"mert semmi sem ott van, ahol van"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 18. (608.) SZÁM — SZEPTEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
MARKÓ BÉLA
Balázs képeslapot vásárolt Rodostóban
Kántor Lajos
Golyószórásban, repülő szőnyegen
Limerick és vidéke
Egyed Emese
Limerickjei
Farkas Wellmann Endre
Limerckjei
Fekete Vince
Limerickek
Karácsonyi Zsolt
Hat limerick
László Noémi
Limerick-csütörtök
Lövétei Lázár László
Limerickjei
Szálinger Balázs
Limerickek
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 1. - Sztálin
NYERGES GÁBOR ÁDÁM
Versei
VARGA LÁSZLÓ EDGÁR
Versei
KELEMEN ANNA
Balkézzel, lentről fölfelé, háromszor, fán
Váradi Nagy Pál
Ócskavasért Édenben
Muszka Sándor
Versei
Székely Örs
Az állástalan táncosnő, a lovas és a bozótlakók
Pomogáts Béla
Magyar irodalom Erdélyben Személyes bevezetés a gyergyószárhegyi eszmecseréhez
Vincze Ferenc
Viszik a fiút
Szőcs István
Sárgavarázs-jegyzetek
Xantus Boróka
A „majdnem-tökéletes” megérintése
KÖLLŐ ZSÓFIA
Egy igazi – szép, magyar – komédia
Lászlóffy Zsolt
„Hangos beszéd oceánja” (Ami egy antológiából kimaradt)
Szeptemberi évfordulók
 
Székely Örs
Az állástalan táncosnő, a lovas és a bozótlakók
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 18. (608.) SZÁM — SZEPTEMBER 25.

Az állástalan táncosnő nem úgy indul el a gilgamesi úton, mint megannyi más szuperhős a sárga téglás kövezeten. Inkább amolyan Don Quijote, aki nélkülözi a nélkülözhetetlen spanyol meleget, melyet Szilágyi Domokos sem úszott meg A láz enciklopédiájában (mint írja, „Kaptatok reménytelenül, nézvén a tájat, az idő tájait, és amit látok, megpróbálom lefordítani szépséggé”). Ezzel szemben Kemény Istvánt és táncosnőjét mégis a tévedés vershelyzetében találjuk, pedig a cél jól körülhatárolt. A táj átfordítja és visszavonhatatlanul önmagába gyűri őket, és a tükrök, érvényes tér- és időkoordináták hiányában, csak a ködöt képesek megtöbbszörözni.
„Most egy elfelejtett irányba indu-lunk/A nyolcadik napon, mely nem kapott nevet”, jelöli ki az Őszi sétákban a csapást a versek beszélője. A tévedésnek elkeresztelt úton úgy érintik állomásaikat, mintha Ady eltévedt lovasa fedezné fel a végpusztulás utáni Macondót – konstatálva, hogy „a kultúrák utolsó eseménye a gyógyszeres halál”; „Minden jól kivehető lent/bozótosok és kilőtt régi tankok/elsüllyedve félig/és megint bozót dingókutyákkal” (Helikopter a jövőm fölött). Az idő önmagára tekeredik („a bozótlakók hordái arcra borulnak/a horpadt terepbe gyűri őket/A helikopter robaja”), a mesterséges linearitás szükségszerűen megszűnik („villáik ablakát kitörte a látvány […]/ A dzsungel könyvét a padlón hagyták” – Rátok szabadítom a dzsungelt).
A techné helyébe lépő natúra azonban még fenyegetőbbé válik – nem gyógyfűvel, de mérgekkel és ellenmérgekkel való játékkal kecsegtet: „mesterséges fény növeszti a fákat/és nem látja senki, hogy az ördög él//valamelyik versemben daganat van/lehet, hogy épp azt olvasod/ burjánzik minden, de nem látszik kívül” (Rejtett dolgok); taposóaknává válik az út, mint nyelvileg megragadhatatlan.
Ahogy az időben való tájékozódás megszakad („Scipio tettesei rászabadultak a földre/[…] A dátumokat hintették maguk mögé/és azóta sem nő időszámítás” – A szánakozó anyag mocsara) és kitolódunk egy teremtés utáni plusz napba, a Teremtő (Isten? a szubjektum?) is apró ponttá zsugorodik: „Ma a tudatom a felhőzet fölött van/szürkén nézek magam elé egész nap/egyetlen varjú repül a tudatom alatt el/[…] A varjútudat alatt viszont semmi” (Isten hátramaradt elmélkedéseiből).
Legvégül a név töröltetik le rólunk (Haláldal; Égi harmónia): „Semminek nincs már neve/a nevek már szabadok/édes nevem, okos nevem/menj a tieid közé”. A folyamat befejezettségét illusztrálja, hogy az ikerversek csak a saját név kicserélésében különböznek – a ’Kemény István’-ból ’Esthajnal’ lesz (kettőzés a második név szintjén is). Ez pedig nem más, mint az alkotási folyamat átfordítása, átírása egy másik szubjektumra, hiszen az előző feloldódott, eltévedt, kudarcot vallott.
„A kérdések nevet kapnak […] akárcsak a hidak […] az emberek már régen megkapták a nevüket, ma már alkalmi/csoportosulásaikon van a sor […], sőt a molekulák többségének is/elkészült már a saját neve.” A nevek legyártása a teremtést mechanikai műveletté fokozza le, ennek ellenére mégis valamennyire a humánum győzelmével zárul a szöveg: „Ám mégsem bolondultunk meg: a neveket, amiket adtunk, már nem nevezzük el újra” (A teremtő előszava). 
A másik két vers tükrében mégis beáll a nevek kicserélésének, a bolondságnak az állapota, akárcsak A hajléktalan című szövegben, ahol a hontalanok általános nevévé a ’Kint’ válik, örökre meghiúsítva saját magukból való kilépésüket. Így a személyiségen belül többszöröződnek meg a világok, lehetővé téve legalább két ösvény létezését, egy utat fentről a helikopterből, amely a racionális világba vezet (A fiú programozó, a lány nem is tudom; Keresztény és közép; A néma H), és egy másikat, amely a gyógyfű fele visz, de téves. De ezt nem látjuk, csak „vak ügetés”, „volt erdők” és „süket köd” van, mint Adynál.
Ez a második, körvonaltalan világ fokozatosan itatja át az előzőt, előbb csak a szél libbenti meg a szárítókötelet (Kertvárosi éj), majd József Attila Külvárosi éjét idéző szókészlettel bekövetkezik a mérnökileg megszerkesztett harmóniák lebontása, bepácolása, karnevalizálódása. „A kutya limonádéjába csöppen a Hold/Elégedett kortyokban tűnik elő a csönd” (A razzia). Az első hold eltűnésével párhuzamosan egy másikat, egy „fesztiválholdat” ácsolnak a „hajótörött-telepen”. Ezzel azonban nem tudnak megszökni, visszavezettetnek a valóságba, egy újabb gyógyfű-illúzió tűnik el: „szökésük régimódi lesz és eredménytelen/és nem lesz sem testi, sem pszichés –/a rendőrkutyák még időben a kábítószerekhez érnek/és harmadnap mindenki zúgó kutyafejjel ébred”.
A fantasztikum látszólag egy rezervátumba szorul vissza, melyben bozótlakók építenek oltárt (Egyperces legendák – Szent hely) a néhány oldallal korábban lezuhant helikopter helyébe. Felsejlik egy bizonyos falanszterszerű terület építésének terve (A terv): „Társadalmunk ma még csak a Végkiállítás előkészületén dolgozik […]. Céljaink megkövetelik bizonyos végeláthatatlan, sivár területek létrehozását”. Pár oldallal arrébb már riportszerű próza (Mélyzöld vadrózsa) mutatja be a Végkiállítást: „területe Észak-Ázsiában nemcsak a gigantikus ipari létesítmények, hanem a szanatóriumok földje is […] látszólag olyan a táj, mint évmilliók óta”. Azonban a Végkiállítás mintha tényleg az emberiség egy groteszk körzetbe kényszerítését jelentené: a javasasszony múlt évtizedből itt maradt szürke szobra, valamint a gondolkodó vadrózsa csak lépcsőfokok, emeletek, hamarosan megjelennek az őrültek is, családi idillbe szerveződve. A teljes látszat és tükrözés kedvéért a riportban az elbeszélő kijelenti: „nyilvánvalóvá válik, hogy filmünk az ő kedvükért készül”.
A szanatórium világából nézve a másik, „normális” világ is átalakul és válik teljesen meséssé, de ez a mesésség is kifordul önmagából, alapértelmezett királyunk itt nem mindenható, sőt, ő záratta toronyba magát, és várja, hogy valaki végre elszomorítsa a lányát. Mintha Csáth rosszul végződő meséi, délutáni álma elevenedne meg, mindent befut a zöld virágú vadrózsa abban a kertben, amelyben Isten az első férfiúnak egy kinyithatatlan gömböt adott a nyakába (Egyperces legendák); amely kertben Káint látogatja néhanapján az ördög és rendet rak nála (Káin éneke közelről); amely kertnek holtában is Ady a nagyfejű kertésze (A nullán), talán sátánként arra várva, mikor eresztheti újra szélnek eltévedt lovait.
A két világ határán (A pokol kijáratánál) a kapu az, ami elmozdul helyéről („a kapu elindul, de nincs amihez képest/se kő, se tudás, se szabadság, a kapu csak néz/A Sátán rápattan, ostorral üti, nem mondja, minek ez még”), az örökös határzóna, mellyel úgy indul el az ördög, hogy valójában soha sem lép ki belőle. Minden átrendezhető, ahogy a baletté (vagy haláltánccá?) átalakíthatott Tragédiája Madáchnak a luciferi jegyzetekkel, de ha ő, mint láttuk, nem is, Kemény legalább figyelmeztet (Találkozás az éjszaka híveivel): „a legcéltalanabb vers sorai közé kerültél/hajts közéjük, és menekülj”.

Kemény István: Állástalan táncosnő. Összegyűjtött versek 1980−2006. Budapest, Magvető, 2011.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében