Elemér bácsi az istálló ajtajában szokott ülni. Úgyszólván egyfolytában. Ebből kifolyólag az istállót semmire sem használjuk, azazhogy egyedül Elemér bácsi veszi igénybe, amikor hátramegy üríteni. Apám szerint valamikor lónyerítés hallatszott ki az istálló nyikorgó deszkaajtaja mögül, nagynéném pedig azt is meg tudta állapítani, hogy Manci tehén bőg-e odabent, vagy Berta kevesli a vályúba öntött szénát. Mindez persze a régmúlthoz tartozik, a valamikori állathangok már csak a foszlányokban felbukkanó emlékezet részei, egy ideig az egykori Elemér bácsi is csak az emberek emlékeiben volt jelen, hősi halottként tisztelték a faluban, aztán megjelent  az orosz fogságból, belekapaszkodott a kerítés fölötti szögesdrótba, és azt mondta, hogy: „Sztálin!” Nemcsak egyszer mondta, hanem nap mit nap ezt mondta, órákig egyfolytában, vagy inkább kiüvöltötte az utcára, miközben vérben forgott a szeme.

Egyébként hanghordozásából nem lehetett holtbiztos következtetéseket levonni, mármint hogy eszelős lelkesedéssel élteti-e, vagy eszement gyűlölettel a vesztét kívánja-e valakinek, persze a kidülledt szemgolyók látványos forgatása, meg a szétpreckelődő, habos nyál mennyisége arra a megállapításra vezethetett, hogy Elemér bácsinak a generálisszimusz iránti esetleges kezdeti rokonszenve nem élte túl a munkatáborokban eltöltött évtizedeket.

– Lenni baj, elvtársnő! – figyelmeztetett a községi párttitkár. – Mondani Elemér, pofa be! Érteni?

– Érteni – szeppent meg nagynéném, s Elemér bácsit házifogságra kellett ítélni, egy ideig az istálló mélyén sztálinozhatott délutánonként, de amikor a tyúkok elültek, ő is abbahagyta, aztán néhány hét után mintha némaságot fogadott volna, többet egyáltalán nem beszélt, lehet, hogy megunta a dolgot, vagy csak a hangszálai fáradtak el, az igazság általában csak félig szokott kiderülni, de hát ha nem derül ki, nem derül ki, előbb-utóbb úgyis minden csak emlék marad, faluhelyen aztán különösen.

Elemér bácsi télen az istálló képzeletbeli küszöbe mögött ült egy olyan méternyire, ilyenkor csak a körvonalait lehetett kivenni, mintha szoborrá merevedett volna odabent, nyáron meg kilógatta a fejét az udvarra, szerette az esőt, talán azért. Mosakodni is csak esővízzel mosakodott, úgy ruhásan, ahogy a semmittevés révületében őrizte a saját életét. Körülbelül három méternyiről meg lehetett számolni, hogy hányszor szellent egy óra alatt. Ennél szórakoztatóbb játékot nem tudtam kitalálni, a testvéreimmel s a szomszéd gyermekekkel való játékok már nem nagyon érdekeltek, engem csak Elemér bácsi érdekelt, aki azzal tette emlékezetessé állandó jelenlétét, hogy egy éles fejszével nagyokat suhintott a levegőbe. Néha órákig egyfolytában. Ennek ugyan semmi értelme nem volt, de hogy miért kell minden cselekedetünknek értelmet keresni, már akkor sem értettem.

A semmitmondó, megszokott jelen egyhangúan fordult volna át az ugyancsak egyhangúnak igérkező jövőbe, ha egyszer csak Elemér bácsi nem intett volna magához a fejsze nyelével.

– Gyere ide! – mondta jól érthetően. Ilyen hosszú mondatot nem hallottam tőle soha életemben, ráadásul a szemem közé nézett, megfontolt volt és szigorú, megálltam tőle olyan két arasznyira, és akkor csend lett. Nagyon nagy csend lett, mert Elemér bácsi a fejem fölé emelte a fejszét, és elhallgattak a tyúkok.

Végzetszag terjengett a levegőben, a családtagok sorban kitámolyogtak az udvarra, néhány méternyire mögöttem meredtek meg, és nem mertek hangosan lélegzetet venni, elég volt hallgatni az én zihálásomat és a mérhetetlen csendet, amely a kerítés mentén felsorakozott tyúkok felől zúdult elő; a képzavarokban csak felnőtt korban tudtam gyönyörködni, akkor és ott csak a fejem fölött ingadozó fejszére meredtem, jól jött volna egy játékos nyerítés az istálló sötétjéből, vagy egy barátságos tehénbőgés, de sehol semmi, nem volt senki a közelben, akinek megfoghattam volna a kezét, csak a halál szorongatta a torkomat, „Éltél eleget, öcsi!” – súgta a fülembe.

– Sztálin – mondta Elemér bácsi szigorúan, és a családra düllesztette a szemét.

– Isten! – suttogta apám, s könyörgő arccal felnézett az égre.

Apám tökéletes szakszerűséggel intett be a három szólamban kornyikáló triónak, „Sztálin! Sztálin! Sztálin!” – ismételték látszólag egyre lelkesebben, s betartva azt a később közismertté vált diadalmas ritmust, amely sokkal sikeresebbnek tűnt a lesötétített nyárikonyhában előadott magyar népdaloknál, amelyet apám produkált esténként, nagyon halkan és sokszor nagyon hamisan intonálva, de hadd jegyezzem meg azt is, hogy a családta-gok áhítatának melegében tökéletesnek éreztük a hangvételt. 

Elemér bácsi arca megenyhülni látszott, a tyúkok ismét elkezdtek kotkodácsolni, és a múltból felnyerített apám lova, és jóllakottan bőgtek a tehenek, az a Manci és az a Berta, csak az őrangyalom tétlenkedett továbbra is, a fejsze ugyanis még mindig ott meredezett a fejem fölött. Elemér bácsi művészi igényeit valószínűleg nem lehetett egykönnyen kielégíteni, mohósága nem ismert határokat, emlékeiben felderenghetett egy sokszor látott jelenet, amikor a barisnyák soknemzetiségű csapata kánkánszerű vonaglással szórakoztatta a valamikori tatár, kirgiz, grúz kolhozparasztokat, akik a cellafolyosón őrizték Elemér bácsit, miközben a csonttá soványodott alkalmi balerinák mosdatlan, csóré valagjukat mutogatták a félsötétben.

– Bugyi! – mondta Elemér bácsi, mert egyszer az életben tatár, kirgiz, grúz akart lenni. 

Nem akartam hallani, ahogy a vászonbugyik végigcsúsznak a kövérkés combokon, majd tartalmuktól megfosztva, semmitmondó rongyként trottyannak össze a tyúkszaros udvaron, nem akartam hallani, ahogy apám ütemes tapsa nyomán kánkánt imitálva emelkednek a magasba a kerti munkától megvastagodott lábszárak, és csak ezeket hallottam, semmi mást, de már nem féltem a fejem fölött csillogó fejsze élétől, vagy egyszerűen nem érdekeltek a következmények, része akartam lenni ismét a családnak, s csak úgy lehettem az, ha bátorságot kapva hátranézek, és hátranéztem, de bár ne tettem volna, mert ott láttam apámat, ahogy szorgalmasan emelgeti vékonyra sikeredett, csontos lábait az udvar közepén, miközben a testéről lerángatott kékcsíkos gatyáját boldogságot mímelő, ragyogó arccal lebegteti Elemér bácsi felé, anyám és nagynéném térdre borulva pihentek a szokatlan erőfeszítés után, fejük szinte a földet érte, aztán az egyik tyúk hirtelen belekapott anyám hajába, ettől meg akkorát visított, hogy Elemér bácsi kezéből kiesett a fejsze.

– Ki az a Sztálin? – kérdeztem apámtól aznap este, amikor a nyárikonyha sötétjében körbeültük nótaszót hallgatni.

(2012)