"mert semmi sem ott van, ahol van"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 18. (608.) SZÁM — SZEPTEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
MARKÓ BÉLA
Balázs képeslapot vásárolt Rodostóban
Kántor Lajos
Golyószórásban, repülő szőnyegen
Limerick és vidéke
Egyed Emese
Limerickjei
Farkas Wellmann Endre
Limerckjei
Fekete Vince
Limerickek
Karácsonyi Zsolt
Hat limerick
László Noémi
Limerick-csütörtök
Lövétei Lázár László
Limerickjei
Szálinger Balázs
Limerickek
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 1. - Sztálin
NYERGES GÁBOR ÁDÁM
Versei
VARGA LÁSZLÓ EDGÁR
Versei
KELEMEN ANNA
Balkézzel, lentről fölfelé, háromszor, fán
Váradi Nagy Pál
Ócskavasért Édenben
Muszka Sándor
Versei
Székely Örs
Az állástalan táncosnő, a lovas és a bozótlakók
Pomogáts Béla
Magyar irodalom Erdélyben Személyes bevezetés a gyergyószárhegyi eszmecseréhez
Vincze Ferenc
Viszik a fiút
Szőcs István
Sárgavarázs-jegyzetek
Xantus Boróka
A „majdnem-tökéletes” megérintése
KÖLLŐ ZSÓFIA
Egy igazi – szép, magyar – komédia
Lászlóffy Zsolt
„Hangos beszéd oceánja” (Ami egy antológiából kimaradt)
Szeptemberi évfordulók
 
Kántor Lajos
Golyószórásban, repülő szőnyegen
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 18. (608.) SZÁM — SZEPTEMBER 25.

Tordáról, két (több) közelítésben
 
1937. május 18., Torda.
A lexikoni ridegségű születés-adatolással szembe (melléje) sok Lászlóffy-szöveg állítható. Például a Születésnap című prózaversből: „Testem a kor leltári tárgya. S bármelyik kort választottam volna búvóhelyül vagy leshelyül, egyforma veszélyben forogtunk volna végig.” Ugyanez, hosszabban (ugyanott), zenei aláfestéssel: „Amit egykor tudtam már, gondoltam a világról – mint régi lakcím vár valahol, várja ezeket a pillanatokat, ahogy következnek. Különös az, hogy nemcsak engem, az egészet küldték valahová 1937 előtti valóságok és hangulatok. Persze nekem most is, mindig az akkor van, hogy engedhetné ezt szívesen a most. Igazi szülőföldünk egy kor. Esős májusi délután, nyitott ablakkal, s Vivaldi, mintha sosem múlna el az élet, miközben minden eleme kiált, hogy kötelező korokból való, különböző korokból, hogy egyiknek el kellett múlnia azért, hogy a másik sorra kerülhessen.” Hasonló lebegtetéssel, mégis konkrétabban, a Mamának (a nagymamának) ajánlott regényben, a Papírrepülőben (1973): „Bizony, mama, ülnék veled egyrészt délelőttöket és fognám a kezed, két kicsi eres, dolgos kezed, amit örökre úgy leszorítottál magad mellé akkor éjjel. Nem tudnám semmihez hasonlítani ezt a fájdalmat, semmilyen analógia nem enyhíti. Ez csak egyszer van és saját, ilyen nem volt még a világegyetem történetében, a föld történetében, Európa történetében, a magyarok történetében, az én életemben. Vár voltam a magam korából. Most kezdek romosodni. Virágvasárnapok, gyöngyvirágos reggelek nőnek be térdig, copfos kislányok szerelme. Másokkal megszerettethetem a gyermekkorom? Újra sem élhetem fájdalom nélkül a hangulatait, soha többé. Pedig egyetlen közérzet hiányzik azóta a napjaimból: a teljesség tudata még egy pillanatra. Hogy visszasétáljak, elvánszorogjak valahogy még a régi szülőházig, haza, s csak én legyek veszélyben, én, én, én.”
Él-e még valaki, aki meg tudná mondani, hogy ezt a szülőházat, a Lászlóffy Aladárét milyen távolság választja el Székely János szintén tordai szülői házától? Nem tudhatom. Ennél érdekesebb, jellemzőbb, hogy a nyolc évvel idősebb, hovatovább klasszikusnak számító költőtárs (aki 1940-től már Marosvásárhelyen élt, haláláig) miképpen emlékezik a saját gyermekkorára, a szülővárosra, „az iparkodók kisvárosára”, ahol „mondások és szentenciák (afféle nyelvi klisék) szabályozzák az élet valamennyi vonatkozását”. Ezzel a szentenciával vezeti be súlyosan frusztrációs „visszaemlékezését” Székely az öthónapos csecsemőt ért bántalmazásra: a keservesen síró kisgyerek kiváltotta „düh tetőfokán” az apa és a szembeszegülő nagyanya viaskodik; a „kötélhúzásnak” az áldozata a megszeppenő csecsemő, akit végül is nem szakítanak ketté, s a „szégyenletes összeomlásból” apa és nagymama feltápászkodik – marad viszont a költőnek ez az emléke… Meg egy olyan is, valamivel későbbről, hogy bemászik a megfelelő guanóréteggel rendelkező tyúkketre-cükbe, ahol csak magzatülésben tud elhelyezkedni („Úgy sejtettem, olyasmit éreztem akkor, hogy nem először vagyok ebben a pózban”). Az 1977-ből (A mítosz értelme című esszékötetből) idézhető, visszavetített pszichológiai értelmezés hamisítatlanul székelyjánosi: „Mélyen leszegett fő; magasan felhúzott térdek; önmagával igen nagy felületen érintkező test (a vele járó intenzív én-érzékeléssel); szűk, nagyon is szűk, de mondhatatlanul otthonos térség; langyos nyugalom, csend és sötétség; ráadásul valamiféle szorongás, hogy sikerül-e valaha innét kijutnom, s mindenekfölött a különös, sajgó kívánság, hogy nem is kellene kijutni soha – mindez egyetlen hatalmas érzelemörvény formájában rontott rám abban a percben.” S a múltidéző megtoldja mindezt a következő mondattal: „Ebből az emlékből élek én úgyszólván negyvenöt éve.”
A hosszan folytatható párhuzamoknak – a vásárhelyi temetőben, illetve a Házsongárdban nyugvó két költő hajdani gyermekkor-ébresztésének – további keresése, sorolása helyett próbáljuk meg értelmezni a sajátosságokat a mélylélektani és a historikus szemlélet közötti alapvető különbségek felől – ami talán Lászlóffy Aladár és Székely János kapcsolatát is meghatározza. Nem a személyes viszonyról van szó, hanem az irodalmi életen belül tapasztalt konfliktusaikról – ez ugyanis ellenőrizhető a korabeli közleményekben, mindenekelőtt a marosvásárhelyi Igaz Szó versszerkesztőjévé lett Székely és a Farkas Dénes álnevet használó jegyzetíró szövegeiben. Főként a Forrás első nemzedéke, különösen pedig Lászlóffy Aladár költői indulásának éveire érvényes Székely János erős tartózkodása. Visszagondolva arra, hogyan szedte ízekre az Igaz Szó Árkádia rovata (aláírás nélküli, 1961. áprilisi „véleménynyilvánításban”) Lászlóffy nagy lélegzetű versét, A hegedű húrjait (a Korunkban közöltük, 1961 januárjában, és bekerült a Forrás-kötetbe is), ízetlen „találós kérdéseket” fogalmazva egy-egy költői képhez, verssorhoz: bizony elképzelhető, hogy a zűrzavar, a képzavar vádját hallhatnánk most mi is, kiprovokálva az elmarasztalást, amiért Lászlófffy Aladár pályáját „golyószórásban” véljük meghatározni, melléje téve a „repülőszőnyegen” játékát. Holott épp e földi és égi jelenség, keserű valóság és mese, helyhez-időhöz kötöttség és föléje emelkedni akarás-tudás kettőssége mutatkozik már a tordai években, a rájuk emlékezésben.
Egészen másfajta (tordai) emlékekből élt Lászlóffy Aladár, mint amilyeneket Székely János megidézett. Ismét a Papírrepülőben keresgélve, a szülői háztól a nagy történelmi pillanatokig feszítve ki a (kötél)pályát: „Ahogy az embernek fájni tud, biztosan a legfontosabb a család. Aztán jöhet akármi. Az érzékenységi sorrend ez. Tudom, már régen nem járok a bölcsesség ösvényein, nem számít. Igenis így van, a társadalmat választja, aki nyugtalan, kicsinyes lélek, s a természetet, aki higgadt, és olyan nagyvonalú, hogy meg tud békülni az elmúlással is. Én nem fogok soha. Észrevétlen drámát éltem át gyermekkoromban, ölemben a Szabadságharc Képes Történetének második kötetével, az aradi vértanúk kivégzésének jelenléténél kinyitva…” És: „Mindig minden családra hasonlítanak a történelem magánügyei.” Történelmet játszik a kisfiú: „Gyermekkoromban kiraktam az asztalon a régi családi képeket. Nem ismerhettem már mindnyájukat. Próbáltam összerakni őket kettesével, szépet széppel, csúnyát a csúnyával, bajuszost a főkötőssel, aztán eljutottam az ismerős arcokig, és kijött egy vélt leszármazási rend, melynek hegyén ott csüngtem én: a képem.”
És maga a regénycím, a címhez a magyarázat. „Kinn egy repülőgép zúgása erősödik fel hirtelen, s elhúz alacsonyan, mert felhősödik a szürke délután. És olyan elképzelhető, ahogy hadi helyzetben egy ilyen berepüléskor kéjesen veszi célba a virágzó fehér kerteket, piros kis házakat egy pilóta, s elégedett, mikor fellobban belőlük a tűz. Erre emlékezni kell, pontosan és fájdalmasan a technika berregő árnyékában. Folyton átrepülnek felettünk. Most verebek légikötelékei az égen. Aztán papírrepülők légitámadása fenyegeti az eget. Az izgágaság álmai a könyvtárakból mind papírrepülőket hajtogatnának, évszázadokra visszamenőleg és évszázadokra előre.”
A könyvtárak Tordára, Torda múltjára vonatkozólag hihetetlenül gazdag anyagot kínálnak, a késői neolitikumtól a Rákóczi-szabadságharcig, a Wesselényi-házban született Jósika Miklósig, az 1849 júliusában családjától búcsúzó Petőfi Sándorig. A város, a közvetlen környék históriájában szerepel az 1241-es mongol betörés, számos országgyűlés, ferences és pálos kolostor, gótikus, barokkosan átépített református templom, 1568-ból a vallási egyenjogúság meghirdetése. És persze a sóbányászat, a sósfürdők. Lászlóffy Aladár tehát rendkívüli örökséget kapott, vehetett magára. 
Amit pedig már nem kellett régi följegyzésekből, képekből összeraknia: a második világháború Tordája. Ennek érzékletes, bőséges rajza egy másik regényben (az 1969-es Héphaisztosztól számítva a harmadikban), Az ólomkatona hadifogságában (1975) olvasható. Nyilván nem háborús regényt írt Lászlóffy, líra és epika, gyermek és felnőtt szemmel látott világ szétválaszthatatlanul keveredik, ahogy „…az öreg házak is elindulnak így este, egy-két csendes utcahossznyit sétálni, mielőtt újabb száz esztendőre visszaállnak a sorba. A házat keresem, a régi iskolaudvart, ahonnan segítettem kihordani egy ideges, helyi, őszi háború törmelékét. A legvilágabb világháború is közelről roppant helyi érdekű felfordulás, akár egy botránkoztató veszekedés a szomszédságban…” És a hang keményebbre vált. „Ezek a város sírkövei, ezek a szétrobbant házak. Hány belövést bír el egy városka, míg saját régészeti romjaivá nem válik? A mi pincénk erős, apám mondta. Mióta hazakerült, folyton a pincét rendezte, mint aki biztos benne, hogy a leköltözés reggelje elkerülhetetlenül közeledik. A csütörtöki nap folyamán négy légiriadó is volt.” Jönnek a részletek, a gyermek játékcsomagja a valódi meneküléshez. Menekülők tragédiája. „Ezért volt jobb, hogy most már otthon néztünk szembe a háborúval. Aztán egy napon becsapódtak ez első tüzérségi lövedékek is. Elért tehát, és rajtunk feküdt, átdübörgött felettünk a világháború. Egészen más volt, mint ahogy hetekkel előre már jelenetként láttam magam előtt, akár le is tudtam volna rajzolni. A föld alá húzódó emberek között mégis állandóan közlekedtek a hírek, a közvetlen közeli borzalmak újságja. Ismerősök, a rokonok szerencsétlensége.”
Ilyen a regényszöveg, áttételesen láttató, noha személyessége megkérdőjelezhetetlen. Rendelkezésünkre áll viszont egy valóságos Curriculum vitae, „látlelet”, fejezetekre osztva. A Gyermekkor alcím alatt az Aranyos parti szülővárostól a Kis-Szamos menti városba, Kolozsvárra vezettetünk:
„1937-ben születtem Tordán, Er-délyben, mely vidék még arra a négy háborús esztendőre sem került vissza, de a frontélményekből azért megkapta a részét. Ezek a külső történések is mélyen és korán meghatározták létemet, de titokzatos járatok jóvoltából valahol belül is nagyon hamar nagyon közel kerültem mindenhez. Különös hajlamom – előbb csak játék: megfigyelni és képzelegni – tenyészni kezdett: leírni, lerajzolni mindent, ami erre a célra megnyeri magas tetszésem. Csakis ezt, legáldottabb képességem kellett észrevenni és fejleszteni, elképzelhetetlenül tapintatosan. Apánk egészen zsenge korunkban megkísérelte azt is, hogy engem és öcsémet, Csabát, akivel ugyanannak a literatúrának ösvényét tapossuk öregedő fejjel, jóval az első elemi osztály előtt megismertessen az írás-olvasás, sőt az algebra titkaival. Mindegy, a dolgokból mikorra mi lett, a külső események, az iskolák szétlövése és újjáépítése, frontátvonulások fontoskodása sem akadályozta meg, lévén maga is pedagógus, hogy a meglehetősen tartósnak bizonyuló alapozást még holmi idegen nyelvi alapismeretek terén is elvégezze. Ennek ellenére kedvesen és kedélyesen provinciális lehetett mindenestől ez a közeg, amit már, az ötvenes években csak harminc kilométerre, Kolozsvárra beköltözvén, máris érzékelnünk adatott. Akkoriban gyermekfejjel, mint a kicsi sáskának az ezer mérföldek eleje, ez az első icipici ugrás elviselhetetlen megfeszüléssel és kimondhatatlan beteljesüléssel is járt.”
A „golyószórásban” első, háborús és háborút közvetlenül követő szakasza tehát lezárult. De nem a golyószórás. Az új város – a Tordánál nem kevésbé ősi Kolozsvár – akkor még jóval magyarabb volt ugyan, mint a régebbtől román többségű szülőváros; egy fél évtizedig, 1956-ig kitartott a kolozsvári magyar többség. Kelet-Közép-Európa, benne Erdély, Románia (részben a Balkán tartozéka) azonban a sztálini politika nyomása alatt a proletár diktatúra korát élte, annak minden – az iskolát ugyancsak érintő – következményével. Ebben a társadalomban érte meg a felnőtt kort (bár csak később érhetett valóban felnőtté) az a nemzedék, amely az erdélyi magyar irodalomban a Forrás irodalomtörténeti gyűjtőnéven ismert Petőfi utca – XI. A és B

Apáczai egykori iskolájába érkezett, 1951-ben, de már nem a Farkas, hanem a Petőfi utcába. Három évvel az egyházi iskolák államosítása után azon a bizonyos nagykapun, amelyet Az olvasó Apáczai című versében emleget, nem léphetett át, a sétáló tanár urak pedig egészen másfajta ködökbe kerültek Kolozsváron (is). 
Azok, akik a belvárosi református elemiben kezdtük az iskolát, és az első gimnáziumi osztályt még a Református Kollégiumban végezhettük, nem voltunk elzárva a kollégium Farkas utcai régi épületétől, noha az osztályok zöme az új épületben tanult. A Petőfi utcára nyíló kapun jártunk be – ez sem volt kicsi, de csupán a gyalogos forgalmat bonyolította le. (A Szabók bástyája, ismertebb nevén a Bethlen bástya oldalánál jöhettek be az udvarra a szekerek, majd az autók.) A hagyományok valamennyire még éltek, a régi tanárok közül többen – részben már nyugdíjasként – tanítottak, az elemiben indult fiúk jelentős hányada a kollégiumban, illetve utódjában, a 2. számú Állami Magyar Fiúlíceumban folytatta. Jóllehet mi, az „őshonosak” is kettéosztattunk, a párhuzamos A-ba és B-be, egy kicsit gyanakodva néztünk az „idegenekre” – akik például a piaristáktól kerültek át hozzánk (miután iskolájukból, átmenetileg, tanítóképzőt csinált az állami hivatalosság) –, a távolabbról, pláne csak a harmadik ciklusra érkezett „jövevény” igyekezhetett beilleszkedni, ahogy tudott. Lászlóffy Aladár a VIII. A-ba került, én végig a B-be jártam, eleinte csak a folyosón, szünetekben találkoztunk (a két osztály egymás mellett volt). A divatos kamaszjátékok közé tartozott az összesodort sálakkal verekedni. Aladárra úgy emlékszem, mint a legfőbb harcosok egyikére, „áldozatainak” sérüléseiről viszont nincs tudomásom.
A középiskolai tanulásban mindenesetre élen járt. Apáczai enciklopédiájának 20. századi megfelelőjére ugyan nemigen készítettek fel minket, tanulni azért volt mód. Ali valószínűleg már akkoriban hallotta, „milyen öreg fiatalok beszélnek hozzánk odaátról”, elmondhatta hát (nyilván jóval később) az Apáczai Enciklopédiájában:

Gyűjtjük tovább
a mindent. A mindent
jelen időben, a mindent
múlt időben, a mindent
minden időben.

Másik (jobbik) Apáczai-versében pedig, Az olvasó Apáczaiban a nagykapu tágabb értelmet kap:

Mindig a könyvig legalább,
könyvtől könyvig elgyalogol
valahogy az ember, a szív
megáll, az ember nem áll meg,
orcája verítékével emeli, beteszi
könyvek nagykapuját.

Az az igazság, hogy a mi B osztályunk – bár tanulásban fölvettük a versenyt az A-val – iskolai viszonylatban a sporteredményeivel volt igazán kitűnő; atléta, tornász, súlyemelő, úszó és vízilabdás, kosárlabdázó, vívó országos szintre, ifjúsági (és felnőtt) válogatottságig vitte – ehhez képest az „Á-s” futballozók, teniszezők nem annyira dicsekedhettek. Ali a heti két tornaórán a bukfenccel birkózott. Érdemi találkozásunknak így más terepen kellett megtörténnie. 
Hosszú távon – és ez évtizedeket jelent – az iskolai kezdet nyomon követhető.
Az önképzőkört lehetne mindenekelőtt felidézni magyar irodalmat tanító tanárainkkal, Nagy Gézával, Jócsák Jánossal, Nagy Pállal, diáktársaink közül az egy évvel fölöttünk járó Veress Zoltánnal és Palocsay Zsigmonddal – sajnos azonban ezekből a havi összejövetelekből kevésre tudok visszaemlékezni. (Nemhogy öthónapos, de ötéves, sőt ötödikes koromra sem könnyű emlékeznem – vagyis távol Székely Jánostól.) Arra már igen, hogy az utolsó évben – tizenegyedikesek voltunk – vers- és prózapályázatot írtak ki, s a beérkezett jeligés írások közül (Nagy Pál és a nekünk románt tanító Oláh Tibor véleményezése alapján) a költészeti első díjat Lászlóffy Aladárnak ítélték (a későbbi Kalevala-fordító, nálunk kisebb Nagy Kálmán harmadik díjas lett), novellában én kaptam az állítólag legjobbnak járó elismerést. Veress Zoltán és Palocsay meg az ő osztálytársuk, Bodor Ádám (tudtommal még nem lépett színre az önképzőkörben) már legalább egy éve (vagy kettő) nem volt iskolánk tanulója – börtönbe zárták őket kommunistaellenes tevékenységért, röpiratterjesztésért.
És itt el kell mondani a Veress Zoliékhoz kapcsolódó szomorú történet ránk nézve is szégyellni való mozzanatát. Ugyanis az iskolai IMSZ (Ifjúmunkás Szövetség) vezetőségében – amelynek előzőleg éppen Veress Zoltán volt a titkára – mindketten már benne voltunk; az új büró kapta az utasítást (a városi bizottságtól) Veressék kizárására. Ez nyilvános gyűlésen történt, természetesen ellenszavazat nélkül – és anélkül, hogy a kizárandók bűneit orrunkra kötötték volna. (Alig néhány évvel azelőtt többünknek, egykori kollégistáknak felrótták a pionírvezérek, iskolai instruktorok, amiért a Farkas utcai református templomban konfirmáltunk. Lászlóffy Ali ehhez a harcos, a vallástól el nem szakadtakat elmarasztaló kis csapathoz számított. Csupán feltételezem, hogy ebben része volt az apai mozgalmi múltnak. Egyetemista korunkban kezdett bekövetkezni a döntő változás.)
A huszadik érettségi találkozóra már lényegében összeérnek az emlékek – a kizárt iskolatársakkal is újraszövődtek (kevés kivétellel) a barátságok. 1974-ben Aladár valamiért nem tudott eljönni az osztályfőnöki órára és a bankettre; engem kért meg, hogy olvassam fel a köszöntő levelét. Megtettem – és szerencsére megőriztem a gépelt, kézzel aláírt szöveget. Mint „öreg csataló” szólal meg benne a költő:


Kedves tanáraink!

Kedves fiúk, drága testvéreim és barátaim a világ leghosszabb számtanórái és legvidámabb tornaórái nevében!
Rajtam kívül álló, de inkább örvendetesnek mondható okok miatt, még halálom előtt íme csak levélben mondhatok, mondok „jelent” azon a sorakozón, ahol most már örökre ott kell lennünk, amíg csak kettő is él a sorból; ezért megértéseteket kérem, valamint igazolást a hiányzásra! Ha valamilyen tisztességesebb foglalkozást oszt ki a sors, most egy picurka termelt acélt, ércet vagy megmunkált fát, jól nevelt gyermeket küldhettem volna, hogy nevemben üzenetképpen szó nélkül felmutassák, mikor reám kerül a sor, ehelyett fogadjátok el mesterségem alapanyagát: a papírt, mely minden igyekezet és küszködés ellenére csak tökéletlenül közvetíti a hangot: a hangom, melyre bizonyára még emlékeztek, azok is, akiket sajnos csak évtizedenként látok viszont –, és még tökéletlenebbül közvetíti azt, amit általában érzésnek, költőibben: szívdobogásnak szoktak nevezni.
Azzal a vallomással kezdem, hogy családdal, baráttal, szülővárossal, mindennel szemben sokszor gyötör a lelkiismeret, hogy nem vagyok eleget, nem lehetek eleget velük; – hogyne éreznék ilyet, mikor rólunk van szó, akik a dolgok rendje folytán már csak ilyen ritka ünnepi alkalmakkor találkozunk és milyen rövid időre! Ez a rövid idő lenne az, melyben az egykori legkiválóbb és legfelejthetetlenebb XI. A és B osztály feltámad és él és iskolázik tovább? – Játéknak jó, valóságnak kevés volna, ha nem vigasztalhatna mindnyájunkat az a tudat, hogy jóllehet ezernyi más, új, azóta szövődő szállal száz más közösséghez és színhelyhez is tartozunk már, mégis van, létezik, és semmilyen csengővel, záróvizsgával vagy történelmi naplementével fel nem oszlatható a mi osztályságunk, fiú-mivoltunk, iskolát és hagyományt érintetlen egészben megőrző és megtartó összetartozásunk. Ezt én nagyon érzem és hiszem, szeretném elhitetni és éreztetni mindenkivel, aki nem érzi és tudja ilyen erősen – annak meggyőző erejénél fogva, hogy mindennapi munkám alapján állandóan az ember belsejében szerelek, emlékekkel és érzésekkel, fontos vagy fontosnak tűnő árnyalatokkal dolgozom, és igyekszem a mindennapi bátorságom, emberségem, kedvem és közérzetem érekében jól konzerválni az érzéseket és emlékeket, melyek nekem, neked, nekünk, mindnyájunknak nagyon fontos megtartó- és fűtő-anyagot jelentenek ebben a különösen érdekes, de próbára is tevő korban, melyhez képest másról, múltbeliről vagy jövőbeliről csak olvasnunk adatik.
Az emlékek azok, melyek végül is teszik az embert, jó és rossz, fontos, közös és személyes emlékek, melyhez házra, hazára, szülőföldre, iskolára és osztályra, minden feltétlen megőrizni valóra vonatkoznak és legalább olyan fontosak, mint egyéb megszerzett és megszerezhető tudás. Ezekért, mint a szeretteink haló poráért, mindig többet adna a szívünk, mint az ész bármilyen neandervölgyi leletért!
Ezek nevében kérem és üzenem, hogy tudjátok és mondjátok rólam is ma –, akkor is, mikor az egykori folyosókon kocogtok, hajdan oly virgonc öreg csatalovak, úszóból, kapusból, bajnokból és puskázóból lett mérnök-, tanár- és egyéb urak! – akkor is, mikor a Házsongárdba mentek majd ki a hiányzókhoz, immár örök betegeinkhez és hiányzóinkhoz! – és akkor is, mikor a poharakat töltitek gyönyörű szép részegen az idén osztályteremnek kinevezett vendéglőben! – szóval tudjátok és mondjátok rólam is, hogy jelen vagyok, hogy veletek vagyok, hogy nem tanultam azóta sem fontosabbat annál, amit együtt tanultunk meg egy szülőföld, egy nép, egy nemzetiség, egy múlt és egy jövő szolgálatára, és nem felejtitek, tehát én se felejtek semmit soha, a százéves találkozóig sem.
Különben a jelszó a régi: „A XI. A és B talpig becsületes!”


Szeretettel és barátsággal
Lászlóffy Aladár
1974. május 12. vasárnap.

(folytatás következő számunkban)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében