részlet

Ez a város is olyan, mint a többi város. Személytelen, álszent és erkölcstelen, az emberek és épületek sötét masszája, utak hálója, intrikák és egymásba fonódó sorsok súlyos egyvelege két városhatárjelző tábla közé zsúfolva. S ez az egyetlen térbe zárt embertömeg, valami idegen erkölcs és etika tükrében mindig az individuumot akarja látni mártírként, hogy önmaga előtt is elrejtse saját végtelen sötétségét, gonoszságát és ostobaságát. 

C-nek mosolyognia kellett: mi is az erkölcs? Az erkölcs idegen, halott emberek rád erőszakolt félakarata. A város ezt nem tudta. Hallani sem akart C-ről mint individuumról, szentről vagy bármi más hasonlóról. Fekete, mozdulatlannak tűnő tömbként állt az időben, amelyben múlt és jövő látszólag sehol sem találkozott, csak az anyag csúszott és öregedett a pillanatok sodrában. 

A múlt és a jövő az emberek agyában akaszkodik csak össze: ez a két egymásra vetített kép, amely tulajdonképpen légmentesen és örökre el van zárva egymástól. Az örökre szó súlyának hirtelen felismerése olyan néha, mint egy váratlan rúgás a szívbe. Az a perc örökre elmúlt. 

Múlt és jelen találkozott néha C-ben, ha véletlenül egy régi fotó akadt a kezébe olyan emberekről, akiket szeretett, vagy akikhez ragaszkodott az idők folyamán. Egy erős borzongás után rögtön el is tette a képet, és igyekezett másfele terelni a gondolatait. Megtörténik mindenkivel ez a „hol van az a nyár”-érzés. A múlt arany-napjai, amelyek soha vissza nem térnek, szemben a jelen kétségbeejtő szürkeségével és kilátástalanságával, az élet végességével, elmúlás, ősz, ilyenek. Ilyenkor érezte úgy magát, mint egy életre kelt anyagdarab, amelynek megadatott a mozgás luxusa, és amely anyagdarab mozgás közben átalakítja, átszervezi a közvetlen közelébe kerülő élő és élettelen dolgokat. Ösztönöknek nevezett erők dirigálják a mozgás irányát valami ködbe vesző iszonyú tér- és időmesszeségből, a többi csak szélbe és szembe szórt hamu. Így megy ez, míg ember van a Földön. Mindenben ott kísért az átváltozás kockázata.

– Nézd csak a várost – mondta az öreg. Nyugodtnak tűnik, mint robbantás előtti bánya. 

Jobb kezével kört írt le a ködből lassan kibontakozó házak felé, melyek a lábaik alatt feküdtek. A segéd követte az öreg tekintetét. Kihalt volt minden és mozdulatlan, csak egy-egy kakas kukorékolása törte meg néha a csendet. A segéd rándított egyet csókaszerű orrán.

– Azon sem lepődnék meg, ha az éjszaka leple alatt kiürült volna ez a kis porfészek – mondta. Az a hír járta, hogy az ellenséges csapatok ma hajnalra körülzárják a várost. Merre bujkál vajon az a lusta templomőr? Hé, te hétalvó! – kiáltotta, de semmi válasz nem jött a templom mellett összetákolt kis faházból. A segéd megdöngette az ajtót, majd belökte. Odabent fülledt sötétség volt és meleg – semmi más. A kis faház üres volt. 

Valamikor, elég rég, olvasott egyszer egy könyvet, amelyben a főhős mindegyre mindenhonnan kimenekült. Kimenekülök – mondta a főhős. A nyomasztó szobából a szabadba, a fullasztó szituációkból a semmibe, a gondolathiányos térbe, ahol erőltetni lehet, hogy ami történik, az tulajdonképpen nem is történik. Egy nagy fehér lepedő a világ, statikus halmaza a lehetségesnek, s abban, ami tulajdonképpen ő maga, az csak kis idő-ablakok sokasága láncként összefűzve. Mert cselekedetei is csak annyira esnek latba, mint gondolatai felpörgetett ideje: csillagsűrítmények a kozmosz egyhangú aknafeketéjén. Például, tegyük fel, hogy ül a zöld, izzadtságtól és egyebektől feketére mocskolt fotelében, és teljesen véletlenül az asztalon heverő tollakra néz, majd a számítógépére, s itt hirtelen kiesik egy másokhoz viszonyított időből vagy valóságból, s arra gondol – míg felpörög a belső idő –, hogy mennyire robbanásszerűen fejlődik a technika: megveszi négyszáz dollárért az iPad-et, azon kezd el írni, tehát az érintőképernyőn húzni kezdi a műanyag pálcikát, hogy életre keljenek a betűk, aztán egy idő után elfelejti azt az érzést, ahogy a tintástoll serceg a papíron, ettől a tudatos gondolatok mögött futó érzéstől depressziós lesz, az enyhülésért drogokat szed, cigarettázik, immunrendszere legyengül, megbetegszik – politikai vonalon elintézett kúrákra jár, mondjuk a fővárosba, ahol egy szép nyári napon, betegsége terminális fázisában, az utcán szembe jön vele a vénasszonynak álcázott Úristen. Lassan mennek mindketten, a vénasszony markát nyújtja, nézik egymást, majd elhaladnak egymás mellett. Az Úristen tudja, hogy felismerték, de tovább sodródnak, egyre messzebb egymástól a hömpölygő tömegben. Déjà-vu érzés keríti hatalmába, öklével veri a fejét, hogy még ötven banit sem volt képes az öregasszony markába nyomni, aztán tehetetlenségében kimenekül, szalad, szalad az érzéstől, a jelenettől, az impotens, tehetetlen életétől, megint csak kimenekül. Még egy eredeti szófordulatot sem képes magának kitalálni. Azt is regényekből kölcsönzi.

Eddig a gondolatmenet – most már megrázhatja magát. Ezekért (is) érdemes élni: gondolat-ablakokért a napok egyhangú semmijében. Így is lehetne számítani az időt. Egységnyi idő annyi, mint két épkézláb gondolat között elherdált emberi élettartam. Végül az időt mindig mérni kell. Idő: Isteni könyörület, mely kivált az örökkévalóságból. Ez a mérhető időnk. 

Néha elragadtatta egy kicsit magát, és ilyenkor hajlamos volt túl filozofikus és költői lenni, habár még középiskolás korában megtanulta, hogy nem szabad olyan szavakat még csak elgondolni sem, nemhogy leírni, mint szív, lélek, magány stb. Kerülte is igen gondosan ezeket az elcsépelt, lerágott érzelmi töltettel rendelkező szavakat az írásaiban. Tudjuk, tudjuk.

Az öreg azt álmodta, hogy egy régi múzeumban lépked, teljesen egyedül. Az ablakok mögött félhomály: nappal volt vagy éjjel, már nem emlékezett, csak az épület szinte-sötétje volt az, ami körülvette. Úgy járt, hogy lábai talán a követ sem érintették, de erre fel sem figyelt különösebben, talán nem is lépkedett, hanem inkább hanyatt dőlve úszott a termeken át, méternyire a föld felett, és mégis egy súly jelenlétét érzékelte, amely megbénította karjait, mellkasát, egész törzsét. Mintha egy óriási láthatatlan test nehezedne rá, és az egész épületre, talán az egész alvó városra. A falakon képek lógtak. Közelebb kellett mennie a sötétedő teremben, hogy jobban szemügyre vehesse őket. Minden egyes kép egyetlen szót tartalmazott, amely vastag, fekete írott betűkkel volt a vászonra festve. A szó felső része homályos volt, mintha a ködbe veszne: eltűntek a kiélezett vonalak, kontűrök, megszűnt a fekete és fehér kontrasztja, míg a szó alsó része, ha lehet, még feketébbe hajlott, a betűk megnyúltak, sötét masszává álltak össze a szó alatt, és különböző, torz állatra vagy emberre emlékeztető arcokat bontakoztattak ki, amelyek a néző szemébe meredtek.

Hirtelen megszűnt a lebegés és a kőre esett. Feltápászkodott, megrázta magát és szaladni próbált. Ki innen, menekülni minél messzebbre az épülettől, a várostól, ezektől a képektől. De ismét a földre kellett roskadnia, a rá nehezedő súlytól moccanni sem bírt; elállt a függönyöket lengető szél, amelyet csak most vett észre, megszűnt minden: mozgás és idő – csak ő feküdt ott ébren és mozdulatlanul a festmények tekintetében.

Izzadtságban ébredt, és agyát erőltetve próbált visszaemlékezni, hogy a festményeken szereplő szó mi is volt.

Néha napokig egyebet sem csinált, mint az idők során megírt, össze nem függő szövegdarabokat próbálta egymás mellé illeszteni, egy tömbbe szervezni, akár a kisgyerek a játékkockákat: a szöveg mintha utánozná gondolatai csapongását a vízszintes időben. Azt remélte, hogy a látszólag kapcsolat nélküli elemek és részletek találkoznak majd valahol a gondolatok mélystruktúráiban, s így megszűnik látszólagos magányuk. Végigtekintett szövegdarabkái rongyszőnyegén. A regény olyan, mint egy érdekes, gondolkodó ember élete. Tele van olyan kalanddal, ami túltesz bármilyen filmen, vagy kitalált történeten. A történetek itt vannak, csak ki kell nyújtani értük a kezünk.

A televíziót fantáziátlan emberek buta időtöltésének tartotta. A helyi moziba ment el néha még megnézni egy-egy érdekes cím alá rejtőző filmet, a saját televízióját a szekrény tetején tartotta: ott porosodott szegény szerkezet már évek óta. Az elmélete az volt, hogy a tévének ördöge van, vagy egyenesen attól való: az emberi lustaságra épít, és kóros dependenciát okoz. Órákat el lehetne bambulni előtte. Évekkel ezelőtt, mikor rájött, hogy szabad ideje jó részét a televízió előtt tölti, és a végén még csak nem is emlékszik arra, mit nézett, eldöntötte, hogy csak a kulturális témájú műsorokat fogja nézni. Magának is elég hamar be kellett vallania, hogy ez így elég unalmas. Ezzel a kudarccal megszűnt számára a definíció szerinti tévézés. Ezek után a szerkezet nagyon hamar felkerült a szekrény tetejére. Ami a híreket illeti, ott Örkénnyel volt egy hullámhosszon.

Ott volt még a színház. Vagyis jobban mondva nem volt ott. A városkában helyi társulat nem működött, a potenciális vendégtársulatok pedig nagy ívben elkerülték a helyet, ki tudja, miért. C unalmában megpróbált néhány rövid, vidám jelenetet írni egy XXII. századi színház számára.

Tengerpart a háttérben, műsirályok röpködnek, műszél fúj, mely meglebbenti néha a színpad közepén álló asztal terítőjét. Az asztalon főtt és sült ételek gazdagon, az illat a nézőtérre lopakodik.

Egy férfi és egy nő közeledik két oldalról a parton, a nőn hosszú ruha van, fején széles karimájú kalap, amit fognia kell, nehogy a szél lefújja. A férfi öltözéke valamivel szegényesebb, kopott szmokingot visel és keménykalapot. Kezében sétabotot lóbál.

A tenger zúg és hullámzik. A sirályok csattogtatják szárnyaikat, keringenek a kék égbolt alatt. Kiáltásaik a tenger zúgásába vesznek.

A nő és a férfi egymás elé érnek. A férfi meghajol, a nő kecsesen bólint és mond valamit, de a tenger morajlása elnyom minden hangot. Most a férfi mond valamit, és széles mozdulattal a terített asztal felé int. Még mindig beszél, a színpadon mutat körbe, mosolyog, fejét ingatja, de a tenger elnyomja minden szavát. Most a nő beszél, a férfi rövid mondatokban válaszol, megemeli kalapját. A nő karon fogja a férfit, és a férfi az asztalhoz vezeti, segít leülni, a nő kalapját egy szolga viszi ki a színfalak mögé. Kacarászva beszélget a férfi és a nő, közben csipegetnek a terített asztalról. Kacarászásuk, beszédük beleolvad a tenger morajlásába. A férfi int a háta mögött időközben megjelenő szolgának. Az kimegy, majd egy gramofonnal tér vissza. Bekapcsolja. A férfi kiemelkedik a székből, és nevetve mesél valamit, amit a nő nagy derültséggel fogad. Majd mindketten felállnak és táncolni kezdenek. Tánc közben is beszélgetnek, a férfi a nőt egyre közelebb húzza magához. A férfi megcsókolja a nőt. Az meglepődik, elpirul, picit tiltakozik, majd átadja magát teljesen a férfinak. 

