"Megtorpanna a száguldó ég"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 19. (609.) SZÁM — OKTÓBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Százezer
Benő Attila
Vasárnapi győzelmek és hétköznapi vereségek - Beszélgetés Péntek János nyelvésszel, néprajzkutatóval
Kántor Lajos
Golyószórásban, repülő szőnyegen - „Beszélek hozzá” (Ali és Szisz)
Kenéz Ferenc
Lilike medika leveleiből
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 2. - A fekete angyal
Murányi Sándor Olivér
Bikaviadal
Márkus András
Versei
Balázs K. Attila
Kiadó történetek - rongyszőnyeg
Szőcs István
Szó, szó, szó – farkas veremből hallik…
Sebestyén Mihály
A születés misztériuma
SERESTÉLY ZALÁN
„Kell, hogy valami hangfürtbe fogja a húst”
KISS ERNŐ CSONGOR
Képen kívül a valóság szerelmese - A 90 éve született Pier Paolo Pasoliniről
Lászlóffy Zsolt
Idegenség és parlag
Hírek
 
Kántor Lajos
Golyószórásban, repülő szőnyegen - „Beszélek hozzá” (Ali és Szisz)
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 19. (609.) SZÁM — OKTÓBER 10.

Épp azon a napon, amikor Földes László közölni kezdi szerencsétlen cikksorozatát az Utunkban, Szilágyi Domokos levelet ír Marosvásárhelyről Várady Emesének, diákkori nagy szerelmének (V. M. tőle egy évvel lennebb jár a magyar szakon). Az 1958. július 10-re keltezett hosszú levél barátokról, olvasmányokról szól – nem csupán beszámoló jelleggel, hanem szokás szerint oktató-nevelő célzattal. Háromnegyed része Lászlóffy Aladárt tárgyalja, bemásolva („legyen meg nekünk”) az Ódák a Naphoz című, kétrészes Lászlóffy-verset. Nyilván közös ügynek tekinti az őt foglalkoztató, elemzett, további elemzésre váró költői szöveget, hiszen esztétikum, világértelmezés és szerelem szétválaszthatatlanul szövődik egybe, következésképp ebből áll össze a Szisz-féle szerelmes levél.

„[…] Remélem, nem haragszol meg, ha addig is, amíg a Szabó Lőrincet küldhetem, leírok egy nehány igazán szép Lászlóffy Ali-verset. Székely Jánossal éppen ma beszéltünk a Lászlóffy Ali-komplexumról. A szokásos bevezető szólamokon kívül (igen tehetséges stb. stb.) Jánosnak az a véleménye, hogy Ali civilben igen fukar ember lehet. Ti. minden fölbukkanó ötletet, képet – akár valóban költői, akár nem – belerak a versbe, függetlenül attól, hogy kell-e vagy sem; és tekintet nélkül arra, hogy nehezíti-e a megértést vagy sem. A fukarság éppen ebben a látszólagos bőkezűségben áll: sajnálja eldobni. Azt hiszem, ez igaz mint okozat. Az ok talán az, hogy önkényesen bánik a verssel, nem gondol arra, hogy végeredményben a vers is közlési eszköz, s mint ilyen, nem egy személyhez van kötve. A másik személy pedig, az olvasó, nem abban leli örömét, hogy kibogoz egy-egy bonyolult, túlzsúfolt mondatot (már ha nem nyelvész az illető), hanem az első sík: az adott szöveg megértése után kutatja a második sík rejtett értelmét, a jelképet, a más dolgokra vonatkoztatást, amelyben a vers szépsége, lényege rejlik, s amelyre az első sík csak utal. S ha az olvasó elé akadályokat gördítek már az első sík megértésében, hogy kutasson a második után?
Még egy dolog. János szerint hiányzik a Fifi verseiből a zeneiség. Ez igaz. Az is igaz, hogy József Attila és Babits óta minden jelentősebb költő verseiből hiányzik. A dolog tehát általános. – Meginn adjam át a szót Jánosnak: »Olyan ez, mintha lenne egy kétmotoros repülőgépem, de aszkézisből csak az egyik motort használom.« Nem tudom, így van-e csakugyan. (Szabó Lőrincet kihagyjuk ebből a dologból: az ő verseiben a gondolat ereje mindent »visz«. Illyés Gyula azt tanulta meg Szabó Lőrinctől, amit tanulni lehet: a könnyed, puritán kifejezőkészséget. A gondolatiságot nem lehet eltanulni – ez a helyes szó.) A dolog csak azon fordul, hogy mit ért János zeneiségen. Verseinek tanúsága szerint olyasvalamit, amit Babits után időszerűtlenség csinálni. A zeneiség olyan, ami elvont esztétikai élvezetet nyújt (mert így van, és erre alább még visszatérek), sokszor hátrányára van a vers érzékletes hatásának, meggyőző erejének; annak, hogy a vers ütni tudjon, s ha kell, fejbe ütni. – Amire az előbb utaltam a zeneiségről szólva: durvább megfogalmazásban valami ilyesmit mond a Varázshegy tüdőbajos olasza is: a nyelv nem elsősorban zeneeszköz, s a költői nyelv is csak részben az. Éppen ezért azt, hogy a nyelvi zene (a nyelv hangjaival keltett zenei hatás) klasszikus-e vagy sem (ha szabad így mondani) – mindig az értelem dönti el. Ugyanazon a hegedűn játszhatok Beethoven-darabot vagy sláger-dallamot, s bizonyos tekintetben a kettő között csak mennyiségi különbség van (ti. ha anyagukat tekintem: a hangskálának ugyanazon hangjai vannak bennük, csak más csoportosításban). Egy slágerszöveg viszont lehet akármilyen dallamos nyelvileg, mégsem klasszikus a nyelvi zenéje sem. Egy Babits-versé pl. igen.
Nem írok többet, mert félős, hogy ez is marhaság. Idemásolok egy Fifi verset, ne veszítsd el, legyen meg nekünk, jó?

Ódák a Naphoz

A virágok, a füvek, a fák nem tudnak
                                              kacagni,
Még akkor sem, ha vállukon vihetnek,
Ha szoknyád szélétől lebben a levelek 
                                                 tenyere,
Akkor sem, ha derekad érik sárga 
                                       és lila csókok,
Ha nyakadba nyúl a füzek ujja.

De messze mezők remegnek,
Mikor a kertnyi földre lépsz,
S a szélben átborzong megöletésed,

S ha pengenének a virágok,
Ha kondulhatna a hóvirág harangja,
Csengenének az ibolyák,
Egy pillanatra
Megtorpanna a száguldó ég,
Aztán – tovább!
Szilajabb száguldással taposna végig 
                                                    a szél
A szóló szirmokon.

S mikor a kertet, az utcát, az erdőt járod,
Zengenének kelyhek kacajára, szirmok
                                                  színére
Hangszerelve, tavasztól októberig 
                                               a virágok.

2
Légy jó mindenkihez, édes,
Simogasd meg a kelyhek éles
Érzéketlen gerinceit
S a dombokat, melyek, mint 
                                         legelő állatok,
Lassan másznak az ég faláig,
Cirógasd meg a borzas, mogorva fákat,
És sajnáld a sokszor-zuhanó patakot,
Nézzed, nézzed a kék eget,
Mert úgy szereti a szemedet!
S őrizd meg a virág-szagot,
Amitől megbolydul mindig 
                                     a csend levegője,
Mikor hozzáér,
És születik a szél,
Aki körülleng borzongó kérelemmel,
Hogy légy jó mindenkihez, édes.
Tűrd a tócsák rajongó, fényes,
Rád-néző, pici szemeit.
Cirógasd meg a konokul ácsorgó fákat,
És sajnáld az önként-zuhanó patakot,
Fogd föl az esőcseppeket,
Mielőtt tóba hullnak, és tengerré 
                                         nem lehetnek.

Szeresd őket, mert mindenikük vagyok.
És ahányszor törődsz velük,
Annyiszor szerethetsz.

Szerettem volna írni Neked erről a versről egyetmást, de már nincs hely. Csak ennyit egyelőre: figyeld meg, hogy mennyire ellentmond önmagának (küldök majd egy verset is, azon jobban meglátod): a vers lényeges mondanivalóját nem a furcsa, sokszor önkényes vagy értelmetlen és képtelen képek alkotják, a fölborított szórendű, nyelvtanilag nehézkes mondatszörnyek (pl.: kelyhek kacajára, szirmok színére hangszerelt zengése a virágoknak stb.). Ami lényeges, ami igazán szép: az előkészítő rész kiteljesítése, az, ami út a második sík felé – egyszerűen, tömören, érthetően, gyönyörűen van kifejezve: Szeresd őket, mert mindenikük vagyok. És valahányszor törődsz velük, annyiszor szerethetsz. – És az egész verset ez teszi verssé.
Írjál, édes, én most befejeztem, mert elfáradtam. Majd írd meg, hogyan tetszik Neked ez a vers; még én is fogok írni róla. És írjál mindenről. Sok csók.
Sz.”


Valamivel később, december 4-én már Kolozsvárról küldi az időközben a városból, illetve a Bolyairól politikai okokból eltávolított kedvesnek: „…verselek és recenzálok, és esztétikai vitákat folytatok Lászlóffy Aladárral. Ő ugyan úgy véli, hogy belepiszkolok saját költői fészkünkbe, de nekem az a véleményem, hogy a fejlődés ellentétek harca, akár fészken belül, akár kívül. Mindamellett:

A távolság acél-karja
csillogó tenyerére vett,
s messze kinyújtott. Tipegő,
kereső mécsláng-lelkeket
formált belőlünk. Megriadt
szemmel hiába keresek
a néma hófüggönyön át.
Magunk vagyunk, és kevesek
vagyunk magunknak. Két karunk
üresen hal el, furcsa, torz
mozdulatokkal. Huzalok
szél-pengette hangján dalolsz,
és nézlek ezer arc mögött,
de árnyad mindenünnen elszáll –
mégis itt vagy bennem, hisz minden
jóba-rosszba csak te viszel már.”

Vagyis versbe, szerelmi vallomásba gördül át az újabb beszámoló a költőbarátról, mert a dolgok összefüggnek: „Magunk vagyunk, és kevesek vagyunk magunknak.”
Aladár lényegében ugyanezt érzi, éli át. Bizonyára ki lehetne keresni a Lászlóffy-hagyatékból korabeli bizonyítékokat, de abszolút hitelesként kell elfogadnunk a Szilágyit búcsúztató De profundis (1976. november 6.) mondatait: „Ami összeköt, úgysem szakad el most sem, csak ezerszeresen megfeszül. Álmom ezután is együtt csendesül az övével, és indulataim együtt lüktetnek ezután is vele, akivel szabadság s szerelem fejében az életet s a szülőföldet szolgálni nekivágtunk e felé a már megígért s megérkező halál felé, mi, akik folyton együtt végezzük el a világegyetemet, de nem egyszerre.” Aztán: „Átgondolom újra meg újra, nem hogy megbéküljek, hanem hogy megnyugodjam, a csendesen hatalmas értelem nevében: két küzdő és dolgozó évtized megszokása után utoljára beszélek hozzá, de már nem vele.” Nem a nyitott vagy a már betemetett sír mondatja ki Lászlóffy Aladárral Szilágyi Domokosról, hogy „nagyon nagy költő volt és lesz, mindnyájunk között a legnagyobb”, meg hogy „mindenképpen ott lesz ő akkor is, ahova felbuborékol majd valaha mindenkiből, az ÉN halandó énekeiből az erő, hogy nagy emberi fajta-testét beküldje harcba, halálba, szerelembe”.
A kapcsolatokról, a Lászlóffy Aladár – Szilágyi Domokos összehangzásokról külön könyvet lehetne (kellene) írni – lesz még szó erről később –, most csak néhány (versen kívüli) tényszerűségre szorítkozunk, nagyobbrészt emlékezetből, régebben olvasottakból, szerkesztettekből. Panek Zoltán anekdotázott, merült el emlékeibe „hideg tűvel”, amikor a tíz éve halott Szilágyi Domokost idéző kötet, A költő életei készült. Panek azt állítja, hogy Szilágyi Domokos Sorok című, az Igaz Szónak adott írása eredetileg a Sorok egy papírzsákból címet viselte, az ő ötletét használva fel, hogy ti. Lászlóffynak könnyű, „mert évekkel ezelőtt egy többhónapos rohamában előre egyfolytában megírta minden versét, ott áll egy papírzsákba zsúfoltan a padláson, amikor közölni akar, csak elővesz néhányat, mindegy, milyeneket, ezért tűnik kissé összefüggéstelennek és ziláltnak a mű folyamata, és éppen ez nem zár ki némi jól észrevehető egyhangúságot, sőt a motívumok egymással gyönge kölcsönhatásban lévő ismétlődéseit.” Panekre jellemző történet (nincs semmi belőle a Sorokban), valamint a folytatása is (szerelmekről, váradi utazásról); a poén egy telefonhívás Aladár lakására, utazás előtt. „A vonal másik végén idegen hang, miután mondom, hogy itt ki beszél: »Ki az a Panek?« – Mint pillanatok múlva, már Lászlóffy Aladár hangján, kiderült: Szilágyi Domokos volt. De velem akkor aztán már végképp nem lehetett beszélni. Másnap Nagyváradról – interurbán – mindkettőjükkel kedélyesen elcsevegtem. (Csak jó valamire a szerelem.) Ahogyan Szilágyi Domokos mondta nekem, amikor megjelent a Parnasszus az I. emeleten, amelyben ama első, általam megőrzött leveléből is idéztem: »Nagy selyma maga.« Zsebkendőjével úgy takarta el talán egyik leghosszabb mosolyát, mint Szent Cecília a holdat az utolsó negyedkor – csak fénylett az, ha félig rejtetten is.”
A történet egyszerre szól Szilágyi Domokosról és Lászlóffy Aladárról – vidámabb arcukat mutatva. Akik ismerték Alit, azoknak ez a vidám arc, a heccre kész szellemesség nem meglepetés. Szisznek is volt ilyen arca. Ezt egyebek közt A Húmor Parnasszus paródiái igazolják. Sok kortárs költőt tűzött tollhegyre – természetesen a barátját, Lászlóffy Aladárt is. Gamma címet adott (1969-ben) egy „Lászlóffy-versnek”. Az első szakasz:

A görög elmék még hol se voltak, 
                                              amikor én.
Azelőtt voltam Mozart Farkas Emőd 
                                    és Strauss János
és paidagogosz Athénban, rövidnadrágos
                            Fiaschkók kísérője, hogy
el ne vesszenek a történelemben.
Én már kétezerhatszáz éve 
                                    vagyok érzékeny,
és tudom, addig is gammasugár 
                       folyik ereimben, amíg az
emberiség kikészíti bennem magát.

(Mozart és Strauss után jönnek a „Vivaldiak”, Velence, Rembrandt, Mene Tekel – és egy gonoszkodó sor is: „Kaptam egy konkrét bolygót, hogy benépesítsem öcsök verseivel.” – Mintha Panek írta volna…)
Szisz természetesen Méliusz József nevében is írt egy „Szerelmes tragédiát” („egy voilához”) – és számos komoly levelet, különböző helyszínekről Bukarestbe. Lászlóffy Aladárral itt is találkozunk. A megjelenés előtt álló első (Forrás-)kötet hírét közvetíti, és hogy készül megvásárolni a verseskönyvet, írni akar róla, aztán hogy megkapta Aladártól; 1962. április 16-án pedig, mindenféle elfoglaltsága, terve, Hervayval közös héthónapos gyermekük fejlődése, Méliusz elégiája mellett az Utunkat hozza szóba, itt jut eszébe: „Most Szőcs van megint az irodalmi rovatnál. Ő legalább ért hozzá, és akkor is szellemes, ha nincs igaza. Persze legtöbbször nincs. Hajdú Zoltán mondta, h. neki gyanús ez a Lászlóffy Ali, mert Szőcs elismerően írt róla, és ha Szőcs megért valakit, ott mindig baj van. No, hátha ez kivételes eset.”
Apropó, megértés. Lászlóffy Aladár Forrás-kötetében (forrás!) van egy vers – fejezetcím is lett: Disputa egy szökőkútról. Nem tartozik (a korai versek viszonylatában sem) a legjobb Ali-művek közé, de nem véletlenül került kiemelésre: nemzedéki vitáink legelején született, egyértelműen polemikus céllal; Az útbaigazító, az egyik és a másik Kétkedő, a Helybéli, a Harmadik vándor válaszolgat egymásnak, végül a Suhanc zárja le a disputát:

Lehet kívül furcsa.
De mindegy ki fúrta
S mért raktak, mért tettek
Ilyen kőfalút.

Nem érdemes nektek
Képe hírét vinni…
De ritka az íz.
S fiatok is csalja
Majd és megitatja.
– Nem a kút! A víz!


(befejező rész következik)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében