4. A tudás sárga 

virányain

(Egymást szedtük rá

azzal, hogy tudunk

ám a valónál

mind elámulunk.)

                       (M.I.)1

Művészek, írók irigységéről, féltékenykedéseiről, kollegialitás-hiányáról, főleg a reneszánsz óta, sok közhely és tüskés anekdota terjeng. Van azonban ennek a jelenségnek egy olyan módja, a csoportos, a testületi, a szakmai féltékenység és elzárkozás, amely különösképpen az utóbbi másfélszáz évben erősödik, hat és pusztít, de nem azonos a céhek önző érdekvédelmével, éppen a céhek megszűnése után vált oly mértékűvé, hogy sokszor lehetetlenné teszi azt, amit azelőtt úgy jellemeztek: „a tehetség kitör és eget kér.” Ami nyomasztóbb nemcsak a művészet- és műkedvelés-félék területén, hanem a tudományban is. 

A természettudományok, a „reáliák” terén nem tudom, hogyan áll ez az ügy, de történetírás, néprajz, irodalomtörténet és általában a művelődéstörténeti ágazatok tartják magukat a Hónalj-törvényhez: a „tudományos munkatár” nem nőhet magasabbra professzora hónaljánál, vagy – jaj neki!

Mielőtt azonban példát is felhoznék személyes tapasztalatomból, az egyik legszebb ellenpélda a kevésből, amit ismerek: Györffy György. Györffy véleménye, hogy a Névtelen jegyző műve regényszerű, sok tekintetben fiktív adatai nem fogadhatóak el tudományos értékű forrásnak, eleinte nekem is tetszett, később azonban Marjalaky Kiss Lajos és Móricz Zsigmond nyomán rájöttem, Anonymus nagyon is realista. Bár nyilván „osztálykorlátolt”  hiányosságai vannak: a művében csak rusticusoknak, etnikumuk megjelölése nélkül említett „falusiakról” szólva nem említi, hogy szintén magyarul beszéltek – szemben a török nyelvű Történettel, amely ezt megteszi. A székelyekről szólva pedig túlságosan szűkszavú, nem tárgyalja a székelyek főnemzetségneveit (Ábrány, Adorján, Halom, Jenő, Medgyes, Örlecz), sem azt, hogy más forrásokban a székelyeknek három nemzetsége említtetik. Márpedig enélkül településtörténetüket egyáltalán nem érthetjük... És hogy az ő Gelou-ja, vagyis „Gyaluja” és blaccus népe nem lehet azonos a valachusokkal, s különben is, róluk adott negatív minősítése csakis a fegyverzetükre vonatkozik (hogy íjon kívül más fegyverük nincs)... Mindenről levélben megkérdeztem Györffyt: „úriember módjára” válaszolt: „bár nem ért egyet a szerzők véleményeivel, forduljon Rásonyi László és Bodor György munkáihoz, ők foglalkoznak komolyabban e kérdésekkel.”2

Amire azonban egy fél-, vagy ál-vagy „teljes” tudós mindig a leghiúbb, a legféltékenyebb: az a tájékozottság (jólértesültség, azaz bennfentesség), az erudíció. „Te ezt honnét tudod?” Ebben a kérdésben ugyanis bennefoglaltatik: nem illik bárkitől értesüléseket szerezni, és végleg nem: magadtól rájönni valamire! Nemrégiben írtam egy 1875-ben kiadott értekezésről, a Metanaszta jászokról, vagyis a Duna-Tisza közének kellős közepén élő magyar népcsoportról, valaha azt olvastam róluk, Bárczi Gézánál, hogy a kaukázusi oszét népből erednek, és nevüket az orosz nyelvből ismerjük, délszláv közvetítéssel. Az értekezés szerzője, dr. Szombathy Viktor komoly tudósnak látszik, ám nem támaszkodik olyan magyar szerzőkre, akik előtte (1875) e kérdést kutatták, mivel ő „elsősorban a földrajz, másodikként a történelem, harmadikként a népisme adataira támaszkodik, és csak negyedikként a nyelvészetre.” „Így az én nyelvészkedésem nem egyedül a hangzásból indul ki, és ez által különbözik az Otrokócsi, Horvát István, Jászay és a többi nyelvészkedő történetíróink eljárásától, kik nemzeti buzgalmukban túlmentek a kellő határon és így a célt eltévesztették”. Ezzel viszont a különben valóban nagyon korrekt szerzőnk elárulja, hogy az általa meghaladottaknak vélt szerzők műveit inkább a szokásos, régesrégi kommentárok közhelyes torzításai alapján, és nem maguk mivolta szerint véli megítélhetőnek! A túlhajtott „nemzeti buzgalomtól” határolja el magát, holott ha némileg figyelmesebben olvasgatja az elvetett szerzőket, ámulva láthatta volna, hogy Otrokócsi Fóris, határtalan magyar nemzeti buzgalmában minden magyar szót, amelyiket csak lehetett, a bibliai héber, vagy az ugyancsak ókori káldeus „babiloni” nyelvből igyekezett levezetni! Horvát István pedig nálunk a legelső volt, aki kategorikusan elutasította a nyelvek esztétikai vagy más minőségeik alapján végezhető rangsorolását! Bizony, bizony, még a német nyelvet is tisztelte és méltatta, ő „a magyar nacionalizmus mitológiai szörnye”, ahogy a jobb egyetemi káderek körében nevezték!

Otrokócsi Fóris Ferenc elsőként foglalkozik bővebben magyar történészek közül a jászokkal,3 nem merül fenn még nála az az adat, hogy XIV. századi oklevelekben olykor filiszteusokként említik őket, viszont ír a szlovéniai magyar szórványokról, kiket brecó vagy brencó néven emlegetnek, római forrásokban viszont breuci (azaz breuki) néven említvék.

Otrokócsi Fóris a baranya névvel hozza összefüggésbe, szerinte annak a változata, érdekes, hogy nem merül fel nála a Berény névvel való kapcsolat, nyilván nem álltak rendelkezésére helynévjegyzékek. A régi Nagyszótárunk szerzői szerint a Berény név talán „vásáros helyet” jelentett (Jászberény = Jászvásár!), – ám ezt nem tartom valószínűnek. Talán valamilyen vízföldrajzi jelölésből eredhet, vagy lápvidéki gazdálkodással kapcsolatos.

Egyébként mindentől függetlenül érdekesek Fóris héber etimológiái is. Ezt a „kutatási irányt” nem ő választotta: Szent Jeromos óta „tudományos” közhely volt: az ősnyelv a héber, az angyalok nyelve, lásd azokat az üdvözlő verseket, amelyeket Molnár Albert szótárának első kiadásához írtak német költők... és lásd, hogy Molnár a második kötetnél óvatossá vált ez irányban. Ám Fóris még majd száz év múltán is úgy hisz a héber etimologizálás helyességében, mint a jó kétszáz év múltától kezdve az összes Jenicsek bácsik a szlávista, és a Bárczi-Benkő Lórándok a germanista kódokban. Valóban van egy-két tucatnyi „bibliai” megfelelés: bárim–barom, gádje–gödölye, jabad–jobbágy (lásd angol job!), kitünet-kötény, a t végződés itt a nőnem ragja, lásd görög kiton, a tevuas–tavasz (lásd Tammuz, végső fokon a szumír Dumuzig-szentgyerek, lásd Damasek) s még egynéhány, amit modern nyelvészek vagy mitológusok is elismernek.

Amikor egy-egy tanróka röhögőkó-rust akart szervezni a gyakornok és doktoranda jelöltekből, olyasmiket hozott fel – a Horvát Istvánnak hamisan tulajdonított zöldségek mellett –, hogy Fóris szerint Alexander, az tulajdonképpen: Alak Sándor, azt már nem tették hozzá, hogy a továbbiakban ez Fórisnál Alak Sadder, vagyis Isten küldötte (Alah: héber Eloah, többesben Elohim... Fogarasi János szerint lásd Élő, azaz Eleve). Annyit mindenesetre a nemzetközileg elfogadott nyelvtudomány is kiderített, hogy az Alexander név görög előtti és eredetileg két tagú.

Persze, néha valóban mosolyra késztető Fóris módszere, bár nem annyira, mint a Bárcziéké. Pédául a karácsony szerinte eredetileg karácsond és azt jelenti, hogy „a hideg idő beálltakor”. Miért?... Mert létezik egy héber szó, karach, mely többek között hideget, fagyot jelent, aztán felsorol néhány idetartozó szót, pl. a korcsolyát, sőt azt is megjegyzi, hogy a karcsú nők bizonyára frigidebbek, mint a dundiak. (Kérdezhetné is valaki, vajon prédikátor vagy gályarab korában tett ilyen megfigyeléseket?)

Egyébként elképesztő, hogy e munka és a Desericiusé, s a Révai Miklós főműve, az Elaboratior... mai napig nincs magyarra fordítva! Az ember már-már hajlandó ezt is azzal magyarázni, hogy a mai történészek és nyelvészek irigylik az elődjeiket: mennyivel olvasattabbak voltak nálunk! Sőt kritikusabbak is, noha utódaik igyekeznek nevetségesen, naivan beállítani őket.

(Egyébként elég valószerűnek látszó etimológiái is vannak: pl. Esztergom: Istergram: a Duna, vagyis az Ister, éppen ott fogadja magába a Garam folyó vizét [kiesik belőle az első A hang!])