Aztán a férfi kézen fogja a nőt, és cinkos mosollyal kiszalad vele a színpadról. 

A tenger morajlik tovább, csak a szolga áll mozdulatlanul a gramofon mellett. A sirályok bebolyongják a kékségbe vesző láthatárt.

Aztán a tenger elönti a nézőteret is.

Aztán itt van egy másik:

– Jó napot.

– Jó napot.

– Ideadná a kabátját?

– De nincs alatta semmi.

– Ahogy gondolja, kérem.

– Miért kéretett?

– Tudja, azért a tegnapi...

– Igazán semmiség, szóra sem érdemes.

– De én komolyan gondolom, hogy...

– Ugyan kérem! Mondtam, 

                                      hogy semmiség.

Feláll.

– A kabátomat kérem.

– De hiszen... maga mondta...

– Kérem, uram, ahogy gondolja. 

          De akkor feljelentést kell tennem.

– De uram... azt mondta, nincs alatta

                        semmi. És ide sem adta.

– Ugyan mi alatt? És mit 

                                   nem adtam oda?!

– Akarom mondani, a kabát önön van,

                                                     uram.

– Akkor nem értem, miért kéretett.

– Hát tudja, uram, én igazán sajnálom,

                                             ami történt.

– És mikor történt? Nem ismerem 

                                          magát, uram.

– A tegnap.

– Lássuk csak... A tegnap 

                                lóversenyen voltam.

– Igen, uram. A nyolcas...

– Igen, a nyolcas. És maga?

– Én a negyvenes. Kétszer az utolsó 

                   hónapban. És a tegnap is...

– A negyvenes?! Akkor maga volt az!

                                                   Maga...

Elvörösödik. Rázni kezdi a másik 

                                              úriembert.

– Kérem... kérem... mondtam már... 

                                 igazán sajnálom...

Rázza, majd kidobja a második 

                                    emeleti erkélyről.

Az úriember szörnyethal a kövezeten. 

   A véréből egy nagy nyolcas rajzolódik 

                                          a feje mellett.

Ült és nézte szövegei rongyszőnyegét, ezt a szétesőben levő világot, amely valahogyan saját valódi világát is tökéletesen jellemezte. A víz nem mozdult. Ha ennyire sima és rezzenéstelen a tükör, akkor bármilyen kicsi szél vagy bevágódó kavics képes óriásinak tűnő hullámokat és vihart kavarni. A mindenkori tér központja volt ő, C, egy statikus világé, amelybe vagy amelyből egyetlen ajtó nyílt, és amelynek a küszöbét egyre kevesebbszer lépte át, még ő is, nemhogy valaki más. Elege volt a tét nélküli írásból. Az örökös otthon-kuksolásból. 

Fantáziált ő már sokszor nagy utazásokról: elszökni a helyről, ami vénít, ahol érezni, hogyan vonszolja át magát rajta az idő, értékes dolgokat sodorva el belőle. Nem ő akarta megírni a tehetetlenség nagyregényét. Vagány dolog, de nem ő akart az lenni, aki halott költőkkel cimborál csupán, velük beszélget és csak tőlük tanul. Ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy belebújjon egy-egy fel nem oldott történetbe, tarkón csapja és jól megrázza a sors által megtaposott és ledorongolt főhőst, majd a homlokára üsse gumipecséttel: és boldogan éltek, amíg meg nem haltak..., s a csóré fenekére rajzolja tussal, hogy Just married. És úgy érezte, talán ez még csak nem is hollywoodi kényszerképzet.