Az állástalan táncosnő nem úgy indul el a gilgamesi úton, mint megannyi más szuperhős a sárga téglás kövezeten. Inkább amolyan Don Quijote, aki nélkülözi a nélkülözhetetlen spanyol meleget, melyet Szilágyi Domokos sem úszott meg A láz enciklopédiájában (mint írja, „Kaptatok reménytelenül, nézvén a tájat, az idő tájait, és amit látok, megpróbálom lefordítani szépséggé”). Ezzel szemben Kemény Istvánt és táncosnőjét mégis a tévedés vershelyzetében találjuk, pedig a cél jól körülhatárolt. A táj átfordítja és visszavonhatatlanul önmagába gyűri őket, és a tükrök, érvényes tér- és időkoordináták hiányában, csak a ködöt képesek megtöbbszörözni.
„Most egy elfelejtett irányba indu-lunk/A nyolcadik napon, mely nem kapott nevet”, jelöli ki az Őszi sétákban a csapást a versek beszélője. A tévedésnek elkeresztelt úton úgy érintik állomásaikat, mintha Ady eltévedt lovasa fedezné fel a végpusztulás utáni Macondót – konstatálva, hogy „a kultúrák utolsó eseménye a gyógyszeres halál”; „Minden jól kivehető lent/bozótosok és kilőtt régi tankok/elsüllyedve félig/és megint bozót dingókutyákkal” (Helikopter a jövőm fölött). Az idő önmagára tekeredik („a bozótlakók hordái arcra borulnak/a horpadt terepbe gyűri őket/A helikopter robaja”), a mesterséges linearitás szükségszerűen megszűnik („villáik ablakát kitörte a látvány […]/ A dzsungel könyvét a padlón hagyták” – Rátok szabadítom a dzsungelt).
A techné helyébe lépő natúra azonban még fenyegetőbbé válik – nem gyógyfűvel, de mérgekkel és ellenmérgekkel való játékkal kecsegtet: „mesterséges fény növeszti a fákat/és nem látja senki, hogy az ördög él//valamelyik versemben daganat van/lehet, hogy épp azt olvasod/ burjánzik minden, de nem látszik kívül” (Rejtett dolgok); taposóaknává válik az út, mint nyelvileg megragadhatatlan.
Ahogy az időben való tájékozódás megszakad („Scipio tettesei rászabadultak a földre/[…] A dátumokat hintették maguk mögé/és azóta sem nő időszámítás” – A szánakozó anyag mocsara) és kitolódunk egy teremtés utáni plusz napba, a Teremtő (Isten? a szubjektum?) is apró ponttá zsugorodik: „Ma a tudatom a felhőzet fölött van/szürkén nézek magam elé egész nap/egyetlen varjú repül a tudatom alatt el/[…] A varjútudat alatt viszont semmi” (Isten hátramaradt elmélkedéseiből).
Legvégül a név töröltetik le rólunk (Haláldal; Égi harmónia): „Semminek nincs már neve/a nevek már szabadok/édes nevem, okos nevem/menj a tieid közé”. A folyamat befejezettségét illusztrálja, hogy az ikerversek csak a saját név kicserélésében különböznek – a ’Kemény István’-ból ’Esthajnal’ lesz (kettőzés a második név szintjén is). Ez pedig nem más, mint az alkotási folyamat átfordítása, átírása egy másik szubjektumra, hiszen az előző feloldódott, eltévedt, kudarcot vallott.
„A kérdések nevet kapnak […] akárcsak a hidak […] az emberek már régen megkapták a nevüket, ma már alkalmi/csoportosulásaikon van a sor […], sőt a molekulák többségének is/elkészült már a saját neve.” A nevek legyártása a teremtést mechanikai műveletté fokozza le, ennek ellenére mégis valamennyire a humánum győzelmével zárul a szöveg: „Ám mégsem bolondultunk meg: a neveket, amiket adtunk, már nem nevezzük el újra” (A teremtő előszava).
A másik két vers tükrében mégis beáll a nevek kicserélésének, a bolondságnak az állapota, akárcsak A hajléktalan című szövegben, ahol a hontalanok általános nevévé a ’Kint’ válik, örökre meghiúsítva saját magukból való kilépésüket. Így a személyiségen belül többszöröződnek meg a világok, lehetővé téve legalább két ösvény létezését, egy utat fentről a helikopterből, amely a racionális világba vezet (A fiú programozó, a lány nem is tudom; Keresztény és közép; A néma H), és egy másikat, amely a gyógyfű fele visz, de téves. De ezt nem látjuk, csak „vak ügetés”, „volt erdők” és „süket köd” van, mint Adynál.
Ez a második, körvonaltalan világ fokozatosan itatja át az előzőt, előbb csak a szél libbenti meg a szárítókötelet (Kertvárosi éj), majd József Attila Külvárosi éjét idéző szókészlettel bekövetkezik a mérnökileg megszerkesztett harmóniák lebontása, bepácolása, karnevalizálódása. „A kutya limonádéjába csöppen a Hold/Elégedett kortyokban tűnik elő a csönd” (A razzia). Az első hold eltűnésével párhuzamosan egy másikat, egy „fesztiválholdat” ácsolnak a „hajótörött-telepen”. Ezzel azonban nem tudnak megszökni, visszavezettetnek a valóságba, egy újabb gyógyfű-illúzió tűnik el: „szökésük régimódi lesz és eredménytelen/és nem lesz sem testi, sem pszichés –/a rendőrkutyák még időben a kábítószerekhez érnek/és harmadnap mindenki zúgó kutyafejjel ébred”.
A fantasztikum látszólag egy rezervátumba szorul vissza, melyben bozótlakók építenek oltárt (Egyperces legendák – Szent hely) a néhány oldallal korábban lezuhant helikopter helyébe. Felsejlik egy bizonyos falanszterszerű terület építésének terve (A terv): „Társadalmunk ma még csak a Végkiállítás előkészületén dolgozik […]. Céljaink megkövetelik bizonyos végeláthatatlan, sivár területek létrehozását”. Pár oldallal arrébb már riportszerű próza (Mélyzöld vadrózsa) mutatja be a Végkiállítást: „területe Észak-Ázsiában nemcsak a gigantikus ipari létesítmények, hanem a szanatóriumok földje is […] látszólag olyan a táj, mint évmilliók óta”. Azonban a Végkiállítás mintha tényleg az emberiség egy groteszk körzetbe kényszerítését jelentené: a javasasszony múlt évtizedből itt maradt szürke szobra, valamint a gondolkodó vadrózsa csak lépcsőfokok, emeletek, hamarosan megjelennek az őrültek is, családi idillbe szerveződve. A teljes látszat és tükrözés kedvéért a riportban az elbeszélő kijelenti: „nyilvánvalóvá válik, hogy filmünk az ő kedvükért készül”.
A szanatórium világából nézve a másik, „normális” világ is átalakul és válik teljesen meséssé, de ez a mesésség is kifordul önmagából, alapértelmezett királyunk itt nem mindenható, sőt, ő záratta toronyba magát, és várja, hogy valaki végre elszomorítsa a lányát. Mintha Csáth rosszul végződő meséi, délutáni álma elevenedne meg, mindent befut a zöld virágú vadrózsa abban a kertben, amelyben Isten az első férfiúnak egy kinyithatatlan gömböt adott a nyakába (Egyperces legendák); amely kertben Káint látogatja néhanapján az ördög és rendet rak nála (Káin éneke közelről); amely kertnek holtában is Ady a nagyfejű kertésze (A nullán), talán sátánként arra várva, mikor eresztheti újra szélnek eltévedt lovait.
A két világ határán (A pokol kijáratánál) a kapu az, ami elmozdul helyéről („a kapu elindul, de nincs amihez képest/se kő, se tudás, se szabadság, a kapu csak néz/A Sátán rápattan, ostorral üti, nem mondja, minek ez még”), az örökös határzóna, mellyel úgy indul el az ördög, hogy valójában soha sem lép ki belőle. Minden átrendezhető, ahogy a baletté (vagy haláltánccá?) átalakíthatott Tragédiája Madáchnak a luciferi jegyzetekkel, de ha ő, mint láttuk, nem is, Kemény legalább figyelmeztet (Találkozás az éjszaka híveivel): „a legcéltalanabb vers sorai közé kerültél/hajts közéjük, és menekülj”.
Kemény István: Állástalan táncosnő. Összegyűjtött versek 1980−2006. Budapest, Magvető, 2011.