"mert semmi sem ott van, ahol van"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 18. (608.) SZÁM — SZEPTEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
MARKÓ BÉLA
Balázs képeslapot vásárolt Rodostóban
Kántor Lajos
Golyószórásban, repülő szőnyegen
Limerick és vidéke
Egyed Emese
Limerickjei
Farkas Wellmann Endre
Limerckjei
Fekete Vince
Limerickek
Karácsonyi Zsolt
Hat limerick
László Noémi
Limerick-csütörtök
Lövétei Lázár László
Limerickjei
Szálinger Balázs
Limerickek
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 1. - Sztálin
NYERGES GÁBOR ÁDÁM
Versei
VARGA LÁSZLÓ EDGÁR
Versei
KELEMEN ANNA
Balkézzel, lentről fölfelé, háromszor, fán
Váradi Nagy Pál
Ócskavasért Édenben
Muszka Sándor
Versei
Székely Örs
Az állástalan táncosnő, a lovas és a bozótlakók
Pomogáts Béla
Magyar irodalom Erdélyben Személyes bevezetés a gyergyószárhegyi eszmecseréhez
Vincze Ferenc
Viszik a fiút
Szőcs István
Sárgavarázs-jegyzetek
Xantus Boróka
A „majdnem-tökéletes” megérintése
KÖLLŐ ZSÓFIA
Egy igazi – szép, magyar – komédia
Lászlóffy Zsolt
„Hangos beszéd oceánja” (Ami egy antológiából kimaradt)
Szeptemberi évfordulók
 
Pomogáts Béla
Magyar irodalom Erdélyben Személyes bevezetés a gyergyószárhegyi eszmecseréhez
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 18. (608.) SZÁM — SZEPTEMBER 25.

(Folytatás előző számunkból)

Az összefoglalás felépítése

Szólnom kell irodalomtörténetem felépítéséről is. A négykötetes összefoglalás első része az erdélyi magyar irodalom első nagy korszakának: az 1918 és 1944 közé eső korszaknak az irodalmi folyamatát, a harmadik kötet a második világháború után következő, 1945-tel induló és 1968-ig tartó, az ötödik az 1968 és 1989 közötti korszak, a hetedik az ezt követő több mint két évtized irodalmát mutatja be, a második, a negyedik, a hatodik és a nyolcadik kötet pedig az irodalmi élet dokumentumai közül válogat. Azaz irodalmi programokat, mozgalmi nyilatkozatokat, nevezetesebb irodalmi vitákat mutat be, természetesen csak a figyelemfelhívás igényével, mintegy felvillantva egy-egy történeti eseménysor dokumentumait. Az erdélyi magyar irodalom történeti dokumentumainak teljesebb közreadása valójában az előttünk álló évek egyik fontos feladata lesz.
Az első kötet az erdélyi magyar irodalom kialakulásának előzményeit (ezek sorában például Ady Endre ösztönző hatását), társadalmi és politikai kereteit és irodalmi műhelyeit mutatja be. Ennek során ad összefoglalást az erdélyi magyar irodalomtörténet-írás és irodalomkritika törekvéseiről, valamint a konzervatív írótábor néhány egyéniségéről. Munkám képet rajzol az „erdélyi gondolat” – a „transzilvánizmus” – nagy hatású közösség- és irodalomszervező eszmeköréről, majd ezt követve a transzilvánista irodalom történelmi jelentőségű műhelyének, az Erdélyi Helikon című folyóiratnak a munkájáról és a köréhez tartozó költők (például Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tompa László, Bartalis János), illetve prózaírók (például Kós Károly, Bánffy Miklós, Kuncz Aladár, Makkai Sándor) munkásságáról. Külön fejezet foglalkozik az úgynevezett székely írók (Benedek Elek, Nyirő József, Tamási Áron) tevékenységével és az irodalmi baloldallal: a Korunk című folyóirat körével. Erre következik a „második erdélyi nemzedék” gondolkodásának és néhány írójának (így Dsida Jenőnek, Szabédi Lászlónak, Bözödi Györgynek, Kemény Jánosnak, Kacsó Sándornak, Wass Albertnek és másoknak) a bemutatása. Itt helyeztem el a minden idegszálával az erdélyi irodalomhoz kötődő, de életének nagy részében, Budapesten tevékenykedő Jékely Zoltán és Cs. Szabó Zoltán munkásságának a bemutatását is. Végül az erdélyi magyar drámairodalomnak, a szociográfiai irodalomnak, majd az 1940-es döntéshozatallal kettéosztott Erdély magyar irodalmának az ismertetése következik.
Az ezután következő három kötet a második világháború után – hosszú időn keresztül (1945 és 1990 között) igen nagy politikai nehézségekkel küzdő – erdélyi magyar irodalmat ismerteti. Ahogy az első kötetben láttuk, itt is az irodalmi élet kereteinek és intézményeinek, az irodalomtörténet-írásnak és az irodalomkritikának a bemutatása nyitja a képet, ennek során kap szerepet például Jancsó Elemér, Balogh Edgár vagy Benkő Samu tudományos, illetve publicisztikai munkássága. Ezt a világháború után kibontakozó költészet, majd elbeszélő irodalom bemutatása követi – itt kaptak helyet azok az írók (például Szemlér Ferenc, Méliusz József, Nagy István és Asztalos István) is, akiknek pályája még az előző korszakban indult, de az írói munkásság igazi kibontakozása már a háború után történt. Természetesen itt mutatom be az újonnan fellépő nemzedékek íróit is (például Kányádi Sándort, Székely Jánost, Sütő Andrást, Szabó Gyulát és másokat). Külön fejezetek foglalkoznak a hatvanas évektől fellépő „Forrás-nemzedékek” költőivel (így Páskándi Gézával, Szilágyi Domokossal, Lászlóffy Aladárral) és elbeszélőivel (így Bálint Tiborral, Szilágyi Istvánnal, Bodor Ádámmal és másokkal). Ugyancsak külön fejezet mutatja be a hetvenes évek végén induló új írónemzedék képviselőit (például Szőcs Gézát és Kovács András Ferencet), az új erdélyi magyar drámairodalmat, a néprajztudományt, a memoárirodalmat és az új erdélyi magyar szociográfiai irodalmat, végül a romániai „rendszerváltozást” (1989-et) követő új irodalmi fejleményeket. Valamennyi kötetet az irodalmi élet dokumentumainak gyűjteménye egészíti ki.
Az erdélyi magyar irodalom igen gazdag – magam is akkor döbbentem rá igazán erre, amidőn formába öntöttem ennek a műnek az anyagát. Ennek a gazdagságnak a bemutatása, avagy legalább érzékeltetése volt munkám célja: azt reméltem, hogy olvasóim maguk is érezni fogják ennek az irodalomnak a gazdagságát, érdeklődés ébred bennük értékes alkotásai iránt, és talán szívükbe fogadják azokat a magyar írókat, akik a sohasem könnyű kisebbségi helyzetben töltik be a mindenkori magyar írástudó hivatását: szolgálják az irodalom egyetemes szellemiségét, kifejezésre juttatják ennek általános emberi minőségét és humanista elkötelezettségét, és őrzik a magyar nyelvet, erősítik a nemzeti szolidaritást.


Az irodalomtudomány morálja

Erdély a magyar hagyományban és kultúrában mitikus fogalom, és ez a fogalom a történelmi és nemzeti tudatnak abban az övezetében van jelen, amelyben a nemzeti lét és történelem nagy szimbólumai: a piros-fehér-zöld lobogó, a nemzeti címer, a Szent Korona, a Himnusz és a Szózat. Következésképp identitásalakító szerepe van, és valóban a magyar nemzeti önazonossághoz szervesen hozzátartoznak az Erdélyről, az ott élő magyarság múltjáról és jelenéről szerzett ismeretek és tapasztalatok. Mi több, nemegyszer éppen az erdélyi tapasztalatok, az erdélyi magyar élet és történelem tanulmányozása során szerzett ösztönzések indították a magyar kultúra jeles személyiségeit arra, hogy számot vessenek a nemzeti közösség múltjával és az előtte álló új feladatokkal. Különösen a kényszerű történelmi újrakezdések idején, midőn Erdély sorsa mintegy a nemzeti sors tükre lett. Ebben a történelmi tükörben egyaránt meg lehetett látni azokat a veszélyeket, amelyek a magyarság nemzeti fennmaradását és a Kárpát-medencében elfoglalt helyét fenyegették, és azokat a tennivalókat, amelyeket az önvédő nemzeti stratégiának meg kellett jelölnie.
Az Erdélyben élő kisebbségi magyarság helytállása, szellemi önvédelme, amelyet mindenekelőtt az Erdélyi Helikon „transzilvánista” irodalma, majd a hatvanas évek végén kibontakozó új erdélyi magyar irodalom képviselt, mindazonáltal erőt adhatott az Erdély sorsán töprengő és okuló magyarországi értelmiségnek. Az erdélyi irodalom, az ottani magyar közélet, valójában az egész erdélyi magyar társadalom ugyanis az állami főhatalom megváltozása után a legkevésbé sem kívánta megadni magát annak a sorsnak, amelyet önhibáján kívül mért rá a történelem, ellenkezőleg a helytállás erkölcsi parancsát követve védelmezte a maga nemzeti, történelmi és kulturális identitását. Ezt fedezte fel az Erdélyt járó Németh László, az Erdélyre figyelő Illyés Gyula és ennek a szellemi helytállásnak az erkölcsi példáját mutatták fel a két világháború közötti korszak olyan szellemi vezéregyéniségei, mint az erdélyi történelemmel (és az erdélyi önálló állam lehetőségével) számot vető Bajcsy-Zsilinszky Endre, a regionális irodalom küldetését megfogalmazó Babits Mihály, az erdélyi történelem értelmét kereső Szekfű Gyula, vagy éppen maguk az erdélyiek: a transzilvánista eszmét megalapozó Kós Károly, Áprily Lajos és Kuncz Aladár, az erkölcsi megigazulást szorgalmazó Reményik Sándor, a „magunk revízióját” hirdető Makkai Sándor és a népi élet „tiszta forrását” felszabadító Nyirő József és Tamási Áron.
Erdély így vált végül a nemzeti fennmaradásért folytatott küzdelmek ösztönző morális példájává: nemcsak a két világháború közötti korszakban, nemcsak az 1945 utáni évtizedekben, alávetve a kommunista hatalomnak, hanem a mögöttünk lévő két évtizedben is. Ekkor az írók, mindenekelőtt Illyés Gyula és a nyugati magyar emigráció képviselői figyelmeztettek arra, hogy a magyarországi társadalomnak, közéletnek és értelmiségnek felelősséget kell vállalnia az erdélyi magyarság sorsáért. Erdély ismét példa és minta lett, és az erdélyi magyarság veszélyeztetettségéről érkező, mind nyugtalanítóbb hírek általában a diktatórikus berendezkedés ellen fellépő értelmiség készenlétét és elszántságát erősítették meg. Gondolom, mindannyian emlékezünk arra, hogy az erdélyi magyarság megpróbáltatásai milyen mozgósító erővel hatottak a magyarországi értelmiség gondolkodására, illetve ennél sokkal szélesebb társadalmi körre – ennek volt meggyőző bizonysága az 1989-ben tartott budapesti tüntetés, amely a bukaresti zsarnokság tervei, így az úgynevezett „falurombolás” terve ellen tiltakozott. Magyarországon akkor országos méretekben nyilvánult meg a szolidaritás az erdélyi magyarság iránt.
A magyarországi értelmiségnek (legalábbis egy részének) az erdélyi magyarság iránt érzett elkötelezettsége azóta is folyamatosan tapasztalható. Erdély és az erdélyi magyar irodalom továbbra is morális példaként szolgál, éppen ezért érezzük itt, Magyarországon aggasztónak azokat a tüneteket, amelyek az erdélyi magyarság megosztását és belső konfliktusait mutatják. Erdély magyar irodalmának mögöttünk álló közel egy évszázada, amely már maga történelmi hagyomány, arra ad biztatást (a többi között a marosvécsi Helikon példája által), hogy a nagyobb közösség történelmi érdekeit és szolidaritását szolgáló stratégiai kiegyezés és nemzeti összefogás mindig járható út marad. Valójában ennek reménye, ez a meggyőződés irányította munkámat, felismerve azt is, hogy Erdélynek, az erdélyi magyarságnak és az erdélyi magyar irodalomnak szüksége van Magyarországra és Magyarországnak szüksége van Erdélyre. Ennek a kölcsönösségnek a tudata vezérelte irodalomtörténet-írói munkámat.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében