Azért az élet mégsem annyira pocsék, győzködte magát. Forró vizet, gőzölgő, forrónál is forróbb vizet engedett a kádba. A művelet közben megcsúszott a keze a jéghideg csapra ülő párán, kicsit szidta miatta a természetet, aztán levette a polcról a habfürdőt. Illatosat. Mézes-mandulásat, amit olyan sokáig és sokféleképpen reklámoztak, hogy vett is belőle rögtön kettőt. Más öröme nem volt, csak lefosztani a számláját ötödikén. Fizetés után. Feltekerte a fűtést, bekészített egy törölközőt a radiátorra, aztán lekapcsolta a villanyt. Szerencsétlennek érezte magát ruha nélkül. Egy elhasznált és védtelen kis, mit kis, nagydarab lénynek, amit nem akart meztelenül látni. Ruhában is csak akkor, ha igazán nagyon muszáj volt, mondjuk, ha a villamos éppen úgy állt meg, hogy tükröződött a megálló az ajtó üvegén. Tapogatózott. Belekapaszkodott a mosdókagylóba, a talpával meg a fugák rendezett merőlegeseit és párhuzamait követte. Valami felkaristolta az ujját, talán az előző héten összetört tükör egy darabkájára. Szám szerint a hetedik kinyírt tüköré. Hétszer hét, az mennyi is, az negyvenkilenc, tehát nyolcvanéves koráig már biztosan nem megy férjhez, ha a bolond nagyanyja babonái mégiscsak érnek valamit. Egy tükör hét év, hét tükör… Alig kapott levegőt a melegben, a gőz az egész fürdőszobát betöltötte. A kád alacsony falán nagyot szusszanva emelte át a lábát, érezte, ahogy az izom teljesen megadva magát, fáradtan nyög a háj alatt. Először csak a lábujjait mártotta a levesforró habba, veszedelmesen égette, de nem törődött vele. Mint egy kövér tyúkot, megfőzi magát. De meg ám. A felhőnyi habból egy marékkal érzékien végigsimította volna a lábát, de vastag ujjai esetlenül szántották végig a szőrös felületet. A mozdulat se finom, se jóleső nem volt, így inkább behuppant a vízbe, majd gyorsan elzárta a csapot. Csordultig volt a fazék. Nem értette, hogyan jutott idáig. Mélyet sóhajtott, és elmerült a vízben. Kétségtelen tény, a legrosszabb harmincadik születésnap, a legrosszabb nő, a legrosszabb csillagállás. Péntek tizenhárom.

A fal túlsó oldalán, a kettes ajtó fürdőszobájában nem volt kád. Süllyesztett zuhanyfülkés, mozaikcsempés, flanc nélküli helyiség volt nyurga középiskolás lánnyal, aki nyakát kitekerve nézegette magát a tükörben. Elölről is, hátulról is. Vékony vércsík szaladt le a combján, megvágta magát borotvával. Gyantát kellett volna vennie, csak hát sietett, rohant, folyton így jár. Barackbőrű, ezt mondta rá a fiú, hogy barackbőrű, ezen gondolkozott órák óta, mire végre beugrott neki. Voltaképpen nem látja magát barackosnak, itt-ott, a vállán például, talán, a fehér kis pelyhek miatt. A bokája vékony és csontos, csoda, hogy megtartja a magas testet. Lábujjhegyre áll, hogy nyúljon, hogy uralja padlótól a plafonig a teret; azután beletúr sűrű, göndör hajába, és teljes mértékig tudatában van annak, hogy gyönyörű. A padló csurom vér, nincs mese, apja arcszeszéből önt a sebre. Szisszen, beleharap az ajkába, fintorog a szagtól. Kintről kiabálást hall, minden valószínűség szerint az öccse jajveszékelését, akire aznap, péntek este, sok figyelmen kívül hagyott könyörgés után mégis vigyáznia kell. Mielőtt a zuhanyrózsa alá áll, egy utolsó pillantást vet a tükörképére. Megfogja a melleit, megállapítja, hogy beleillenek a tenyerébe, aztán megnyitja a csapot. A víz langyos, pont jó, ennek ellenére libabőrös lesz tőle, összeragadnak a pelyhek a vállán, puha bőre összehúzódik, bezár, nem enged a víznek. Egész testében megrázkódik, utálja a rohadt vizet, a tükörben állni, azt szeret, de a víz nem jó. Mindent gyorsan, kapkodva csinál, sikálja a hátát, dörgöli az arcát, és már készen is van. Öccse szabályosan vonyít, amikor ő kilép a fürdőből, úgy tűnik, családi vonás a vágott seb. A kisfiú könnyes szemmel mutatja fel véres ujját, nővére szolgálatkész, egy szót sem szól, már megy is az arcszeszért.

