ilyen fehér...

Némi irigységgel és melankóliával mondta ki a „fehér” szót, akaratlanul néhány pillanatra a karomon felejtve pillantását, ahogy munkaruhában félig az asztalnak támaszkodtam. Meglepett és elragadtatott, hogy felfedeztem benne ezt az irigységet, de hiába próbáltam folytatni a beszélgetést. Maitreyi a mérnökkel való társalgásomat figyelve fejezte be a teáját, s valahányszor közvetlenül tőle kérdeztem valamit, egyetértett.

Szinte soha nem beszélgettünk kettesben. Láttam végigmenni a folyosón, hallottam énekelni, tudtam, hogy napja nagy részét a szobájába zárkózva vagy a teraszon tölti, és rettentően izgatott ez a hozzám oly közel álló, mégis olyan idegen lény. Amúgy úgy tűnt, állandóan megfigyelnek, nem mintha bármivel is gyanúsítanának, hanem mert mindannyian tartottak attól, nehogy új lakásomban megzavarjanak. Amikor egyedül maradtam, nevettem mindazon, amit furcsának és érthetetlennek éreztem, hogy minden órában süteménnyel és gyümölccsel, tejes teával, dióbéllel vagy gondosan hámozott kókuszdióval kínáltak. Meztelen, szőrös felsőtestű szolga hozta, az egyetlen, akivel hindusztáni nyelven válthattam néhány szót. Észrevettem, hogy mohón bámulja a holmimat, miközben görnyedten állt az ajtóban, és engem figyelt. Nem bírta rávenni magát a távozásra, megkérdezte, megfelel-e az ágyam, megvéd-e a szúnyogháló, szeretem-e a nyers tejet, vannak-e testvéreim, vágyom-e haza. Tudtam, hogy valamelyik emeleti szobában vár rá Sen asszony és a többi nő (akiket még nem ismertem), és minden szavam elismételi nekik.

Maitreyi büszkének, lenézőnek tűnt. Az asztalnál gyakran kaptam el távolságtartó, kissé rosszindulatú mosolyát. Mindig korábban távozott, hogy pánt rágcsálhasson, és ahogy átlépett a szomszéd szobába, nevetni kezdett, és bengáli nyelven beszélgetett. Ha többen voltunk együtt, sosem szólt hozzám, ha pedig véletlenül összefutottunk, én nem mertem megszólítani. Féltem, nehogy megszegjem az indiai jó modor ismeretlen ceremóniáinak valamelyik szabályát. Éppen ezért gyakran úgy tettem, mintha nem venném észre, és visszahúzódtam a szobámba. Néha eltűnődtem, vajon mit gondolhat rólam, miféle lélek rejlik állandóan változó vonásai mögött (mert voltak napok, amikor megcsúnyult, és olyan napok is, amikor olyan szép lett, hogy alig tudtam betelni a nézésével). Főleg azon tűnődtem, vajon ugyanolyan ostoba-e, mint az összes többi lány, vagy valóban olyan egyszerű és primitív, ahogy én képzeltem az indiai nőket. Aztán, a hiábavaló gondolatok elől menekülve, kivertem a pipámat, és visszatértem az olvasáshoz. A mérnök könyvtára két földszinti szobát foglalt el, mindennap új könyveket hoztam az asztalomra.

Egyszer – Bhowanipore-ba érkezésem után alig pár héttel – a verandán találkoztam Maitreyivel. Csaknem automatikusan köszöntöttem, homlokomhoz emelt tenyerekkel, mert nem tudom, miért, de ostobaságnak éreztem volna, ha megemelem a trópusi sisakomat egy indiai nő előtt. (Talán azt képzeltem, megsérti ez a fajától idegen köszöntési mód, vagy talán azért köszöntem indiai módra, hogy megnyerjem a bizalmát.)

– Ki tanította meg önnek a mi köszöntésünket? – kérdezte váratlanul barátságos mosollyal.

– Ön. (Eszembe jutott az a kínos jelenet, amikor az autóink találkoztak.)

Rám meredt egy pillanatra, arcát csaknem testi félelem torzította el, ajkai remegni kezdtek, és elszaladt, anélkül, hogy egy szót szólt volna hozzám. Zavartan mentem vissza a szobámba. 

Elhatároztam, az egészet elmesélem a mérnöknek, bevallom, mennyire zavarban vagyok, és megkérem, tanítson valamire.

Pár nappal később, amikor visszaértem az irodából, és fáradtan, gondolatok nélkül hevertem az ágyon, Maitreyi kopogtatott az ajtón.

– Kérem, mondja meg, mikor jön haza édesapám – mondta, félénken az ajtónak támaszkodva.

Zavartan ugrottam föl (bevallom, fogalmam se volt, hogy viselkedjem ezzel a lánnyal), elmondtam mindent, amit tudtam, a szükségesnél jóval több szóval, és anélkül, hogy lett volna bátorságom betessékelni és hellyel kínálni őt.

– Anyám küldött, hogy kérdezzem meg – tette hozzá félénken, de mégis a szemembe mélyesztve tekintetét. – Ön talán unatkozik a mi házunkban, azért tölt teljes órákat egyedül, itt a szobájában. Anyám azt mondja, ha napnyugta után is dolgozik, meg fog betegedni.

– Mi mást tehetnék? – kérdeztem.

– Ha kívánja, beszélgessen velem... Vagy sétáljon.

– Már nincsenek barátaim, ez az igazság – közeledtem az ajtóhoz –, nincs kit meglátogatnom. Eleget sétálok munkából hazajövet.

– Jobban szórakozott ott, a Wellesley Street-en – mondta mosolyogva. Aztán, mintha eszébe jutott volna valami, a veranda felé indult. – Megyek, megnézem, jött-e levél.

Ott maradtam az ajtónak dőlve, vártam rá. Dallamtalan éneket dúdolt, amit esténként, elalvás előtt, a szobájából hallottam kiszűrődni. Tudtam, hogy fent, az elhagyott telket átszelő kis sikátorra néz a vörös glicíniákkal gazdagon benőtt erkélyű szobája. Hallottam dalolni, kishúgával veszekedni, éreztem, amint kilép az erkélyre, onnan érkezett rövid, meglepett madár kiáltását idéző hangja, amikor valamilyen lentről érkező hívásra válaszolt : giacè!

Pár levéllel a kezében tért vissza, megállt, s igyekezett a kulcsot szárija sarkába kötni.

– Én ellenőrzöm a postaládát – mondta büszkén. – De nekem senki sem ír – tette hozzá kissé elszomorodva, ahogy a borítékok címzésére pillantott.

– Ki írjon önnek?

– Emberek. Minek a posta, ha nem kapok levelet olyanoktól, akiket nem láthatok?

Értetlenül meredtem rá. Pár pillanatig ő is lehunyta a szemét, mintha ijedten gondolna valamire.

– Úgy tűnt, nyelvtani hibát ejtettem – ismerte be zavartan.

– Nem volt semmi hiba.

– Akkor miért nézett rám így?

– Nem értettem. Hogy írjanak önnek ismeretlenek?

– Nem lehetséges, ugye? Apa is ezt mondja. Apa azt mondja, ön nagyon értelmes, ez igaz?

Ostobán vigyorogtam, viccelődni próbáltam, de folytatta:

– Szeretné látni a tetőteraszt?

Boldogan beleegyeztem, mert vágytam arra, hogy felkapaszkodjam a ház tetejére, kedvemre bámuljam az eget, a kókuszpálmák csoportját és a kertet, hogy felülről láthassam ezt a csupa kert és villa-negyedet, amelyben eleinte csaknem minden nap eltévedtem.

– Jöhetek így, ahogy vagyok?

Csodálkozva bámult rám. Megma-gyaráztam.

– Teniszcipőben vagyok, zokni nélkül, gallér és felöltő nélkül.

Tovább meredt rám, majd hirtelen, meglepően kíváncsian kérdezte:

– Önöknél hogy mennek fel az emberek a tetőteraszra?

– Nekünk nincsenek tetőteraszaink.

– Egyáltalán?

– Egyáltalán.

– Szomorú. Akkor honnan látják a napot?

– Az utcán, a mezőn, ahol a napot látni lehet.

Elgondolkozott egy pillanatra.

– Azért ilyen fehérek. Nagyon szépek. Én is szeretnék fehér lenni, de nem lehet, ugye?

– Nem tudom, de azt hiszem, nem lehetséges. Esetleg púderrel.

Megvetően bámult rám.

– A púder lejön. Ön púderezte magát, amikor kicsi volt?

– Dehogy. Senki sem púderezi magát kiskorában...

Boldogan figyelt.

– Ha púderozta volna magát, megbetegedett volna. Tolsztoj is ezt állítja.

Ismét elcsodálkoztam, és minden bizonnyal mosolyogva nézhettem, mert hirtelen nagyon elkomolyodott.

– Nem ismeri Lev Tolsztoj grófot, a nagy orosz írót? (A Lev-et angolosan, Liu-nak ejtette.) Gyönyörűen ír, gazdag volt, de öregkorában mindent otthagyott, visszavonult az erdőbe, mintha indiai lett volna...

Eszébe jutott a tetőterasz, és maga után tessékelt. Felmentünk a lépcsőkön, én kissé zavarban, mert a nők szobája előtt kellett elmennünk, ő pedig igyekezett hangosan beszélni, hogy az édesanyja hallja, és ahogy utólag bevallotta, lássa, hogy „szórakoztat engem”. (Házigazdám éjszakákon át töprengett azon, milyen nehéz lesz majd nekem „szórakozás”, vagyis zene, barátok, patefon nélkül.) Amikor felértünk, hirtelen határtalan boldogság öntött el. Sosem gondoltam volna, milyen más a világ egy ház tetejéről nézve, milyen békésnek látszik a vár, milyen zöld a mi negyedünk. Minden nap elhaladtam a bhowanipore-i fák alatt, de sosem tudtam, hogy ennyi fa van itt. A korlátnak támaszkodva lenéztem az udvarra. Eszembe jutott a nap, amikor megláttam Maitreyit a lépcsőkre dőlve nevetni. Mintha évek teltek volna el azóta. Ahogy azóta is, amikor Maitreyi félénken megállt szobácskám ajtajában, és azt mondta: „Kérem, mondja meg, mikor jön haza apám”...

Nem értettem. Gyereknek láttam, primitívnek. Vonzottak a szavai, gyönyörködtem összefüggéstelenül csapongó gondolataiban, naivitásában, és sokáig jól esett egész embernek képzelni magam e mellett a kis barbár lányka mellett.

– Húgom nem beszél jól angolul, de mindent megért – mondta, kézen vezetve hozzám Chabut. – Arra kéri, mondjon neki egy mesét... Én is szeretem a meséket.

Ismét száraz és feszült lettem ezek előtt a kézen fogva álló lánykák előtt, egy sosem látott alkonyati ég alatt. Furcsa, álomszerű érzés volt, mintha egyetlen pillanat alatt kicserélődtek volna a díszletek. Mintha valahol felemelkedett volna egy függöny. Vagy talán én változtam meg, nem tudom.

– Régóta nem olvastam meséket – feleltem meglehetősen hosszúra nyújt várakozás után. – És még valami: nem tudok mesélni. A mesemondás képessége ajándék. Nem mindenki rendelkezik vele.

Mindketten elszomorodtak, olyan spontánul és őszintén, hogy hibásnak éreztem magam, és megpróbáltam felidézni valamelyik gyerekkoromban olvasott mesét. Egy sem jutott eszembe. Fajankónak éreztem magam, ostobaságom tudata megbénított. Gyorsan sorra vettem: Perrault, Grimm, Andersen, Lafcadio Hearn. Mindegyiket közismertnek éreztem. Nevetséges lett volna Piroska és a farkas történetét elmesélni, vagy Csipkerózsikáét, vagy az elvarázsolt kincsét. Szerettem volna egy csodás, kalandos és bonyolult történetet elmesélni, amelyik elnyeri Maitreyi tetszését. Olyan történetet, amely méltó egy értelmes, művelt fiatalemberhez, amelyik eredeti, hatásos, szimbolikus értelmű. És egyetlen ilyen szimbolikus értelmű történet sem jutott eszembe.

– Egy fáról meséljen – szólalt meg Chabu, nővérére pillantva ellenőrizte, hogy helyesen mondta-e.

Gondoltam, improvizálhatnék valamit, és belevágtam:

– Volt egyszer egy gyümölcsfa, és a gyökerénél kincs volt elásva. Egy lovag...

– Mi az, hogy „lovag”? – kérdezte Chabu.

Nővére bengáli nyelven elmagyarázta, miközben én igyekeztem kitalálni, mit mondok a továbbiakban.

