William Lawes: Fantázia hat húros hangszerre
Különös aura övezi azokat a művészeket, akik életük során nemcsak hírnevüket, de „bőrüket” is kockára téve, mindvégig kitartottak egy általuk igaznak vélt ügy mellett. Ilyen művész–forradalmár a magyar nemzeti öntudat lángoló alakja: a csatatéren elpusztult Petőfi Sándor, aki élete utolsó óráiban is hitt a Világszabadság eszmei–költői igazában.
Az angol történelem mintegy kétszáz évvel előzte meg a magyart. A belháborúként induló és polgári forradalomban kicsúcsosodó véres évtized (1640-50) – amely mindenekelőtt a lefejezett uralkodó, I. Károly és a puritán kormányzó, Cromwell nevéhez fűződik – szintúgy megkövetelte a maga (modern kifejezéssel élve) értelmiségi áldozatait, mint bármely korszak, mely a párbeszéd helyett az erőszakra alapoz. És az agresszió nem válogat: magával ragad királypártit és republikánust, lángészt és tehetségtelent, haladó szelleműt és maradit – olykor az utókorra bízva a szerepek kiosztását is. Hazaáruló és mártír! Milyen nevetséges és szánalmas feladat ilyen jelzőkkel bélyegezni meg mindazt, amely más körülmények között egy életmű megteremtésének mércéjével volna mérhető.
A zeneszerző William Lawes – a történelmi „szerepek” leosztásának szempontjából – éppen az ellenkező oldalon áll, mint Petőfi. Katonaként ő is az életét adja a polgárháborúban, de nem a „szent haladás” ügyéért, hanem a királyért, akire felesküdött. (Az angol forradalom – a magyarral ellentétben – győzedelmeskedik; e tekintetben a két művész sorsa hasonló: mindketten a vesztes oldalon állva buknak el.)
De miért éppen William az áldozat? Hiszen bátyja, Henry is muzsikus, 1626-tól a Chapel Royal tagja. (Henry Lawes 1649-ben elveszti állását, és csak 1660-ban, II. Károly megkoronázását követően alkalmazzák újra.) Mindketten annak a Giovanni Coperarionak a tanítványai, aki eredeti nevén John Cooper, és az új olasz zene divatjának szellemében változtat nevet. De mielőtt folytatnánk a találgatást, nézzük, hogyan alkotott ez a mifelénk oly kevéssé ismert 17. századi angol komponista: William Lawes.
A Coperario stílusában megformált, hatszólamú viola-együttesre írt Fantázia 1963-ban jelent meg először nyomtatásban a Musica Britannica című sorozat XXI. kötetében.* A 42 ütemes kompozíció három formarésze, terjedelem szempontjából, egymáshoz képest 6-6 ütem eltérést mutat; a 20 ütemes első részt 14 ütemes második követi, végül 8 ütemes utójáték zárja a művet.
A széles ívben kibontakozó, imitatív főrész soggetto-ja (témája?) akár gondolkodóba is ejthetne, hogyha nem a kora barokkra jellemző, hangszer-idiomatikus írásmód felől közelítenénk; néhány évtizeddel korábban ugyanis elképzelhetetlen lett volna egy kisnóna ambitusú, tritónusz- és szűkített szeptimugrást tartalmazó dallammenet. (Vajon a közel száz évvel később keletkezett királyi téma – a Thema Regium – mennyivel „modernebb”?) Ilyen összefüggésben egyáltalán nem lep meg a válasz tonális jellege; s ha netán – a II. Frigyes alkotta téma visszavetített bűvöletében – hiányérzetünk támadna a poroszos kromatika iránt, íme: kettős visszavont alterációs alakban jelentkezik a szigetországi előkép.
A második formarész a tempo-ja, az eddiginél jóval artikuláltabb tematikus anyagnak köszönhetően, doppio più mosso-ként hat. Egy hatszólamú ricercar kezdete ez (ismét a bachi Hódolat – a Musikalisches Opfer „előképe” kísért!), melyben a téma két alakváltozata (NB. Dux–Comes tonális alakpár) immáron az érett barokk legárnyaltabb fúga-expozícióit előlegezi.
A Fantázia utolsó formaegysége váratlan kontrasztanyaggal indít: a kezdettől fogva a fokozás elvére épülő kompozícióban a hangismétlésre épülő háromszólamú homofónia üdítő változásként hat. A 40. ütem elejére tartogatott álzárlat, valamint a két felső szólam komplementer-kromatikája révén kialakuló, fölfelé törő kromatikus tetrachord – passus duriusculus – mintegy dallami–harmóniai megkoronázása az ékszer–műremeknek.
Vajon milyen mértékben tekinthető eleve elrendeltnek a művész sorsa? Amennyiben William Lawes műve magán viseli mindazon tulajdonságok, mondhatni „genetikai” adottságok halmazát, amelyek alkotóját is jellemzik, megállapítható-e, hogy alkotójának azért kellett idejekorán meghalnia (mindössze 43 évet élt!), mert – amint az a bemutatott Fantáziából is kiolvasható – korának elszánt, öntörvényű és magasba törő, bátor, de túlontúl vállalkozó szellemű, modern: egyszóval fegyelmezetlen „gyermeke” volt?
Azt azonban nem csak tudni véljük: semmilyen önkény nem szívleli az ilyent.
LÁSZLÓFFY ZSOLT
*Select Consort Music, közr.: M. Lef-kowitz. In: Musica Britannica XXI, London, 1963.
