1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

      (Ismeretlen magyar festő)

Veszett Éden! – kiált az áldotta.
Nézd a paripa gyeplőjét fogó
nyomorék koldust. Hát te ott, lovag,
ki vagy: lator, vagy kardot forgató
gyilkos? A győztes igazár hozod?
Vér vagy arany az, ami lecsorog
a mennybolt cifra tornyai mögül?
Lesz-e, aki a tavasznak örül?

Ha fölvérzik a Keresztfa alatt
a nap, a béna kéz is megremeg
s félelmetes dárdákat simogat.
Göncök közül kibújt gennyes sebek,
örökléttől sújtott, csípős csalán-
természet! – sötét gondolat a csend
benned, bár harang tiszta szava zeng.

Lovad járása is csupa ideg:
Tied a fénylő, földízű palást
(rojtjaiban a természet piheg),
Szent Márton, téged lesnek, senki mást.
Vágd le palástod alját, még ha vad
káromkodás kísér is, egy cafat
is gyógyító kötés lesz a profán
bűnök és a kiontott vér után.

Fekete önsanyargató napok
tűntén a bélpoklos is talpra áll,
s színes palástod tépett-harapott
rongyától hátrahőköl a halál.

2004. október 16.