– Kedves tanár úr, ezelőtt négy évtizeddel kezdted a tanári és tudományos pályádat. Milyen volt az akkori szellemi légkör? Kik voltak azok a tanárok, akiknek hatása döntő jellegű volt?
– Nem négy, már szinte öt évtizede annak, hogy elvégeztem az egyetemet, 1964-ben kerültem gyakornoknak a tanszékre. Mivel a gyakornok mindenes volt: titkár, könyvtáros, néha szemináriumok vezetője, utólag sem egyszerű pontosan felidéznem, mikor kezdődött el a tanári pályám. Talán 1965–66-ban, és ezt követően, szinte mind mostanáig életemben ez volt a legfontosabb, a tanári munka.
A tudományt, a tudományos pályát, a „tudósokat” olyan, többnyire nem indokolt mítosz övezi, hogy az már szinte fölötte van a halandó embernek. Maradjunk a tudomány helyett a szakmánál, terepmunkánál, adatok gyűjtésénél és feldolgozásánál, dolgozatok írásánál, tudományos fokozat megszerzésénél. Ez számomra már az egyetemi évek alatt elkezdődött az akkori tanszékvezető, Márton Gyula irányításával.
A tanszéki műhelyt, ahová bekerültem, „kolozsvári nyelvészeti iskolának” szokás tekinteni. Magam ennek az iskolának talán már a 4. nemzedékét képviselhettem. Szabó T. Attila volt az iskolateremtő, Márton Gyula és Gálffy Mózes, akik már a háború idején munkatársai voltak az Erdélyi Tudományos Intézetben, velük szinte egyidőben Szabó Zoltán és Vámszer Márta, nem sokkal utánuk Teiszler Pál, B. Gergely Piroska, J. Nagy Mária, Balogh Dezső, az ’58-ban végzettek népes csapatából Kósa Ferenc, Vöő István, Zsemlyei János. 1964-ben aztán velem el is akadt a további fiatalítás lehetősége. Kétes szerep: 1989 végén, majdnem ötvenévesen, a nyelvészek közül még mindig én voltam a legfiatalabb. Az egyik nagy közös téma a dialektológia volt (nyelvjáráskutatás, nyelvföldrajz, azaz az erdélyi magyar régiók élőnyelvi vizsgálata), a másik a nyelvtörténet. A történelmi korszakot tekintve akár konjunkturálisnak is tekinthető a kontaktológia, a magyar–román nyelvi kapcsolatok vizsgálata.
A legtöbb téma olyan volt, hogy emberi léptékkel beláthatatlan volt a vége. Ezt leginkább az Erdélyi magyar szótörténeti tár és a nyelvatlaszok sorsa példázza. A tanszék, úgy tűnt, lehetetlen dolgokra vállalkozott. Akkor persze nem a lehetetlenséget láttuk egyikben sem, hanem a kihívást, a felelősséget. Ami néha az oktatás, az elméleti tájékozódás rovására ment. A tágabb kitekintést, a kapcsolatépítést a fokozódó bezártság, elzártság is akadályozta. És a belterjesség, amely általánosan jellemezte és részben még jellemzi az erdélyi szakmai műhelyeket.
– Több mint húsz éves távlatból nézve, az 1989-es fordulat és az azt követő évek milyen változást hoztak az egyetemi oktatás és a magyar nyelvű tudományos élet szempontjából? Mit sikerült megvalósítani és milyen akadályozó tényezőkkel szembesültél?
– Túlságosan messzire vezetne, ha az egyetem vagy éppen a romániai magyar felsőoktatás változásait próbálnám meg számba venni. 1989 végén a korábbi két tanszék 1972-ben egyesített és egyetlen maradék-tanszéke voltunk: hét nyelvész, két irodalmár és egy finn lektor. Ez a létszámában leépített közösség választott meg tanszékvezetőnek 1990 januárjában. A változás legfőbb következménye az volt, hogy levegőhöz jutottunk: megnyílt a világ, a mozgás, a kapcsolatépítés lehetősége, kinyílt az a szűk ketrec, amelyben a tanszéket és a szak hallgatóit évtizedeken át bezárva tartották. Növelhettük a hallgatói létszámot, megújítottuk a tantervet, fiatal kollégákat hívtunk meg tanítani. Négy évtizedes szünet után újraindíthattuk a képzést a néprajz szakon, az akkori vendégtanárral finn szakot szervezhettünk, és fokozatosan elindulhatott a nyelvészeti csoport megerősítése, a nemzedékváltás előkészítése. 1994-ben önállósult a magyar irodalomtudományi tanszék, 2002-ben a néprajz tanszék, magam még négy évig a magyar és általános nyelvészeti tanszék vezetője maradtam. A leépülés korábbi évtizedei után a 90-es években a meggondolatlan bővítés és az elsietett tudományos képzés kísértéseitől kellett megóvnunk magunkat. A felelősséggel nem társuló szabadság veszélyeitől, amelyek azóta is végig kísérik a román és a romániai magyar társadalmat.
Ami saját műhelyünket illeti: az idősebbek helyére rendre beléptek a jól képzett, mozgékony fiatalok, megszűnt a belterjesség, tematikailag megújult és felfrissült a képzés és a szakmai munka, kialakult a tanítás és a kutatás tematikai összhangja. Elhárultak az ideológiai korlátok és tilalmak, és lehetővé vált például az erdélyi magyar nyelv helyzetének és mozgásának az elfogulatlan vizsgálata. A fiatal kollégák jó része jelen van a magyar és a nemzetközi mezőnyben. Noha életfeltételeik megalázóak, jól érzik magukat ebben a szakmai, emberi környezetben, ahol szándékaink szerint nem a tekintély és nem a gátlástalan ambíció, hanem a korrektség és az eredményesség határozza meg kinek-kinek a helyét. Ebben nem történt változás akkor sem, amikor hat évvel ezelőtt Szilágyi N. Sándor vette át a tanszék vezetését.
A fő akadályozó tényező az volt, hogy az egyetemen belül a magyar oktatás nem nyerte el a többségi felügyelettől független mozgásteret, nem alakíthatott olyan önálló belső intézményeket, amelyek lehetővé tették volna a költségvetési és egyéb források ésszerű felhasználását, a magyarul tanító tanárkollégák egyetemi pozícióinak jelentős erősítését, az oktatás irányainak és színvonalának biztosítását. De ez már az erdélyi magyar felsőoktatás egészét érinti, annak súlyos, megoldatlan gondjait.
– Több tanulmányban jelezted, hogy kisebbségi szellemi életünkben különös gondot jelent a kritika hiánya, a kompetenciák tiszteletben nem tartása. Melyek a kisebbségi lét csapdái?
– Mindezt valószínűleg külön könyvben is nehéz volna kifejteni, elemezni. A látványos intézményesülés ellenére a romániai magyar közösség nem szerveződik, hanem atomizálódik, és egységesebb nem is lesz mindaddig, amíg a közértelmesség létre nem hozza az egység lehetséges alapját: a civilekből, szakmabeliekből álló polgári világot. De lehet, hogy mindez csak álom, nem ebbe az irányba haladunk. Nagyfokú a bizalomhiány: a politikusok úgy gondolják, hogy az értelmiségiek távolodtak el tőlük, az értelmiségiek inkább azt tapasztalhatják, hogy a politikusok azok, akik nemcsak az értelmiségiektől, hanem a szakmai és civil szervezetektől is eltávolodtak, magasan föléjük emelkedtek. Többnyire ennek tulajdonítható, hogy vasárnapi győzelmeink vannak és hétköznapi vereségeink, veszteségeink. És hétköznapokból jóval több van, mint vasárnapokból. Ezt jól példázza közoktatásunk helyzete.
Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége idei jubileumi rendezvényén kénytelen voltam arról beszélni, mert ez a Szövetség két évtizedét is meghatározta, mennyire hiányzik a kiegyensúlyozottság. A fontos dolgoknak többnyire csak az egyik felét látjuk és vállaljuk: a szabadságot igen, az ezzel járó felelősséget nem; a jogot igen, az ezzel együtt járó kötelességet, kötelezettséget már sokkal kevésbé. Alibiként saját mulasztásainkat, rossz döntéseinket is kizárólag a többségiekre hárítjuk. Nem vállaljuk azt, hogy igenis sokan vagyunk itt Erdélyben magyarok, hanem végzetszerűnek tüntetjük föl a demográfiai kevesebbséget. Elhanyagoljuk a jelent, mert el vagyunk telve a múltunktól, és félve tekintünk a jövőre. Ennek az általános helyzetnek a következménye, hogy a csúsztatásokkal és mellébeszéléssel újra hitelüket veszítik szavaink, tabuk és eufemizmusok, fennkölt üresség és hamisság kezdik elhomályosítani a magyar nyilvánosság mondatait.
A kritikát és a kompetenciát említetted. Az Akadémia Kolozsvári Területi Bizottságában valóban több ízben szóvá tettem a szakkritika hiányát, az illetékesség, a kompetencia tiszteletben tartásának fontosságát, a szakmai felelősséget és függetlenséget. A szakmai közélet részben azt tükrözi, ami a közélet egészében van. A függetlenség hiánya elsősorban annak a következménye, hogy a politika a támogatást sok esetben pórázként használja, és ez semmiképpen nem tesz jót a szakmai munkának: megoszt, sok esetben akaratlanul is szembe állít bennünket. Ez az oka annak is, csakhogy erről nem szokás beszélni, hogy a sajtó nem független.
– Hogyan látod az erdélyi magyar nyelvhasználat jelenlegi helyzetét és jövőjét?
– Jól tudod, hiszen egy hajóban evezünk, hogy a kolozsvári nyelvészek többsége nem azt vizsgálta elsősorban, mi történik a nyelvben, hanem, hogy mi van magával a nyelvvel. Milyen a helyzete, milyen a mozgása, milyen volt a múltja, milyen a jelene? És ezt még elméletileg sem lehet elválasztani attól, ami a beszélő emberrel, a nyelvet használó közösséggel történik, hiszen a nyelv bennük van, ők éltetik azzal, hogy használják. Az elmúlt két évtizedben több kedvező folyamat indult el: erősödött a nyelvi tudatosság, gazdagodott a nyelvi műveltség, a közéleti, szakmai színtereken és megjelenhetett a magyar nyelv, a mobilitásnak és a közös nyelvi mintáknak köszönhetően közeledtek egymáshoz az anyaország és a külső régiók nyelvváltozatai, egyre többen felismerik a nyelvi regionalitás, a nyelvjárások vagy akár a kétnyelvűség értékeit. Közben a környező nyelvek és az angol expanziója következtében tovább folytatódik több szinten is a magyar nyelv térvesztése. Ennek a térvesztésnek része a nyelvvesztés, a nyelvcsere is. Az is az előző, rossz emlékű század öröksége, hogy nem szűnt meg nyelvünk jogi alávetettsége a kisebbségi régiókban. A jövőt leginkább ez veszélyezteti, nem az, hogy valaki idegen szavakat is használ, hogy kifogásolható a hangképzése stb. Ezek részben velejárói a természetes emberi beszédnek, részben pedig – ha általános tünetként jelennek meg – a nyelvi műveltség hiányának vagy éppen a nyelvcserének a következményei. És annak is, hogy a nyelvi mintát közvetítő professzionális beszélők, a rádiósok, a tévések, a tanárok, de még a lelkészek sem mindig állnak a helyzet magaslatán, nem tudják, milyen nagy a felelősségük, amikor a nyilvánosság előtt beszélnek. A fontos inkább az, hogy bátorítsuk a beszélőt akkor is, ha a mi megítélésünk szerint „helytelenül” beszél. Ha elbátortalanítják vagy fél, akkor előbb-utóbb lemond nyelvéről. Egy fiatalember szövegében olvastam nemrég, aki a moldvai magyarok körében tanít, saját tapasztalataként írta le, hogy jobban szereti a „pungamagyarokat”, mint a „purifikátorokat”.
– Az elmúlt évtizedben mintha erősödött volna az anyanyelvi mozgalom Erdélyben. Milyen szerepe volt ebben az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének és a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek?
– Nagyon remélem, hogy nemcsak „mintha” van így, hanem a valóságban is. Az AESZ két évtizede a fő szervezője, szakmai bázisa az anyanyelvi mozgalomnak, és ugyanakkor szakmai szervezete, fóruma az anyanyelv tanárainak is. A mozgalom a fiatalok beszédköreit jelenti, az anyanyelvi versenyeket olyan, látszólag jelentéktelennek tűnő témában is, mint a helyesírás, az anyanyelvi táborokat, a változó színhelyű ünnepi rendezvényeket, a Sütő András nevét viselő nyelvőrzés díjának átadását. Mindezt egy jubileumi kötetben tekintettük át. Az AESZ adminisztrálja a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetet is. Ez egy olyan, az MTA kezdeményezésére létrejött virtuális kutatóállomás, amely főállású kutató nélkül, pályázati támogatásokkal végzi munkáját.
A jubileumi rendezvényen, májusban Sepsiszentgyörgyön, keserűen kellett szóvá tennem azt, hogy Szövetségünk ebben az évben sem került bele sem a nemzeti szempontból kiemelt fontosságú intézmények körébe, sem azok körébe, amelyek meghívásos alapon pályázhattak támogatásra. A kedvezményezettek erdélyi listája, mint közismert, 56 intézményt tartalmaz, és egy sincs közöttük, amely kifejezetten a nyelv és a nyelvhasználat, a nyelvmegtartás kérdéseivel foglalkozna. Ez azt jelzi, hogy politikusaink is csak szimbolikusan tartják fontosnak a nyelvet, de akkor nem, amikor a vele való törődésről, szakmai munkáról van szó.
– Mi a jelentősége a Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat létrejöttének és a szóhatártalanításnak?
– A Termini a magyar szakmai életben egyedül álló kutatóhálózat, a külső régiókban a Szabó T. Attila Nyelvi Intézettel egyidőben létrejött kutatóállomásokat fogja össze: a SZTANYI-n kívül a felvidéki Gramma Irodát, a kárpátaljai Hodinka Intézetet, az ausztriai, szlovéniai és horvátországi térséget képviselő Imre Samu Nyelvi Intézetet és külön a vajdasági szakmai műhelyt. A Termini név kettős utalású: részint arra utal, hogy tevékenységünk egyik fontos része a szavak, „terminusok” gyűjtése, részint arra, hogy a határon túli magyarság egyféle (nyelvi) védőövezetet alkot Magyarország határai körül, mintegy védi az anyaországot, a „termini”, a határkövek egyfajta végvárak. Ezt a hálózatot közösen alakítottuk ki abból a kényszerhelyzetből és szükségből kiindulva, hogy mi magunk valóságos közös intézetbe nem tömörülhetünk, noha az, amivel foglalkozunk, sok közös vonást mutat, a nyelvi gondok is hasonlóak, és ugyanaz a cél minden régióban: a nyelvmegtartás elősegítése a nyelvi tervezés eszközeivel. A Termini 15-20 olyan nyelvész szakmai munkáját fogja össze immár tizenegyedik éve, akik a kisebbségi nyelvhasználattal foglalkoznak, miközben saját régiójukban benne is élnek abban a nyelvi közegben, amelyet vizsgálnak. Az „összefogás” napi kapcsolatot jelent az interneten, közös kutatási programokat, közös kiadványokat. Az az alapprogram, amelyet említettél, a szóhatártalanítás a 20. századi nyelvi elkülönülés következményeit, főként lexikális elemeit leltározza és elemzi az ellenkező folyamat, a közelítés céljával, bárki számára hozzáférhető internetes adatbázisban (http://ht.nytud.hu).
– Jelenleg min dolgozol?
A napi munkám egyik felében levelezek, és folyamatosan részt veszek annak a három intézménynek az életében, amelynek elnökként felelőse vagyok: az MTA Kolozsvári Területi Bizottságáéban (www.kab.ro), az AESZ-ében (annak részeként a SZTANYI-éban is) (www.aesz.ro + www.sztanyi.ro) és a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesületében (www.nyilasmisi.ro). Néhány doktori téma irányítása és ami még maradt a tanári munkámból, jóval kevesebb időt és energiát igényel. És van egy olyan munka, amelyen folyamatosan dolgozom, remélem, nem rossz ómennel amiatt, hogy az elmúlt száz évben elődeim közül négyen is tervezték, vagy bele is kezdtek, de nem tudták végbe vinni. Ez A moldvai magyar nyelv szótára.
Péntek János
Nyugalmazott egyetemi tanár, nyelvész, néprajzkutató 1941-ben született Körösfőn. A kolozsvári egyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakon, itt szerzett doktori fokozatot is. 1964–2007 között volt aktív oktatója a magyar nyelvészeti tanszéknek, 1990–2006 közt tanszékvezető. Egyik alapítója, jelenleg elnöke az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének, kezdeményezője és vezetője az erdélyi tehetségtámogató programnak. 2004-től az MTA külső tagja, 2007-től elnöke az MTA Kolozsvári Területi Bizottságának. Szakmai vezetője annak a kutatóállomásnak, amelyet a többi külső régióbelihez hasonlóan 2001-ben az Akadémia Erdélyben is létrehozott, és amelynek fő feladata a hiteles élőnyelvi kutatásokra alapozott nyelvi tervezés (Szabó T. Attila Nyelvi Intézet).