"még ők kérdezik, hol van az én Istenem"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 17. (607.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Pomogáts Béla
Magyar irodalom Erdélyben - Személyes bevezetés a gyergyószárhegyi eszmecseréhez
KOVÁCS FLÓRA
Zenehallgatás, durván - Beszélgetés Orcsik Roland költővel, műfordítóval
Szőcs István
Sárgavarázs-jegyzetek
Cseh Katalin
Sanzon
Sigmond István
Molekulák 35. - Csengettek
ANDREI DÓSA
Versei
GEO BOGZA
Versei
MIRCEA ELIADE
Maitreyi
DANIEL BĂNULESCU
Versei
DOINA RUŞTI
Zogru
BENE ZOLTÁN
Világnézet
Petres László
Miesnapi kirándulások Árkádiában
KOVÁCS BEA
A forgatókönyvírás metakönyve
Lászlóffy Zsolt
A lángész járandósága
Hírek
 
DOINA RUŞTI
Zogru
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 17. (607.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.


részlet

Türelmetlennek tűnt és ugyanakkor vidámnak, a Zoéval való találkozásra pedig úgy gondolt, mint az igazság nagy pillanatára. Gyönyörű nyáréjszaka volt, és a hodály ablakán keresztül látni lehetett az idomtalan, telítetlen holdat. 
– Végre egyedül vagyunk, drágám, mondta az ajtón befelé jövet.
A nő a selyempárnákra támaszkodva hevert, és mosolyogva tekintett rá.
– Ne ijedj meg és hallgass meg kérlek, tette hozzá Zogru, miközben úgy bámulta, mintha arca olvadni készülne. Ezután az ágy szélére ült, úgy, hogy jól a szemébe tudjon nézni.
– Emlékszel még arra, mit mondott neked Ianache délután?
– Úgy tűnt, mintha eléggé el lett volna tévedve, mintha megcsúszott volna...
– Mit mondott?
– Hülyeségeket, nem is tudom már. Hogy ő tulajdonképpen nem is ő, hanem valaki más.
– Hát ez így is volt. Zogruval beszéltél, nem Ianachéval, Zogru pedig én vagyok, Alecu Moruzi bőrébe bújva, épp csak annyi időre, hogy szóba állhassak veled.
Zoé számára kezdtek világossá válni a dolgok: olyan játszmáról van szó, amelybe Alecu maga is belekeveredett. Hirtelen forróság öntötte el a fülét, és halkan ezt kérdezte: 
– Miféle játék ez, én fényességem?
– Semmiféle játék. Hinned kell bennem. Valódi arcom nem számít, csupán egy szellem vagyok, aki ragyogásra készteti az emberek unalmas arcát. És hogy ezt bebizonyítsam neked, pár pillanatra kibújok Alecuból, majd visszabújok belé, hogy lásd a különbséget. De előbb hallgass meg. Nem olyan vagyok, mint a többi lény, hanem egy erősebb gondolat, belebújva...
Zogru azt akarta mondani, hogy vérükbe, de aztán rájött, hogy ez a részlet talán nem kelt túl jó benyomást, ezért így folytatta:
– Egy gondolat vagyok, és az összes emberi gondolatot uralom.
– És miért kellene nekem egy ilyenfajta gondolattal szóba állnom?, kérdezte Zoe tovább mosolyogva, hogy kedvére legyen.
– Mert szeretlek.
És ahogy a nő mosolyogva felvonta a szemöldökét, Zogru hozzátette:
– Jól nézz meg engem, most, amíg Zogru vagyok. Egy pillanat múlva kibújok, és majd meglátod, milyen gyorsan megváltozik a férjed. Ezt követően pedig visszatérek. Figyelsz rám?
– Hogyne figyelnék, szerelmem.
Zogru villámgyorsan kiszállt, és miközben megkísérelte elképzelni ámulatát, hallotta, hogy Alecu Moruzi, a nő hajfürtjeit simogatva, halkan a következőket mondja:
– Nem értem, miért beszélgetünk ezekről az őrültségekről, melyekről nem is tudom, honnan jönnek nekem. Inkább mondd el, mit mesélt neked az a szerencsétlen Ianache.
Mint minden Zogru által lakott test, Alecu is euforikus állapotban volt, és közben úgy beszélt, hogy nem volt meggyőződve arról, amit mondott, de nem is tudott leállni. A Zogru név egyformán nevetségesnek és bizalmaskodónak tűnt, olyasvalaminek, ami épp átfutott az agyán, és semmi többnek. Egy pillanatig sem úgy gondolt Zogrura, mint egy tulajdonosra, aki szétzúzta életét. Alecu számára már semmi egyéb nem létezett annál a hangulatnál, mely észrevétlenül hatalmába kerítette.
Zogru szokva volt az ehhez hasonló megnyilvánulásokhoz, jól ismerte az embereket, amióta közöttük járkált, ám ama pillanatban számított Zoe érzelmeire, biztos lévén abban, hogy a látszat mögé betekintést nyerhet. Alecuba visszatérve a legkülönfélébb pózokat igyekezett felvenni, valójában majomkodásra késztetve őt, és mikor megkérdezte, nos, látod-e, hogy visszatértem, Zoéból kibuggyant a nevetés, az a ragadós-fajta, úgyhogy neki is könnyessé vált a szeme.
Csalódott volt, de nem fegyvertelen, sőt, nagyon is határozott a tekintetben, hogy folytassa.
– Mit tegyek, hogy elhidd nekem, Zogru vagyok?
– Semmit. Hiszek neked.
– Akkor is kérj valamit, valami nehezet, amit Alecu nem tudna megtenni.
Zoe ugyanolyan vidáman nézte, mintha esze ágában sem állt volna válaszolni.
– Mondj valamit, ami most foglalkoztat téged, valami érdekeset és szörnyűt…
– Amilyen az Ikon-tó kísértete?
– Ó, a kísértet! Holnap elmegyek oda, és este már el is fogom mesélni neked a történetét.
– Menj dolgodra! Az valamilyen tisztátalan ügy, ahonnan ez a járvány is indult. Ha pedig bajod esne, belehalnék a fájdalomba.
Szavai, habár nem neki szóltak, megindították, és arra emlékeztették, hogy nem élhet vissza Alecu testével. Ha megfontoltan bújt volna belé, havonta néhány órára, akkor sokkal jobban meg tudta volna őt tartani, és Zoe mellett is csak bizonyos alkalmakkor lehetett volna.
– Rendben, mondta, a feláldozott ember arckifejezését magára öltve. Nem megyek Alecuval, és különben sem akarok neki semmi rosszat tenni, hisz tudom, mennyire haragudnál. Egy fiúval fogok odamenni, akit nem is ismersz, de aki a kolostor kapujához érve azt fogja mondani, hogy te hívattad. Hagyj üzenetet a szolgáknál.
Zogru hanyatt-homlok vitte Alecut a kolostor elé, ahol egy darabontba vetette magát, majd egy szolgába, akit kiléptetett a kapun és Gligore Ionaşcu udvarházába futtatott. Vele akart aludni, inkább azon hóbortból, hogy meghitt helyen tudja magát. A szolga bedöngetett a kapun, és azt mondta, hogy levelet hozott Gligorénak, és mivel fejedelmi küldönci köntösbe volt felöltözve, a cselédek azonnal hívatták. Nem kellett semmit mondania, hanem gyorsan a vérébe bújt, mint egy jó meleg helyre, és várta, hogy elaludjon. Zogru számára az elmélkedés és a gyönyör ideje volt ez. A vérre bízta magát, mely olyan lágyan lüktetett, akárcsak egy kényeztető fürdőben. De volt még valami. Mégpedig az álmai, melyeken úgy vett részt, mint egy néző, időnként maximálisan beleavatkozva, sőt akár egy-egy szereplő vagy apró részlet irányát is megváltoztatva, ami hatalmas elégtételt biztosított számára. Ha nappal teljes mértékben uralta is azt az embert, akibe épp befészkelte magát, éjnek idején már csak egy szemmé vált, mely a hihetetlen történetekben gyönyörködik, ez pedig boldogsággal és erővel töltötte el. Ő maga is sokszor került egyfajta álmodó és kellemes állapotba, melyben mindenféle dolgot elképzelt, a leggyakrabban pedig azt, hogy ő nem más, mint ő maga, és nem kényszerül arra, hogy egyik emberből a másikba rohangáljon, és amikor szerelmes lett, miképpen most is, elképzelte, hogy azzal a bizonyos nővel együtt mennek egy bizonyos helyre, ami csak az övék.
És valóban volt valamikor egy ilyen kalandja, különben pedig igen sok utat kipróbált, ugyanis számtalanszor esett már szerelembe. Săftiţát 1528-ban szerette őrülten. Egy târgovişte-i kereskedő lánya volt, akivel akkor találkozgatott, amikor egy Barbu nevű bojárka vérében tobzódott. Elrabolta a szülői házból és elfutott vele, először Bukarestbe, ahol annak a bizonyos illedelmes embernek háza volt, majd miután meghallotta, hogy maga a vajda szolgákat küldött a nyomukba, a Duna felé vette az irányt, és átment a törökökhöz. Őrült volt, és nem gondolt arra, mi fog vele történni. Már több mint egy hónapja ücsörgött Barbu testében, de miután megpróbálta a lány értésére adni, hogy új külsőben fog visszatérni, továbbállt. Lefogyott és rosszul érezte magát, és egy nappal később már járni sem tudott. Akkor döntött úgy, hogy friss vérbe szabadul, ám a kevély török, akibe belebújt, ugyanúgy érezte magát, elájult az úton, és miközben más test felé próbált kúszni, egyre elveszettebbnek érezte magát, mígnem valami elkezdte húzni a föld fenekére. Akkor jött rá első ízben, hogy egyfajta keretben van, melyen túl már semmit nem tud tenni, sem járni, sem élni: felszívódott a föld gyomrába, a mély álom birodalmába.
 
SZENKOVICS ENIKŐ fordítása
 
Doina Ruşti: 1959-ben született Comoşteni-ben. Prózaíró, műfordító, kritikus, a bukaresti Hyperion Egyetem tanára. Hat prózakötete jelent meg, számos irodalmi díj kitüntetettje.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében