A medve pofozott. A bika döfött. Kemény küzdelem kezdődött. Csak a férfiak merészkedtek az utcára. Ásót, kapát, kaszát megragadva közeledtek a dermesztő látvány helyszínére, a Löwe utca sarkára. A nők és a gyerekek a kapuk alól leskelődtek. Stark David Mayer kántornál tartózkodott vendégként a faluban. A hír hallatán a vérben forgó szemű állatokhoz igyekezett, annál is inkább, mert a bika gazdája Mayer kántor volt, aki a kissé sántító jószágot nem akarta kihajtani reggel a csordával, hanem az itatónál hagyta. Megragadta fejszéjét, és bevágta a küzdők közé. A déli nap fénye megcsillant a repülő szerszám élén, s az célt tévesztve hullt le a porba.
– A tied! Ne öld meg! – szólt éles hangon Mayer kántorhoz Pewola néni, a nőegylet pénztárosa. – Egek! Fényes nappal ilyet… – tette hozzá halkan, mintha csak magának mondaná. Hugo, a falu nehézbeszédű harangozója és bolondja elrohant félreverni a harangot. A medve két lábra állt. Hatalmas fejét ide-oda ingatta, mintha nem tudná, kivel vegye fel a harcot, a távolabb kiáltozó emberekkel vagy a fejét leszegő bikával, amely izmait megfeszítve merevvé vált, akár Szent Konrád templom előtti szobra. A fenyvesek ura fújtatva figyelt. Apró fekete szemei áldozatára szegződtek, mancsaiból késként meredtek előre körmei, kiegyenesedett gerince valóságos óriássá tette. A bika első lábaival kaparta a földet, majd nekirontott a medvének, amely oldalazva próbált elmozdulni. A patás jobb szarva a barna bundás bal combját hasította fel. Világos porral keveredett a sötét vér. A medve üvöltött a fájdalomtól. A tehetetlen falusiak kikerekedett szemekkel bámulták. Az újabb döfésnél már a mackó is pofozott. Körmei a bika jobb szemébe kaptak. E pillanatban a falusiak még nagyobb ámulatára ott termett Hugo, a falu harangozója és bolondja. A templomkapu támasztórúdjával teljes erejéből fejbe vágta a medvét.
***
Hugo hetedik gyerekként született. Már kiskorában lenézték szótlansága, mogorvasága miatt játszótársai. Iskolába nem járt. Munkát nem vállalt, csak a templom körül. Ahogy telt az idő, egyre több haragosa lett. Mindenki rá akarta kenni bűnét. Ártatlanul vált felelőssé a tyúklopásokért, a marhák és lovak eltűnéséért, sőt, a lányos apák is különféle híreszteléseket terjesztettek róla. Amikor Trimmel asztalos dühtől tajtékozva hirdette világgá, hogy Lucia lánya hasa Hugo miatt kezdett el nőni, a férfiak el akarták űzni a faluból a bolondot, aki az esős napok előtti éjeken zsoltárokat énekelt. A templomba menekült.
– Az Isten háza mindenkit megvéd, mától ő a harangozó! – jelentette ki a szigorú tekintetű Roth tiszteletes úr. Hugo alacsony termetével, kopaszodó homlokával, ártatlan kék szemeivel és összekulcsolt csontos kezeivel a szertartások tartozékává vált. Különös személyétől mind a Húsvét, mind a Karácsony titokzatosabbá vált. Ott lakott a templom melletti fásszínben, kopott ruháit az üres gyertyásládában tartotta, lyukas bakancsa egy régi, szertartási kellékeket tároló szekrény mellett hevert. Hamarosan innen is ki akarta rakatni a presbitérium.
– Az tegye ki, aki jobbat hoz helyette! – harsant fel a szigorú tekintetű Roth tiszteletes úr. Hugo maradt.
***
A medve megriadt, megtántorodott az ütéstől, hátrálni kezdett, majd áttörte a kerítést, és az erdő felé rohant. A férfiak, élükön Reichert kocsmárossal, az összerogyott bikához siettek.
– A bolond megsegítette a falut! – kiáltotta Pewola néni.
Három nappal később Hugo feküdt ott, ahová a bika rogyott le. Arcát elöntötte a vér. A délutáni nap fényét jegesen tükrözték szemei. Az elvakult Trimmel asztalos végzett vele. A falu népe újra összegyűlt. Lux csendőr bilincsben vitte el a gyilkost. A gyerekek a halotthoz merészkedtek. A kertből szedett virágokat dobáltak rá. Az asszonyok siratták, a férfiak kalapjukat levéve tisztelegtek előtte.
– Üres lett a falu! – küszködött könnyeivel Reichert kocsmáros. Hugo édesanyjánál tömeg gyülekezett. Az asszonyok elkészítették ebédjét, de ő nem evett. Csak ült ágya szélén arcát kendőjébe temetve, mialatt odakint a férfiak tűzifát vágtak neki. Ich verzeihe ihm… – suttogta. Maga előtt látta Hugót, ahogy alig pár hetesen elalszik mellén, aztán kisgyerekként szalad az udvaron. Tudta, az emberek lenézik, elmeháborodottnak tartják fiát, ezért nagyon féltette. A templom melletti fásszínbe mindennap meleg levest vitt számára. Maga elé képzelte Hugo kék szemeit. Felzokogott.
A templomban ravatalozták fel. Ilyen sem történt még a falu életében. A hívek ekkor láttak először könnyeket a szigorú tekintetű Roth tiszteletes úr szemében.
– Drága jó Testvéreim! – mondta elcsukló hangon. Szeretett harangozónk mellett a próféták, a tanárok és az írók is bolondok. Láthatjátok: velük nem sűrűbben vagyunk, hanem többen…
