Elnézem a hírt, hogy szeptember végén százezer költő készül síkra szállni a változásért.

No de milyen változásra volna szükség? Változik az éghajlat, kormányok, kánonok jönnek-mennek, a költők pedig maradnak, csatáznak, békéért kiáltanak, ahogy az már lenni szokott.

Aiszkhülosz részt vesz a marathóni és a sza-lamiszi ütközetben, Ovidius, az Átváltozások szerzője, túl közel kerül a tűzhöz és Tomiban köt ki. Janus Pannoniust is elkapja a közéletben való részvétel olthatatlan láza, Balassi Esztergomnál találja szemben magát a hétköznapok végzetes golyóbisával. Verse okán citálják törvény elé József Attilát, aztán a huszadik század második felében börtön és elhallgattatás vár a költőkre, például azért mert írtak, vagy azért mert valamit éppenséggel nem írtak meg.

Hétköznapok örök lobogói a költői zászlóaljak feje fölött. Hullámok csapnak át felettük, máskor partra vetett halként tátogják a kimondhatatlan szavakat. Leírják, ha lehet, ha van hozzá elég tehetség, akarat, lendület, adott az eszköztár, ami ehhez szükségeltetik. Sikerül, nem sikerül. Hallgat vagy éppen zeng az utókor.

A thermopülai csatában háromszáz spártai száll szembe a perzsa halhatatlan tízezrekkel. Most százezer költő hallatja szavát a változásért. Egy olyan szót tűznek zászlajukra, amelynél kétélűbb, hétköznapibb és felemelőbb kevés akad. Nevezték ezt a változást már világszabadságnak, túli dicsőségnek, öröklétnek, mindennek. A gond csak az, hogy a költői világösszefogás ellenére, mégis minden költőnek egyedül kell megállni a saját, személyre szabott thermopülai szorosában.

A szervezők, gondolom, ezt is tudják, és mégis, immár második alkalommal emelik fel hangjukat, százezren, verseket olvasva egy számokban gondolkodó világban.

Változásra, természetesen, szükség van. Például arra, hogy, mondjuk, száz év múltán, tényleg ne kerüljön olyan helyzetbe egyetlen költő sem, mint a háromezer évvel korábban élt, az Odüsszeiában szerepeltetett dalnok, aki kénytelen volt az asztal alól üvölteni, könyörögni, hogy: „ne akarj lenyakazni”.