Állok az udvaron, mint valami mirá-kulum, akit senki sem ért, senki nem tudja, hogyan került ide, a két lovas szekér közé, a pajta és tornác közti sárba. A férfiak az ólak előtti lócán ülnek, kezükben cigaretta, pohárnyi sör, arcukon udvarias mosolyba kényszerített kíváncsiság. Aki ért, az szót sem szól, aki tudja, értem, hevesen gesztikulálva beszél. A szanaszét futkosó gyermekek közül egyet-egyet odarángat az apjuk, két ujjával összecsippenti orcájukon a bőrt, s többlyukú vigyorgással magyarázza, ez is az enyém, meg az is az enyém. Jóféle portéka, kínálja, hátha megtetszik valamelyik. Jóféle lánygyermekek, tizenöt-tizenhat évesek, arcuk, kezük, erejük az érték, tudja ezt az apjuk, mutatja, válasszak. 

Nézem a lányokat, őszinte mosollyal az arcukon várják, hátha kiválasztom őket. Reménykednek. Az apjuk belendül, rácsap egyikük fenekére, csak úgy csattan a keze, ez igen, mondja büszkén, ilyen a lánygyermek, ilyennek kell lennie. 

Nekünk a fiú kell, azt visszük, mondom tántoríthatatlanul, s látom, az apa nem érti. Nem érti, mit eszünk azon a fiún. Közben kilép a tornácra a nőm és a tanár. Jönnek felénk, rá akarnak gyújtani ők is. Mielőtt ideérnének, a tanárt elkapja a fiú anyja, kiperdül a konyhaajtón, odaáll elé, és kapkodva kezd bele mondanivalójába. Úgy látja, a tanár érti, közben látom, csak sejti, mit is hadar az asszony. Érzi, a fiúról szól a hosszú, szinte befejezhetetlen mondat. Megértik egymást, talál a szó, még ha néha össze is akad kibogozhatatlanul.

Nőm mellém lép, táskájából cigarettát vesz elő, rágyújt, és az ég felé eregeti a füstöt. Tetszik ez a lócán ülőknek, kendőzetlen kíváncsisággal méregetik. Egyikük odajön, valami távoli rokon, mondja sietősen, aztán tovább beszél. Hogy mit és miért, azt láthatólag maga sem tudja, s mikor újabb cigarettapapírt meg dohányt veszek elő, pironkodva kérdezi, kaphatna-e ebből az úri dologból. Így mondja, úri. Próbálnám elmagyarázni, hogy aligha úri ez, inkább olcsó, de teljesen felesleges lenne az erőlködésem. Csodaszámba megy, hogy tekerem a szivart, s nem pakliból rántom elő, amint ők teszik. Sodrok egyet neki is, együtt szívjuk, mint valami békepipát. Tovább enged a hangulat. Olyannyira, hogy az előbb még kendőzetlen kíváncsiságból mustra lesz. Tapogató tekintettel óvatoskodik felfelé, először farmerben feszülő fenekét vizslatja, majd a férfiinget szétfeszítő melleit. Látszólag elégedett, foghíjas vigyorral kérdezi, hogy a feleségem is dohányzik-e. Látja, vágnám rá egyből, miközben indulatosan megmarkolom a zsebemben lapuló bicskát, de inkább azt válaszolom, nem a feleségem. Ez tetszik neki, kéjes öröm ül ki az arcára. 

Közben az asszony továbbra is a tanárnak beszél, kifogyhatatlanul mondja, az apa figyeli őket, láthatóan nem tetszik neki a dolog, zsebében rejtőző bicskája feltehetőleg hasonló lehet az enyémhez. Megunja, ordít egyet az asszony felé, az összerezzen, elindul felénk, s széles mozdulatokkal terelget bennünket a ház felé. Az út hosszú, enni meg kell, mondja, s szégyenlősen begombolja blúza legfelső gombját. 

A tanár, a nőm meg én ülünk a szobában terített asztal körül. Be nem jön senki, néha egy-egy gyermek kukkant be a tornác felől, kezd lassan kényelmetlenné válni az üldögélés. Aztán feltárul az ajtó, belép az egyik lánygyermek, nagy, kerek levesestállal egyensúlyoz az asztal felé, óvatosan leteszi, és kimegy. Már kezdenénk merni az ételből, mikor bejön az asszony egy tálcával, rajta vizespoharak és egy bizonytalan színű ital üvegben. Tölt minden pohárba, azokat elénk helyezi, majd az enyémbe beleiszik. Egyből szabadkozik is, így szokás, lássuk, ő is megissza, jó az. Az áldomás szar, édes és erős. Illedelmesek vagyunk, megisszuk, aztán eszünk.

Evés után még elszívunk egy cigarettát az udvaron. Félkörben állunk, már a fiú is odasompolyog mellénk, hozza a táskáját is. Tiszta inget, vasalt nadrágot visel, felkészült az útra, megy idegenbe. Az anyja kezét tördelve magyaráz, főként nekem, tudja, jobban értem bármelyikünknél. S miközben mondja, szentképeket húz elő köténye zsebéből, mindegyikünknek ad egyet, jó az, megsegít az Isten. Meg, de mondom neki, engem megreformáltak, engem ez kevésbé segít. Lesz is riadalom, még a férfiak is odagyűlnek, nem láttak még ilyet, egyre kétkedőbben, gyanúsan méregetnek. Egy az Isten, vágom ki magam végül, s szerencsére úgy értik, ahogy mondom. Megnyugszanak, már a fiút lapogatják, hogy viselje jól magát, ne egyen sokat, ne feleseljen, s ha sétálni megy, vegyen tiszta ruhát. 

Búcsúzunk. Sorban állnak, kezet fogunk becsülettel, s a fiút ölelik, csókolják, már-már temetik is. Nőmet erősen szeretik, az asszony két oldalt megcuppantja, erre felbátorodnak a foghíjasok is, megölelik, ahogy kell, lapogatják rendesen, ünnepnap ez, nem temetés. A kocsiban ülve látom, a kerítés mögött égre szegezett tekintettel vetik a keresztet, legalább hármat, csak baj ne legyen. Mi örülünk, visszük a fiút. Ők állnak az udvaron. Reménykednek.