– Egy lovag egyszer azt álmodta, hogy egy tündér megmutatja neki a kincs lelőhelyét. (Olyan nevetségesnek éreztem a történetet, hogy szégyelltem a lányokra nézni, lehajoltam, hogy megkössem a cipőfűzőmet.) Egy varázstükör segítségével a lovag meg is találta a kincset. (Képtelen voltam folytatni. Úgy tűnt, Maitreyi megérti, hogy kínosan érzem magam, de amikor felpillantottam, azt láttam, hogy figyelmesen hallgat, és láthatóan rendkívül érdekli, mi fog történni.) Hogy meglepődött a lovag, amikor a kincs felett egy parázs tekintetű, tűzokádó sárkányt talált. (Ebbe a mondatba már belepirultam.) Akkor...

– Hát a fa? – szakított félbe Chabu. – A fa mit mondott?

– Nem volt varázsfa, nem tudott beszélni, ezért nem is mondott semmit.

– De hát miért kéne elvarázsolt fa legyen ahhoz, hogy szólni tudjon? – kérdezte Chabu.

Kissé összezavarodtam, „panteizmus”, jutott eszembe.

– Hát, így van ez a mese. Nem minden fának van lelke csak a elvarázsolt fáknak.

Chabu élénken magyarázott valamit Maitreyinek, és életemben először bántam, hogy egy szót sem értek a nyelvükön. Édes, olaszos hangok voltak, elnyújtott magánhangzókkal, mintha a beszéd minden pillanatban dalban folytatódhatott volna.

– Mit mond? – fordultam Maitreyihez.

– Azt kérdi, hogy vajon van-e az ő fájának lelke. Én azt mondtam, minden fának van.

– Van neki egy saját fája?

– Nem is igazi fa. A nagy bokor a kertben, amelynek az ágai a veranda faláig érnek. Chabu minden nap ételt visz neki, süteményt, pogácsát, morzsákat a saját ételéből.

Boldogan ismételgettem magamban: panteizmus, panteizmus. Az jutott eszembe, milyen ritka dokumentumokba botlottam.

– Jól van, Chabu, de a fa nem eszik pogácsát.

– Én eszem! – felelte meglepődve a megjegyzésemen.

Úgy éreztem, ezt a felfedezést nem szabad veszni hagynom, és arra hivatkozva, hogy pipázni megyek, visszavonultam a szobámba. Elreteszeltem az ajtót, és azt írtam a naplómba:

„Első beszélgetés Maitreyivel. Figyelemre méltó gondolkodásának primitívsége. Gye-rek, aki túl sokat olvasott. Ma, a tetőteraszon kínos jelenet a mesemondással. Képtelen vagyok mesélni, talán azért, mert vonakodom mindentől, ami ártatlan és naiv. Chabu jelentette a revelációt, panteista lélek. Nem tesz különbséget saját érzései és a dolgok érzései között, például pogácsát ad egy fának, noha tudja, hogy a fa nem tudja megenni. Nagyon érdekes.”

Miután ezt a pár sort feljegyeztem, végigheveredtem az ágyon, és szabadjára engedtem a gondolataimat. Nem tudom, milyen kétely keríthetett hatalmában, mert pár perc múlva felálltam, újra kinyitottam a naplót, és bejegyeztem: „Talán tévedek...”

Este a mérnökkel dolgoztam az irodájában. Elválás előtt a vállamra tette a kezét, és azt mondta:

– A feleségem nagyon kedveli önt, Allan. Szeretném, ha otthon érezné magát nálunk. Kedvére járkálhat a szobákban. Nem vagyunk ortodoxok, itt nincs elzárt női lakosztály. Ha valamire szüksége van, kérem, szóljon a feleségemnek vagy Maitreyinek. Azt hiszem, elég jó barátságban vannak...

A nap eseményei arra csábítottak, hogy igent mondjak. Mégis bevallottam, milyen kétségeim vannak.

– Minden indiai lány így viselkedik egy idegennel...

Aztán mesélni kezdett. Egyszer, amikor az olasz követségen kellett teázniuk, a konzul segíteni akart Maitreyinek, át akarta kísérni a belső udvaron. Mivel esett az eső, és csak egyetlen ernyő volt, belekarolt. Maitreyit annyira megijesztette az idegennek ez a gesztusa, hogy kirohant az esőbe, beugrott az autóba, és Bhowanipore-ig zokogott, ahol aztán rohant az anyja karjai közé. És ez csak egy évvel ezelőtt történt, amikor Maitreyi alig töltötte be a tizenötöt, akkor jutott be a főiskolára. Máskor, amikor egy európai család meglátogatta őket az opera páholyában, és egy elegáns fiatalember megpróbálta megfogni a kezét a sötétben, Maitreyi a fülébe súgta, elég hangosan ahhoz, hogy a körülöttük ülők is hallják: „Szájon váglak a papucsommal!” Pánik. A páholy vendégei talpra szökkentek. X asszonyság (neve túlságosan ismert Kalkuttában ahhoz, hogy ideírjam) közbelépett. Vita, magyarázkodás, bocsánatkérések.

– Nyelvtani hibát vétettem? – érdeklődött Maitreyi.

Ezen nagyot nevettem, ámbár eszembe jutott, vajon ez a lány valóban ilyen ártatlan-e, vagy a tökélyre vitt rafinériát álcázza, és a humor fegyverét használva mások rovására szórakozik. Ez a gondolat mindegyre eszembe ötlött aztán, valahányszor beszélgetni hallottam, vagy a nevetése csendült fel a szomszéd szobák valamelyikében.

– Nem tudta, hogy Maitreyi verseket ír? – kérdezte büszkén a mérnök.

– Csak gondoltam – feleltem.

Ez a felfedezés valahogy ellenszenvessé tette. Minden lány és minden csodagyerek verseket ír. Láttam, hogy a mérnök afféle csodagyereket akar csinálni a lányából, és ez kiábrándított. Hányszor hallottam már tőle: „Maitreyi nagyszerű!”, ilyenkor bosszankodva figyeltem. Biztos azért olyan beképzelt, gondoltam.

– Filozofikus verseket ír, és a munkái nagyon tetszenek Tagore-nak – tette hozzá.

– Igen? (Igyekeztem minél közömbösebbnek látszani.)

A lépcső aljában Maitreyivel találkoztam, éppen a könyvtárból jött.

– Nem tudtam, hogy költő – mondtam ironikusnak szánt hangon.

Elpirult, és a falnak támaszkodott. Kezdett bosszantani ez a beteges érzékenység.

– Végső soron nincs semmi rossz abban, ha valaki verseket ír – tettem hozzá. – Csak szép versek legyenek.

– Honnan tudja, hogy nem szépek? – kérdezte, miközben azzal a kötettel játszott, amelyet akkor hozott ki a könyvtárból.

– Nem kételkedem benne, hogy azok. Csak azon tűnődtem, vajon mennyit tudhat ön az életről, hogy filozofikus költeményeket ír.

Elgondolkodott, majd felnevetett. Egyre őszintébben nevetett, furcsán szemérmes mozdulattal keblére szorítva a kezét.

– Min nevet?

Hirtelen elhallgatott.

– Nem kellene nevetnem?

– Nem tudom. Nem értek semmit. Végül is mindenki azt csinál, amihez kedvet érez. Azt kérdeztem, min nevet, reméltem, hogy meg tudja mondani. 

– Apa azt mondja, ön nagyon értelmes. (Türelmetlen mozdulatot tett.) Ezért kérdezek mindig, félek, nehogy hibázzam, és megbántsam önt.

Arckifejezése boldoggá tett.

– És miért nem akar megbántani?

– Mert a vendégünk. A vendég isten küldötte...

– És ha az a vendég gonosz ember? – kérdeztem, csak úgy, mint egy gyermeket, noha az arca elkomolyodott, szinte gondterheltnek tűnt.

– Akkor azt isten visszahívja.

– Melyik Isten?

– Az ő Istene.

– Minden embernek megvan a saját Istene?

Megnyomtam az utolsó szavakat. Rám nézett, gondolkodott, lehunyta a szemét, majd új, nedves tekintettel pillantott fel.

– Hibáztam, igaz?

– Honnan tudhatnám azt én? – mondtam, hogy zavaromat álcázzam. – Nem vagyok én filozófus.

– Én az vagyok – vágta rá szemrebbenés nélkül. – Szeretek gondolkodni, verset írni, álmodni.

„Fogalma nincs a filozófiáról”, gondoltam és rámosolyogtam.

– Szeretnék öreg lenni – vágott bele hirtelen, olyan meleg, melankolikus hangon, hogy beleremegtem. – Olyan öreg, mint Robi Thakkur.

– Ki az a Robi Thakkur? – kérdeztem érthetetlenül felkavartan.

– Tagore. Szeretnék olyan öreg lenni, mint ő. Az öregek többet szeretnek és kevesebbet szenvednek.

Aztán, mintha elszégyellte volna a szavait, menekülni próbált. Majd megállt, fegyelmezetten, mert hiszen figyelt, és minden bizonnyal megértette, mennyire zavarban voltam ott, a lépcső korlátjának támaszkodva, nem tudván, hogy is viselkedjem vele.

– Mama nagyon el volt keseredve: olvasta egy könyvben, hogy Európában minden este levest szolgálnak fel. Nálunk sosem volt leves, azért fogyott le. Mi nem tartjuk meg azt a főzetet, a madaraknak adjuk.

– Nem is szeretem a levest – próbáltam megnyugtatni.

– Jobban szerettem volna, ha szereti – mondta felcsillanó szemmel.

– Mi jelentősége lett volna?

– Anya miatt...

Mondani akart valamit, de megállt. Engem is megzavart ez a csend, nem tudtam, mit gondoljak, miért villant olyan mérgesen a szeme. Talán megbántottam, gondoltam.

– Kérem, bocsássa meg, ha hibáztam – szólaltam meg szelíden – Nem tudom, hogy kell viselkedni indiaiakkal...

Amikor megszólaltam, ő már készült felmenni az emeletre, de megállt, hogy végighallgasson. Ismét rám nézett, de olyan furcsán (ó, hogyan is írhatnám le, mindig változó tekintetét!), hogy én is tágra nyílt szemmel bámultam vissza rá.

– Miért kér bocsánatot? Miért akar szenvedést okozni?

– Eszemben sincs – tiltakoztam zavartan. – Azt hittem, megbántottam, és ezért...

– Hogy kérhet bocsánatot egy férfi egy lánytól?

– Ha az ember hibázik, akkor muszáj... végül is így szokták...

– Egy lánytól?

– Akár egy gyerektől is – dicsekedtem. – Legalábbis...

– Az európaiak mindig így szokták?

Tétováztam.

– Az igazi európaiak igen.

Elgondolkodott, egy pillanatra, egyetlenegyre, lehunyta a szemét, majd nevetni kezdett, és ismét szemérmesen eltakarta a mellét. 

– Talán csak úgy, fehérek egymás közt kérnek bocsánatot. Tőlem bocsánatot kérne valaki?

– Persze.

– És Chabutól?

– Tőle is.

– Chabunak sötétebb a bőre, mint nekem.

– Nem igaz.

Ismét felcsillant a szeme.

– De igen. Anyának és nekem világosabb a bőrünk, mint Chabunak és apának. Nem figyelte meg?

– Na és, mit számít az?

– Ez magának mindegy? Chabunak nehezebb lesz férjhez mennie, mert sötétebb a bőre, és több pénzt kell majd adni a hozományába...

Ahogy ezt kimondta, elpirult, és teljesen összezavarodott. Ami azt illeti, én is eléggé össze voltam zavarodva, mert most már sokkal többet tudtam az indiai házasságról, mint a Luciennel tett látogatás idején, és megértettem, mennyire kínos egy indiai lány számára ilyesfajta üzletekről beszélni. Szerencsénkre Sen asszony szólította Maitreyit odafentről, s vidáman szaladt el a könyvvel a hóna alatt, azt kiáltva, hogy: Giacè!

Úgy tértem vissza a szobámba, hogy egészen elragadtatott mindaz, amit aznap felfedeztem. Megmosakodtam, mert közeledett a vacsora ideje (nagyon későn, 10-11 körül étkeztünk, bengáli szokás szerint, vacsora után pedig mindenki lefeküdt aludni), és felnyitottam a naplót, hogy megtoldjam a korábbi bejegyzést. Pár másodpercig tétováztam levegőbe meredő tollal, majd becsuktam a füzetet.

– Bolondság – gondoltam.

 

 Mircea Eliade: 1907–1986. A huszadik századi román kultúra meghatározó alakja. Filozófusi, vallástörténészi munkássága mellett szépirodalmi tevékenysége is kiemelkedő. Számos regénye közül a Maitreyi tartozik a legismertebbek közé.