Ilyen ez a Kossuth utca, ilyenek az emberek. Amikor a tizenhatos lépcsőházhoz ért a mentő, a göndör hajú lány vihogva, enyhén nyávogó hangon telefonált. Az öccsét addigra régen lefektette, az hiába vergődött, hiába szűkölt, esélye sem volt a nővérével szemben. Egyrészt azért, mert macskagyökeret kapott, ami lassan, alattomosan ütötte ki, másrészt azért, mert ő volt a fiatalabb, könnyen meg lehetett törni. A lány azt se vette észre, hogy berúgták a szomszéd bejárati ajtaját. Odaát macskagyökér helyett durva nyugtatóval ajándékozta meg magát a kövér nő. Biztosra ment, amolyan félig biztosra, hiszen a munkahelyén még búcsúlevelet is hagyott. Úgy írta alá, hogy a kövér tyúk a földszinti irodából, aki a kurva kávétokat is megfőzte. Ez persze úgy lett volna szép, ha tényleg meghal, szóval ezért nem szabad kevéssé átgondolt öngyilkosságot elkövetni, utána csak ég az ember pofája, hogy mennyire hülye volt. A nő nem gondolt bele, milyen kellemetlen lesz pár hét múlva bedöcögni az irodába egy ilyen levéllel a háta mögött. Arra számított, hogy levegőnél is könnyebben tovaszáll az égbe, a nagy, egyetemes jóba, aztán onnan tekint le miránk. Na, ez nem jött össze. A takarítónő azonnal mentőt hívott a villámgyorsan kikeresett címre, ahogy megtalálta a levelet az irodában. Még szerencse, megmentett egy depressziós zugevőt, aki a nagyanyjának hála a büdös életben nem megy férjhez. Mint valami bálnamentés a tévében, úgy zajlott, mozdíthatatlan testet mozdított négy mentős, ziháltak, erőlködtek, majd’ megszakadtak, mire leértek a negyedikről. Kék villogó, sziréna, szlalom, balkanyar, kórház, gyomormosás. 

Hogy zuhant vagy emelkedett, nem tudta. Valahová tartott, nagyjából álomszerűen, az egésznek semmifajta dohos halálszaga nem volt. Sípolt egy teafőző, fülsiketítően, szaggatottan, kibírhatatlanul. A szörnyű zaj mellett nem volt éppenséggel jó illat se, hála az ismeretlennek, aki a főzőlap fölött fésülködött. Szerteszét, az izzó felület határán megperzselt, hosszabb-rövidebb hajszálak hevertek. Nem ismerte ki magát egykönnyen a vadidegen konyhában, alig talált gyümölcsmentes, színezékmentes, régimódi csomagolású feketeteás dobozt. Átfutott az agyán, hogy esetleg az sem az igazi, de ha halott, végül is oly mindegy, mit iszik. Mártogatni kezdte a filtert. A víz sárgult, barnult, majd teljesen elsötétedett. Nem nézett körbe, nem morfondírozott rajta, miért van ott, ahol. Gépiesen cselekedte azt, amit kellett. Az üveges konyhaszekrényből pöttyös bögrét vett elő, majdnem olyat, mint amiből gyerekkorában mézes teát ivott a nagyanyjánál reggelente. Ahogy a nagyanyjára gondolt, tovább kellett mennie. Egy kortyot sem ivott a kész teából. Világos, fenyőszín ajtó vezetett ki a konyhából. A kilincs hűvös volt, sokkal inkább jeges, mint fémes. A hangok alapján tudta, mi, pontosabban, hogy ki következik. Benyitott a szobába, ahol csupán egy termetes, nagypolgári lakásba illő, pazar karosszék és a benne ülő öregasszony várta. Apró, kék szemei és kampós orra különös, fénytelen arcán mértani rendben helyezkedett el. Más ember oszló tetem láttán vág olyan képet, amilyet ő, miközben kimondta a szót: férfi. Ide többet nem jön egy ilyen, egy ilyen férfi. Nem lesz senkid, nem kellesz nekik, a nagynénéd se kell egynek se, pont olyan vagy, mint az. Forogni kezdett vele a világ, a földöntúli rikácsolás a szívén át a lelke legmélyéig hatolt. Jött a gyerekkori reflex, a védekezés, néhány árva, erőtlen de, és filmszakadás.

Arra ébredt, hogy egyre erősebben pofozzák a körülötte álló, fertőtlenítőszagot árasztó emberek. Csak úgy csattant, beleremegett a tokája minden ütésbe. Nem gyanakodott, tudta, hogy nem járt sikerrel, tehát él. Hájasan, kedvtelenül. A kórházban töltött idő keserves harcok árán, de visszarántotta a földre. Onnan, ahol az önsajnálat és a tehetetlenség utcája épp keresztezik egymást. A pszichiátere sármos férfi volt, ezért meg se kockáztatta, hogy netalán kikezd vele, arról pedig sosem ábrándozott, hogy mindez fordítva történjék meg. Ebben a helyzetben is csak félig mutatott alaposságot. Őszinte is volt meg nem is. Elsírta a bánatát, rázta a zokogás, mesélt kegyetlen gyerekkorról, zabálásrohamokról és csúf berúgásokról, arról viszont nem beszélt, hogy esténként őt, az orvost képzeli maga mellé, aztán meg magára, aztán magába, míg halk nyöszörgés kíséretében álomba nem gyógyul. Az evés helyébe a jobb keze, egészen pontosan jobb kezének közepesen fürge, kövér ujjai léptek. Eleinte sűrűn, később kifejezetten ritkán villant be nagyanyja gúnyos, bajszos vigyorgása, mielőtt elaludt. Beszámolt róla az orvosnak, aki megnyugtatta, hogy ezen könnyen segíthet, mindenre van megoldás. Nem hazudott. Egyetlen mondatot azonban így is képtelen volt kimondani előtte, csak egyet, mégpedig azt, hogy régen szép volt. Azt gondolta, az összes ronda nő ezzel védekezik. Minek bizonygassa, az a lényeg, ami most van, és most ronda. És ronda, ronda, ronda. Ronda reggel, ronda este, estére kövérebb, reggelre puffadtabb, kár ragozni. Ilyesmiket írt a kórházi naplójába, ám mivel titkon azt remélte, hogy egyszer az orvos kezébe kerül, egy egész oldalt szentelt a mély üzenetnek. Kevés kellett, hogy átszakadjon a lap, amikor belevéste: dugj meg.

A kiengedése előtti utolsó hét egy estéjén az orvosa magányosan üldögélt az alagsori büfében. Megtalálta a lapot és szívből megsajnálta a nőt. Borzalmasan csúnya, hajtogatta magában, de borzasztóan, tényleg. Derengett neki egy lány régről, öngyilkos lett szegény, szerelmi bánat gyötörte. Meghalt, alacsony, törékeny kislány volt, nem is nagyon lehetett érteni, miért nem állt vele szóba a fiú. Mindenféle eszébe jutott, furcsán hatottak rá a szürkületi fények, a zöld falak, a tömény klórszag, a tárcájában őrzött kép a betegesen sovány feleségéről, akinek szeretkezés közben szúrnak a csontjai; ez a nő bezzeg hálás lenne és puha, már ha megtalálná a bejáratot hozzá. Elborzadt. Ő orvos. Olyan orvos, aki bármelyik csinos doktornőt megcsinálhatná. Igen, megcsinálhatná, semmi érzelem, ráadásképp ők is ugyanolyan hálásak lennének, mint az a ronda, kövér titkárnő. Felpattant, az öltözőben néhány rántással levezette a feszültséget, utána alaposan kezet mosott, és vette a kabátját. Nehezen tudott a vezetésre koncentrálni. Vágyott rá, hogy megkeresse a hájredők között a bejáratot. Már eldöntötte, hogy megdugja, lesz, ami lesz, nem szenved emiatt. Tulajdonképpen nem múlt sokon, a teherautó váratlanul vágott elé, az utolsó gondolata a felesége volt, meg a kövér harmincéves nő, de ő csak egy kicsit, egy csattogó menet erejéig.

A Kossuth utca tizenhatos lépcsőháza mostanság néma, a lakók a kulccsal se szívesen neszeznek. Lakott ott egy sűrű, göndör hajú, vézna lány. Állítólag nagyon szép volt. Harmincegy évesen lett öngyilkos, másodjára sikerült neki. Valaki azt állítja, hogy csak harminc volt. A fene se tudja, az emberek mondanak ilyet is, olyat is, nem?