abszint
ne ébressz fel ma túl korán
átizzadt fekhelyen pihenjek
táncoljon lábaim nyomán
ködrókákból egy nagy csapat
szemhéjam belsejére írom:
lúdtollban verdeső hidegnek
szárnyától megvakult a táj
nem fénylik most a sárga nap
nem hull csak elkering a zöld hó
bennem egy nulla-verset ír
és közben ég a jó papír
robinson
a rongy a giz-gaz mind jó szó és kell is
a versbe melyben köd szitál s korom
a lomhulásig ezt még átfutom
ha még a kockán több forogna fenn is
ez az égig érő szelíd almafák
s a lárma földje pislák láng forog
eldúdol itt pár méla báltorok
de csak robinsonként épít új hazát
a szó a ködnek vállnak és toroknak
s a vers végéig én is ellakom
e tájban melyet felvert rég a gyom
de mégsem csap föl senki már halottnak
itt meghalni nem tanácsos annyi szent
s szónak lenni sem mi folyton mást jelent
a hónapok meg nehéz századok
és akárhogy is lesz elfáradok
modell
feloldozhatnálak de tetszel így a bűnben
az égi lepedőkre véres rozsdát kentek
a törpe angyalok a széttört szárnyú szentek
s én balga istenükként írok elmerülten
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
nem tátonghat oly űr mi ne fogadna most be
az alászállás máma könnyű mutatvány csak
a ritmus és a rím csak nagy hullám mi átcsap
ha baszás közben villon haldoklásban dante
csak limlom ez meg torzó hány nóta egy dalban
talán ha hittem egykor most csak elhadartam
saját ég kéklik belül egy saját istennel
ma csak félig van benne mint modell az aktban
és igaz most általa mindent megmutattam
szerepe nem nagy: ruháját levette majd fel