Baróti Szabó Dávidnak van egy verse a 18. század utolsó évtizedeiből, Barótról ekloga a címe, amiben két pásztor beszélget, pontosabban Dámon faggatja Tirzist. A kérdés, amire az utóbbinak felelnie kellene, az, hogy miért csak lakhelyének, a felvidéki Virtnek énekli hírét, Erdélynek, Barótnak, ahol született, nem. Szabó Dávid a vers végén nagyon szépen és tömören írja le a hajdanvolt baróti Árkádiát, ami Olafz-Telek, Batzon, Bodos, Köpetz és Rákos között fekszik, ahogy lábjegyzetében akkurátusan pontosítja, de aminek hajdani képit már nem látni. Métely és fenébb vad lepte el a tájat, mely bal eset valósággal megbéklyózza a nyelvét, sóhajtja Tirzis. Vagy énekel továbbra is Virtről, vagy már többé nem fog soha zengeni furuglyám – makacsolja meg magát. Érdekes volna utánajárni, hogy milyen következményei vannak ennek a kijelentésnek Baróti Szabó költészetfelfogására, de leginkább a szerzői pozíció megképzésére. Most csak azt jegyezném meg, ami megfogott a vers első olvasása során is: jó kétszáz évvel korábban egy literátus ember egy erdélyi, székelyföldi tájegységet Árkádiaként tud látni és láttatni! Megvolt, bejárható volt, most (akkor már) csak megidézhető. Itt élt Pán és Títir Barót környékén, ez hihetetlenül felszabadító érzés kellene, hogy legyen, akárcsak jó pár évtizeddel később Petőfinek az Alföld − de mégsem az. Baróti Szabó Dávidnak nem az, még ha hajdani látványát titkos tudásként azért magával, magában hordja.

Lövétei Lázár László eclogáinak helyszíne a mítoszi zöld, kíváncsiságát a Miért lesz most pásztor az ember? hetyke kérdésben fogalmazza meg. És legnagyobb sajnálatomra nem idézi (meg) hajdani kollégáját, aki a Hargita délnyugati lejtőin látta még Pánt, amikor oly sok mindenkit idéz (meg) a magyar és európai klasszika korából. A Zöld című kötet 12 eclogát tartalmaz, amiből az első, a nulladik, alcíme szerint Előszó helyett, a tizedik, ami a tizenegyedik, csak ecloga-féle, az utolsó, a Vendég-ecloga meg Utószó helyett van, ahogy az alcím újból pontosít, így marad kilenc, amiről hamar beugrik a vergiliusi kilenc ecloga – meglátjuk, hasznunkra-e. 

A versek előtt egy horatiusi idézet, mottó áll, ahogy az utolsó, a vendégsorokból felépített Vendég-ecloga előtt is, amivel viszont zárja, így egyféle keretbe rendezi a szövegeket. Mindegyik verset görög, latin, magyar idézet vezet be − Horatius, Hölderlin, Csokonai, Kosztolányi stb. –, klasszikusok. A Költő szóba elegyedik a Pásztorral, Halásszal, Vadőrrel, a Laptoppal, a lövétei Obeliszkkel, kint az erdőn, valahol a Hargitán, mégis az az érzésem, hogy nehezen ért szót, nehezen győzi meg egyik a másikat, nincs versengés, inkább csipkelődés van, irónia. Ha ezek után kicsit óvatos, tartózkodó lenne a kedves, reménybeli olvasó, azt tudom mondani, hogy ne legyen. Elsőre, valóban úgy tűnik, sok ez így, tizenkét versre ennyi klasszikus, görög-rómaitól Dantén át Berzsenyiig, sok helyszín, sok probléma, sűrű világ. Az történik pedig, ami a többi Lövétei Lázár-kötetekben is történni szokott: a szerző, itt a Költő, imponáló magyar és világirodalmi ismeretei birtokában, kitűnő mesterként dolgozza bele ezt a tudását verseibe, közvetlen vagy közvetett idézetként, allúzióként. Ezt pedig szűkebb vagy tágabb világa elemeivel, közéleti vagy magántörténésekre való utalásokkal egészíti ki, burkolja be. Vagy egymás mellé helyezve, fondorlatosan azt figyeli meg, hogyan lépnek ezek az elemek reakcióba, mit hoznak ki egymásból, mit hoz ki egy Horatius-idézetből a Költő olvasás iránti csillapíthatatlan vágya és fordítva. 

Ott, ahol van elő- és utószó, ott, ahol Szent Györgytől Szent Mihályig tartó pásztorév az egyik lehetséges kötetszervező időkeret, ahol a könyvtár-otthon iránti horatiusi vágyódástól eljut a feloldozást nem találó (legalábbis Horatius szerint), belsőt felemésztő kórig, ott van – legalábbis én ezt láttam – egy történet. Ha meglátjuk ezt a történetet, akkor kezd működni visszafele, belülről kifele kezd működni ez a sok ballaszttal nehezített költészet. 

Beugorhat a vergiliusi kilenc ecloga, és érdekes olvasni, ahogy Lövéteinél az első ecloga megidézi a vergiliusi kilencest, hogyan lesz Vergilius kisajátított földjéből a Greenpeace által védett növények miatt letiltott legelő, vagy a Lövétei negyedik eclogája megidézte vergiliusi tizediket, az elhagyott szerető keserves történetét. Beugorhat, de ha nem, az sem baj. Ha utánaolvasok, akkor egyik tanulság, hogy annyira korba ágyazottak a vergiliusi eclogák, hogy inkább most arra fülelek, ami a Lövétei Lázár-versek kontextusáról kiderülhet. A másik meg a mítoszi zöldről való − arról a zöldről, ami a zöldfülütől a Greenpeace-ig sokféle szóösszetételben, kontextusban feltűnik, és ami szerint a zöld már Vergiliusnál is kicsit mítoszi, egy árnyalat, vagy egy képesség meglátni ezt az árnyalatot. Árkádia nemcsak valahol Görögországban van, nemcsak a római Mincius partján, hanem Barót környékén vagy Csíkszentdomokos és Lövéte között. Ezt észrevenni, meglátni, megmutatni, erre kell az a képesség, ami látja ezt a zöldet. Hát ezért lesz most (is), ma, pásztor az ember, hogy ezt elbeszélje. Hogy ehhez a látványhoz Lövétei megtalálja a történetet, amivel elbeszélje, ahhoz inkább Horatius és az ő otthonosságérzetét keltő, személyes, nyugodt versvilága kellett. (Zárójelben mondom, hogy azé a Horatiusé, aki Arany nagy kedvence volt, azé az Aranyé, akiről Lövétei írt néhány éve nagy empátiával az Arany versek kis könyvecskében.)

Ebben a személyes történetben ott van a vidrát agyonverő székely falu, vagy éppen a blog, amit a Költő egy ideje már vezet, a talponálló, ahol a hajnali kávéját issza, a patak, ahol pecázni szokott, a „life”, amit él stb. A lényeg, ahogy a nyolcadik eclogában a Pásztor elmondja: „Hogy mi a lényeg?!/Most például a szép, piros alkony….” − a lényeg sokféle, és ez így van jól. A lényeg a zöld, a mítoszi árnyalat nélküli, a remény, vagy az, hogy „Menni a fák közt, látni a földet,/s csöndben örülni”, ahogy a (Tizedik) ecloga-félében fogalmaz. Most itt úgy látom, hogy egy gesztusról szól ez a történet, az örömről, ami rebbenékeny, a harmónia lehetőségéről, az élettel való kiegyezésről, a személyes szabadságról, ami kiszolgáltatott. Ezekben tűnik fel Árkádia vagy annak lehetősége. Jó, hogy rátalált erre a látványra Lövétei, szépen összeáll ebben a kis kötetben. Kérdés, hogy lesz-e ereje ezt magának megtartani.

Szó van még visszakozásról is, belenyugvásról, Isten perselyéről, tévedés utáni magára találásról, szimulálásról. Annyi feszültségről, amit csak nehezen tud fegyelmezni a sok klasszikus. Mind olyasmiről, amire Baróti Szabó Dávidnak még nem lehetett mersze. Ami miatt inkább lemondott Barótról, hogy Virtről énekeljen. 

A 2005-ös Két szék között című kötetben van Lövéteinek egy verse, Árkádia-féle, abban a halállal kíván kibékülni, és úgy mond le Árkádiáról vagy Árkádia-féléről, hogy tudja, roppant közel volt. Most, hogy felsejlik, most, hogy látható, itt van, hát jó nézelődést! Mindenkinek.

Lövétei Lázár László: Zöld.  Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség, Szépirodalmi Páholy, Fiatal Írók Szövetsége. Kolozsvár−Budapest, 2011.