Az irigység, a becsvágyból fakadó féltékenység nemcsak a nagyok mellékesként apró gyöngéje, hanem a kultúrát s így a történelmet is alakítgató örvénylő mélyáramlat, amely a legnagyobbakat is magával sodorhatja. Bizonyára a „reáltudományok” és a technológia terén is ez a helyzet: elég, ha az Edison és Tesla közötti viszonyra gondolunk, valószínűleg Edison nemcsak anyagiak miatt akarta kijátszani a másikat – mit nyert volna, ki tudja, a világ, ha nem ellenfelekként működnek?

Visszatérve az irodalomra, megrendítő, hogy a féltékenység és az eredetiségre, az „eszmetulajdonos” rangjára vágyás sokszor tudat alatt is működik. A legnagyobbaknál is. Például Babits Mihálynál: zavarba ejtő, hogy Az európai irodalom történetében milyen lekezelőleg ír E.T.A. Hoffmannról, Az ördög bájitalát úgyszólván leponyvaregényezi. Ugyanakkor az ő legjobb, legmélyebb, legérdekesebb prózai műve, a Gólyakalifa tökéletesen Hoffmann – és iskolája – szerkesztés- és látásmódjában született! Sohasem hittem volna, hogy valaha én is irigy leszek valakire, s pláné Balla Zsófiára, pedig az vagyok. A Gólyakalifából írt színműve hozta újra előtérbe ezt az igazságtalanul félretolt művet! Kár, hogy annak idején a kolozsvári magyar színház csak félgőzzel volt képes színre vinni Balla Zsófia remek találatait és újrafelfedezéseit.

Annak idején a Gólyakalifa rám is serkentő hatással volt: merjek szembenézni a valószínűtlenségek valószerűségével. Például, évszázadokon át miért nem vette észre senki – ha valóban nem? –, hogy a Képes Krónika egyik „legreprezentatívabb”, legmutatósabb oldalán látható egy ismeretlen írásfajta? A díszítményeiben pedig egy harmadiknak a nyoma? Felkínáltam több neves, illetékes tudósnak, legfennebb pislogtak egyet -kettőt, de egy kukkot sem szóltak. Elküldtem a kinagyított fényképét a legilletékesebb, „egyébként” nagyon komoly tudósunknak, éppen negyven éve, hogy nem válaszolt. Annyit sem, hogy „káprázik a szemem”, persze nem tudhatta, politikailag hogyan állok.

Mint ahogy legalább negyven éve, hogy a Selyemsárhajóm útvonaláról, miszerint az közvetve és közvetlenül visszavezet az ókorba, sőt özönvízi időkbe, soha egyetlen folklorista nem írt, csak irodalmárok és újságírók. Egyedül Faragó József tette meg, hogy elmenjen a legnevesebb magyar egyiptológushoz, megkérdezni: van-e némi realitása megállapításomnak, hogy a Fodor Fehér Bárány magyar népballadabeli ábrázolása képileg azonos legyen egy egyiptomi istenszoboréval? A tudós ezt felelte: miért ne lenne, hiszen Egyiptom műveltsége évezredeken át a világ vezető műveltsége volt? Ezt viszont Faragó nem írta meg így, holott számon tartotta a legpicurkább adatokat is: egy ízben jegyzetben még saját magának is köszönetet mondott egy adatért! Pedig vártam a szakszerű bírálatokat: alkalmat adtak volna mulasztásaim pótlására! Pédául, hogy Júlia Szép Leány azért akar éppen búzavirágot koszorúba kötni, mert a búzavirág kuruzslástól védő, sőt „terrorelhárító” virág – ezt gépelés közben felejtettem ki. 

Igaz, Desericiusnak, Mária Terézia történetírójának, Julianus barát levelei felfedezőjének majd 200 esztendőt kellett várnia arra, hogy valaki ráharapjon észrevételére. A magyarság nyomai visszafele nem érnek véget Baskiriában, tovább haladnak kelet felé, de ott sem érnek véget, délre kanyarodnak, az Aral tó irányába, onnét tovább mutatnak még délebbre, Üzbegisztánba, aztán megint nyugat felé fordulnak, s a Kaukázustól jóval délebbre enyésznek el végleg. Innét nincs tovább nyom!... (Csak manapság tudni, hogy talán van...)

Otrokócsi Fóris könyvének első mottója ez a bibliai idézet: Egyik nemzedék elmegy, a másik megjön. Generatio (una) abit, et generatio (altera) advenit.

Jegyzetek

1Helyes, ha az ember pedáns filológus módjára idéz, néha azonban a folyékonyság kedvéért az idézetet be kell simítani az egész hangulatába.

2Rásonyi munkáit többen kifutották, pl. Makkai János, Bodor György nemzetségtáblázatairól eddig csak Péterffy László festő-szobrászművésztől olvashatni valami érdekeset.

3Franciscus Foris Otrokócsi Origines Hungaricae Franequerae 1693.