Ősrégi mondás, hogy aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja. Mármost vagy egyetértünk ezzel, vagy sem, olykor kétségtelen igazság rejlik benne. Például Robert McKee esetében, akinek, bár a forgatókönyvírás atyjaként van számon tartva, csupán egyetlen könyvéből lett tévéfilm (Ábrahám, 1993). Az amerikai író-tanár 1984 óta tartja a világhírű Story-szemináriumokat, amelyek a forgatókönyvírás korántsem egyszerű, de némi tehetséggel, sok tanulással és gyakorlattal tökéletesen elsajátítható mesterségébe nyújtanak betekintést. A precízen felépített útmutató lépésről lépésre illusztrálja azt az alkotófolyamatot, amelynek során megírható a (dramaturgiai és stiláris szempontból) kifogásolhatatlan történet. A kurzusok alapanyaga könyv formájában először 1997-ben látott napvilágot, a magyar fordítás pedig, a Filmtett Egyesület gondozásában, 2011-ben került piacra. Olyan hiánypótló szakkönyvről van szó, amely nemcsak filmszakos hallgatóknak hasznos, hanem színházi emberek és írók számára is segítséget jelenthet. Ezenkívül bárki, akár kritikusként, akár rajongóként, rengeteg kedvére való ötletet fog találni a Storyban.

McKee rendkívül közvetlen módon tanít, stílusa olyan, akár egy megértő nagybácsié, aki lelkesen és kitartóan pátyolgatja tanulni vágyó csemetéjét. A fordítók, Jakab-Benke Nándor és Zágoni Balázs tolmácsolásában a könyv igen olvasmányos, fiatalos lendületű: a szerző tegez minket, tanítványokat, valós példákkal és helyzetekkel szembesít, hogy könnyebben megértsük a leckét, a mondanivalót. A Story ugyanis tankönyv, amely műhelymunkát megidéző módszerekkel avat be az írás rejtelmeibe. A forgatókönyv anyaga, szerkezete, stílusa és alapelvei alcímmel ellátott kötet lényegében a klasszikus dramaturgiai fordulatok, megoldások felsorakoztatásával, boncolgatásával foglalkozik, valamint azoknak az elbeszélői és párbeszédtechnikáknak a föltárásával, amelyek lehetővé teszik a néző elvarázsolását, az összhatással megidézve a katarzist. A szerző nagy mértékben támaszkodik Arisztotelész nélkülözhetetlen művére, a Poétikára, amely a tragédia szerkezeti egységeit tárgyalva a nézői megtisztulás jelenségét próbálja megvilágítani; megemlíthetjük Egri Lajos hasonló könyvét is, A drámaírás művészetét (1942), amely a maga idejében ugyancsak fontos hollywoodi alapanyag volt. Míg a Poétikával való közös pontot a klasszikus, „jól megcsinált” cselekményszerkezet részletekre bontásában látjuk, az Egri-művel való kapcsolat főleg a példázás típusában valósul meg: McKee a felvázolt módszereket, írói-szerkesztői elveket rögtön egy-egy cselekményrészlettel, szereplőelemzéssel támasztja alá, de többször szemléltet úgy, hogy közismert filmek forgatókönyveinek reprezentatív jeleneteit elemzi, a dialógushoz, illetve a tulajdonképpeni leírásokhoz kommentárt fűzve, a szerzői fogások felfedésére törekedve. Természetesen alapvető eltérések is vannak az említett tanulmányok között: míg Egri a történet premisszájának és a karakterek, jellemek metikulózus kidolgozásának fontosságát hangoztatja, McKee ismételten a történet primátusáról győz meg minket, nyomatékosítva, hogy a történet az élet metaforája (19. o.).

Ez a hitvallás mindvégig visszaköszön a terjedelmes könyvből: a filmnek (történetnek) kötelessége elvonatkoztatni a valóságtól, hogy feltárja annak esszenciáját, ismernie kell az életet, viszont nem válhat hétköznapivá (20. o.). A szerzőnek tehát úgy kell írnia, hogy ne lépje át a hihetőség határait. Ennek a következetességnek viszont a sztori sajátos világában, szabályrendszerében, nem pedig az objektív valóságban kell meglennie. McKee szerint a megfelelő dramaturgiai szabályok betartása nem zárja ki a művész- vagy avantgárd filmek kísérletező, kevésbé konvencionális stílusát sem, de annak az írónak, aki így alkot, ugyanúgy kell építkeznie a cselekményt és a szereplőket illetően, mint például az, aki klasszikus hollywoodi vígjátékot szeretne kitalálni. McKee kivételként tekint a művészfilmekre, munkamódszerét, példáit figyelve észrevesszük, hogy főleg a hetvenes-nyolcvanas évek hollywoodi filmjét veszi az elemzés alapjául, illetve hasonló produkciók létrejöttét támogatja. Leggyakrabban a Casablancát, a Kínai negyedet, a Kramer kontra Kramert, a Magánbeszélgetést hozza fel etalonként, de utal olyan szakmai és közönségsikerekre is, mint A birodalom visszavág, A cápa, Rocky stb. Az európai rendezők közül például Bergman, Buñuel és Fellini nevével találkozunk gyakran, a Tükör által homályosan és az Édes élet többször is példaként szerepel. Noha a könyv végén található terjedelmes filmográfia összegyűjti mindazon címeket, melyekről a szerző értekezik, érdemes ezt a pár alkotást újranézni az olvasás elkezdése előtt: így konkrét jelenetekhez kapcsolhatjuk az új információt, a kreatív vagy szerkesztési tanácsokat, és sokkal hamarabb megértjük, hogyan és mitől működik a jó forgatókönyv.

A könyv négy fő részből és rengeteg alfejezetből áll, és kellő mértékben ismerünk meg írói technikákat és bravúrokat, az általános eszmefuttatások és konkrét filmes példák mellett. Az első fejezet Az író és a történetalkotás művészetéről szól, mely McKee könyvének felépítését és szellemiségét ismerteti, és azokat a fontos kérdéseket célozza meg, amelyeket minden szerzőnek fel kell tennie magának, mielőtt írásra adja a fejét – mitől lesz jó a sztori, mik a sztereotípiák és hogyan kell elkerülni a hatásvadászatot, hogy csak néhány problematikus témát említsünk. A következőkben már sokkal részletesebben tárgyalja A történet elemeit, és a szakterminológia meghatározása után a szerkezet spektrumáról, majd a szerkezetnek a környezettel, műfajjal, szereplővel és jelentéssel való szoros viszonyát elemzi. Megismerjük a hagyományos szerkezet (klasszikus cselekmény) felépítését, a konfliktus és a szereplők típusait, a történet világának konzekvenciáját, az egyes műfajok sajátos jellemzőit, illetve az ezekkel való kísérletezés lehetőségeit, majd a premissza megalkotásának és kiteljesítésének folyamatát; továbbá olyan kreatív tanácsokkal, fogásokkal is szolgál a fejezet, melyek a kutatást és a tájékozódást előkészítve segítik az író munkáját. A harmadik fejezet A történet szerkezeti alapelvei címet viseli, és a cselekmény mozzanatainak precíz elemzését adja, míg végül Az író munkája zárórész az ellenerők, konfliktusok hatásos szembesítéséről, valamint a tényleges írói munkáról, az írásról, a szöveg megszerkesztéséről, stílusáról szól. A Fade out a buzgó önfejlesztésre, szüntelen gyakorlásra ösztönözve búcsúzik, azzal a végszóval, hogy a könyv elolvasásával máris megtettük az első sikeres lépést a forgatókönyvírás felé.

A szerző néhány sablonos és felszínes megjegyzése mellett csupán azt a szerkesztői döntést kifogásolhatjuk, hogy a magyarra fordított filmcímek mellett nem találjuk az eredetit is. Így, ha nem ismerjük fel a szóban forgó alkotást, hátra kell lapoznunk a filmográfiához, s ez egy idő után fárasztó manőver lesz. Viszont ezeket az apróságokat félretéve nyugodtan és elégedetten állíthatjuk, hogy egy igen fontos szakkönyvet tartunk a kezükben, melynek hasznos tanácsai a történetírás legalapvetőbb csínjait tárják fel előttünk.

Robert McKee: Story – A forgatókönyv anyaga, szerkezete, stílusa és alapelvei. Fordította: Jakab-Benke Nándor, Zágoni Balázs. Filmtett Egyesület, Kolozsvár, 2011.