Dobszay László emlékére

Szabolcsi Bence zenetörténeti írásainak kritikai kiadása1 a hiteles újraolvasás és -értelmezés alapfeltételeit teremti meg, akár szélesebb körben is. Éppen ezért meglepő, hogy a hetedfélszáz oldalas szöveggyűjteményből kimaradt a páratlan stílusú zenetörténész nagy horderejű tanulmánya, A XIX. század magyar romantikus zenéje2 című nagyesszé, amelyre korábban Dobszay tanár úr hívta fel a figyelmemet. Fölösleges hozzátenni, hogy a körúti antikváriumban megvásárolt példány élményszerű olvasmány, életkortól függetlenül.

A német, az olasz és a francia zenei stílus mintájára, nagyjaink a 19. század első felében „a 4-ik világhírű zeneirmodor” megteremtésén fáradoznak. Legyen zenei világnyelv a magyar! E mámoros gondolat hatja át a mindennapokat. Ugyanakkor „zene nélkül nem lenne mámor a mámor”. Az előbbiről Bihari János cigányprímás gondoskodik, az utóbbiról egy egész nemzet, mely történelme során először ismeri fel zenéjében önmagát, hogy azontúl „öntudatosan azonosítsa magát vele”. „Íme a verbunkos, mint a magyar öntudatraébredés s egyúttal már egy sor új politikai eszme és indulat jelképe”. „Nemzeti gondolat és tánc csakhamar szoros frigyben forrnak össze”, s a magyar romantikus műzene bölcsőjénél külhoni művészek hódolnak az újszülöttnek.

„És mindez jórészt illúzió, mely a valóság első érintésére szertefoszlik”; bár nem teljesen, hiszen egy magyar Schubertre vártunk, és – Simonffyt adta az Ég. Miért nem tud a magyar valóban nagyot alkotni? „Tessék zenét írni a vitéz Magyar Nemzetnek” – visszhangzik „a kiábrándulás e sötét órájában”. Mindenekelőtt világossá válik, hogy német gyarmat lettünk, újonnan megalapított zenei intézményeink is ezt a célt szolgálják.

A magyar „úri-osztály”, a polgárság és a középnemesség végül is kitermeli a maga vezéralakjait: Erkel, Liszt és Mosonyi lesznek a magyar romantikus zene delelőjének előkészítői, kiérlelői – és búcsúztatói is. Ők e mozgalom „heroldjai”, akiknek a romantika szellemétől látszólag eltérően valóban szükségük van a „beható tudományos vizsgálatra”. Jelszavuk tehát: tanulni, elmélyedni, és – teremteni! Ezzel szemben a „magyar népiség nemzeties irányú megmentésére” hivatottak jelszava: „megtanulni a nép nyelvét s azután e nyelv felhasználásával különbet teremteni, mintegy a nép helyett”. Kellő felkészültség hiányában azonban e nemes szándék elsikkad.

Ámde a magyar zene körüli vita a forrpontra jut. Alapvetően két ellentétes nézet látszik körvonalazódni: a magyar világzene megteremtésén fáradozó Zenészeti Lapokkal szemben Czeke Sándor, a Pester Lloyd munkatársa azon véleményének ad hangot, miszerint: „a magyar nemzeti zene is csak egy folyam, mely az általános hangbeszéd oceánjába ömlik”. Ilyen állapotok mellett nemzet és kultúra összefogása csaknem lehetetlenné válik. A hanyatlás jelei egyre erősödnek, és a kiegyezést követő években beteljesül a wagneri jóslat: a nemzeti kultúra menthetetlenül parlagra és idegen kultúrára hull szét.

Mégis, mintegy igazolva Mosonyit és a Zenészeti Lapok gárdáját, a zenei műfajok és műformák terén új megvalósítások tűnnek ki: magyar rondó-, magyar szonáta-, magyar fúga stb. kísérletekkel találkozunk. E kísérletek lelkes szorgalmazója Bertha Sándor, aki élete tekintélyes hányadát e zenei formák magyar meggyökereztetésére fordította. Erkel megalkotja a tisztán magyar (verbunkos) operát, Reményi Ede magyar vonósnégyest ír, Liszt szimfonikus költeményt és magyar misét.

A mámor és álomkép elsősorban „érzelmeink mélységét” és „vágyaink szárnyalását” mutatja meg – vallja Szabolcsi. S ha, mint tudjuk, a magyar romantikus műzene nem válhatott is világjelenséggé a saját korában, később előkészítőjévé lett egy olyan zenei világkorszak kibontakozásának, amely már nem a „mámorról és kijózanodásról” szól; egy olyan világénak, melyben „a dolgoknak új rendje kezdődik”.

Jegyzetek

1Wilheim András (szerk.): Szabolcsi Bence válogatott írásai. Typotex, Budapest, 2003

2Szabolcsi Bence: A XIX. század magyar romantikus zenéje. Zenemű-kiadó, Budapest, 1951