Adj ki magadból mindent utolsó száz métereden is
Continuă să dai totul pe ultima ta sută de metri
Há hogyne tudnád? Tudtad biza
Méghozzá minden sejteddel
Hogy egy órányi sorbanállás után
Istentelen szexuális vágy fog el mindkettőnket
Elsárgultál én meg nyögtem
És csak a liftig sikerült eljutnunk
És megőrjítesz
Ujjaid a halántékomon suhannak és megőrjítesz
Halkan beszélsz és kinyitod a szád
Hogy még a zsigereid is látom
Idegesek és remegnek és kész
És durrannak szét
És várják hogy szétszedjelek
Hogyne tudnád? Szebb vagy két ujjal mint bármelyik nő
Forróbb és mélyebb és gyöngédebb
Mint bármelyik nő a világon
Ha az ujjaid nem lennének megszámlálva már
Ha a melleid nem lennének mások mint két becenév
Amit Isten adott neked
Azokon a napokon amikor Isten megteremtette a húst
És megdöbbenek
Nevemet kiáltod és közeledsz felém és megdöbbenek
Tested szobájában mindig az enyémek a tévé előtti fotelek
Az ágyban az ágy
A konyhában a bécsi háromlábú állvány amin a kávé áll
De elsápadsz
Nyögünk
És nem sikerül eljutnunk a liftig
És hirtelen tested bárocskájában felborítom az asztalt
Şi, deodată, în băruleţul trupului tău, răstorn masa
Kacagnak. És csúfondárosan egymás seggére vernek.
Sorra tanácsot tartanak mindegyikük fölött.
És az ártatlan vénájával hörpintik ki az alkoholos halastavaikat.
Asszonyaik mindenütt ott vannak, mint valami csapdák, éppen úgy.
Legszebb asszonyaik bombák tölcsérében laknak.
Arcocskájuk ki van festve. Nyávogásuk selymes.
És az ujjaik mohók.
Kavicslépcsőn mész le hozzájuk.
És fényes termek gyomrában keltenek fel.
Zenével, képekkel és remekművekkel megtömött szalonok,
mint valami pulykák.
Olyan szobák, melyek mintha egymás lábára borultak volna.
És ahogy így fekszenek,
Mintha locsognának és viccelődve azt kérdeznék tőled:
„– Hol van, fiú, a te Istened?”
„– Itt van a te Istened?”, kérdezi a vörös, akit
A Bulandra színház előadása után csíptél fel
És aki most az egyik melléhez nyomja a kezed.
„– Nem. Nincs.”
„– Vagy talán félszeg a te Istened? És elrejtőzött itt valahol?”
„– Nem. Az én Istenem nem bolyong errefelé.”
„– De biztosan itt van. Mintha érezném a jelenlétét.
Biztos vagyok benne,
Hogy itt adott találkát neked, itt, testem bárocskájában…”
„– Tűnj hát el!” – és szíve kocsmácskájában
Hirtelen felborítom az asztalt.
Félig kiugrom ebből az ágyból.
Mint minden ilyen nő ágyából, akik folyton szóba kerülnek.
És egyszercsak
A vállam jóval magasabbra jut,
Mint a Vlăhiţa utcai járda.
Néhányszor már, túlságosan is komoly alkalmakkor,
Kiástak azokból a sírokból, melyekben már oszlásnak indultam.
Elfelejtettem, milyen egyszerű
Megszabadulni mindezektől a veszedelmes közeledésektől.
Ismét elcsábítottak.
Úgy jártam, mint akinek a fejét egy mosdótálba tartják.
A gödrök hasát pedig, melyek engem hordoztak,
Megnyomkodták, mintha békák lennének, hogy pottyantsanak
ki magukból.
És még ők kérdezik, hol van az én Istenem.
Éveken át jártam két fészekaljnyi vakonddal a vállamon,
Mint valami sólymokkal.
Ritkán megyek a városba.
Nagyon ritkán megyek a városba.
Méghozzá csak akkor,
Amikor meg nem hazudtolva muszájaim, végig kell mennem
Az üzletek között vezető szűk utcácskán, kirakatukat kitépték.
A sarokvasakon meg
Újrahegyezik fogukat a barlangok medvéi és a hatalmas húsevők.
Az őslakók rögtön felismernek és körülvesznek
És röhögnek. És csúfondárosan egymás seggére vernek.
Azoknak a sorai között megyek keresztül a városon,
Akik már megunták egy kissé,
Hogy folyton felemeljék az életem.
Ezúttal
Már csak a vállamat veregetik.
Mélyebbre, még mélyebbre döfik ásójukat a földbe
Homlokomra borítják a földhegyeket.
Röhögnek. Úgy lóbálják a szerszámaikat,
Mintha kinevetnének, s óriási legyezőkkel mozgatnák a levegőt.
Biztatnak:
„– Meséld csak el, lököttkém,
Hol is van a te Istened?”
DEMÉNY PÉTER fordításai
Daniel Bănulescu: 1960-ban született Bukarestben. Költő, prózaíró, drámaíró. Tíz kötete jelent meg. Számos irodalmi díj kitüntetettje, műveit több európai nyelvre is lefordították.
