Küsztendi Baba esküvőjén, amelyet az Aranymálinkó vendéglőben tartottak, Csirke Miczu és bandája muzsikált. Természetesen, teszem hozzá késedelem nélkül, ugyanis Koldusváron, ebben a jelentős mézelvei településen, minden fontos és felelős ember Csirke Miczuval muzsikáltatott magának, illetve a jelenlevő ámulók tömegeinek, akik szájtátva és nem egyszer fülborzongva hallgatták a tökéletes összhangot, ájulatba ejtő tökély csúcssikolyát bontották ki a mézelvei szelid éjszakákon.
Mindez természetesen keveset jelent azok számára, akik csak távolról hallhatták Csirke Miczuék pompás telivér játékát, de talán többet mond az, ha felfedhetem múltjukat is, hiszen mit ér az ember múlt nélkül, olyan, mint kalapács nyél nélkül vagy az alszeg a felszeg nélkül. Ez utóbbi magának Csirke Miczunak a szájából hangzott el egy zártkörű rendezvényen. Sajnos ez volt az egyetlen feljegyzett (megőrződött) bölcsesség, ugyanis utóbb hiába nyaggatták a zenekar tagjait, hogy emlékezzenek, mi egyéb bölcsességgel ajándékozta meg a világot Miczu, a zenekari tagok, a banda brácsása vagy hegedűse, a cimbalmos és a kisdobos, semmi olyanra nem emlékezett, ami feljegyzésre méltó lett volna, különben is elküldték a nyaggatiakat az anyjuk zivataros hónaljhajlatába, hagyják már a fenébe Miczu istenítését, hiszen nélkülük az a zseniális pancser még a serkepusztai sörpumpa-fesztiválra sem jutott volna el.
Bármily pancser volt, jegyezzük meg Csirke Miczu védelmére, ámbátor aligha szorul a mi védelmünkre, hiszen igazi született tehetség és életművész volt a maga hímnemében, azért csak sikerült kijuttatnia a bandát kapcsolati tőkéjének segítségével a san-sebastiani tavaszi tekevilágbajnokságra, ahol Szeghegyi Margit néni a kilencedik lett, majd váratlanul az első nyolc helyezett teljesítményét kétségbe kellett vonni, ugyanis Csirke Miczu sasszemének köszönhetően, akinek elég volt a kottából feltekintenie, miközben folyt a verseny és a banda a kísérőzenét szolgáltatta, hogy a tekegolyók csattanása ne legyen olyan idegborzoló, mondom, elég volt egy pillantást vetni a versenyzőkre, hogy meglássa, azonnal doppingvizsgálat alá kell vetni valamennyit. A doppingbizottság vezetője Csirke Miczu unokatestvére, egy svájci hangszerkereskedő és kábszerszakértő, név szerint Puyu Mammi (Locarno), engedett a javaslatnak és valamennyi jobban helyezett vérében/vizeletében behatóbb vizsgálat nyomán felfedezték az anabolikus, mi több, a parabolikus szteroidokat is, és csak Csirke Miczu könyörgésének engedve nem tiltották őket a további versenyzéstől, nem zárták ki mindahányukat a nemzetközi demokratikus tekeszövetségből, csupán egy év és hét hónapra függesztették fel játékjogukat, éppen annyi időre, amíg Szeghegyi Margit néni felkészült és megnyerte a locarnói 10 ezer dolláros összdíjazású tornát...
A mézelvei tekeszövetség, maga is demokratikus lábakon állva, ha nem térdenállva, köszönte meg Miczunak, amit a hazai versenyzőért, Margit néniért tett, és kitüntette a sportérdemrend cserépfokozatával. De mit ért az egész, ha a mézelvei szövetség elnöke rohadtul elfogult volt egy bizonyos, önök előtt sem ismeretlen szempontból, nem volt hajlandó kiejteni, leírni Csirke Miczu nevét a maga teljes szépségében, és a dicsoklevélre úgy vezette rá Miczunk nevét, hogy Mîţa Circului, ami persze egyenlő volt az ügy és főszereplője áldozatos munkájának totális megcsúfolásával.. (Azok számára, akik nem értenék az utalást, eláruljuk, hogy a diplomára rávezetett név az ún. beszélőnevek kategoriájába sorolandó és közönségesen azt jelenti, hogy a CIRKUSZ MACSKÁJA.) Hát ezt érdemelte, kérdezték felháborodottan Koldusvár lakói, mikor értesültek az eseményről, majd legörbült szájjal legyintettek, mondván, így van ez, mivelünk koldusváriakkal mindenütt vígan ki lehet cseszni, mi csak ennyire vagyunk menők Mézelve sportkormányzata előtt, s már bánták, hogy elődeik oly lelkesen csatlakoztak egykor a Mézelvei Államszövetséghez, holott annak idején létezett egy mozgékony, makacs kis csoport, mely Koldusvár autonómiája mellett kardoskodott, sőt Csirke Miczu egyik őse, Puyu Mammi nagyapja a teljes elszakadás híve volt. Minthogy azonban különvéleménye nem talált a maga korában meghallgatásra, a süket és elvakult fülek tulajdonosai ellen úgy tiltakozott, hogy ő szakadt el egymaga Mézelvétől és Koldusvártól, kitelepedett Locarnoba, ahol előbb cigányzenész volt, majd amikor megszedte magát, hangszerkereskedést nyitott, cimbalmokat, hegedűket, brácsanyirettyűket és tiroli glockenspielt árult kövér haszonnal.
De túl messzire csatangoltunk el Küsztendi Baba esküvőjétől, noha az is megér néhány sort. Hősnőnk (igenis, vállalhatjuk!) Handocka Mirkónak nyújtotta kezét, sőt kinyújtotta kezét Mirkó után, aki akkor a Palack F:C.-ben focizott. Már amikor nem volt a Kecske- és Juhsajtüzem főmérnöke. Könnyen belátható: a sajtüzem nem alakíthatott csapatot, mert akkoriban csak nők dolgoztak az üzemben a két mester és az igazgatótanács kivételével, és Koldusvár abban is fölöttébb maradinak bizonyult, hogy mindennemű vezetőszerepet megtagadott a nőktől még a közösség legalacsonyabb polcain is. Nem volt ezért semmi harag, csak a nők tagadták meg férjeiktől, hogy fiúgyereket szüljenek. Emlegethetnék biológiai csodát, genetikai rendellenesség, vagy bármi mást, holott ehhez sokkal inkább a lélektant, jobban mondva az emberi természet rejtelmeit kellene megidéznünk, amennyiben sikerül. A nők keservesen élhették meg ösztönszinten mellőzöttségüket, de nem volt fórum, melyhez panaszaikkal fordulhattak volna. Sem újság, sem bíróság, sem érdekvédelmi szervezet, mely csatázhatott volna egyenjogúsításukért.
Különben is ekkortájt került a közvélemény homlokterébe Szeghegyi Margit és Csirke Miczu esete, noha egyik a másikat nem ismerte, nem voltak rokoni viszonyban, nem laktak még egy városban sem. Szeghegyi Margit gájsági lakos volt, ahol a nők is rajthoz állhattak, ahol egyenlő esélyekkel vehettek részt bármilyen tülekedésben, nekik is jutott libacomb. Sőt még Európa bajnoki cím is, mint láttuk, Csirke Miczu ébersége folytán. Kérdezték is eleget Csirke Miczut idehaza barátai, te csávó, hogyan vetted észre, hogy azok be vannak lőve? Egyszerű, válaszolta Miczu, amint pillogtak, ahogy rendellenesen csillogott a szemük, az olyan volt, mint amikor a parabolaantenna teljes napfényben hunyorog, s erről eszembe jutott, hátha bedrogoztak, felfokozták a teljesítményt, egyszerre tíz fát is leüthetnek se perc alatt zsinórban, ami nem természetes, ez adta az ötletet a feljelentéshez, meg a csuda nagy szerencse, hogy a dopping-kommité elnöke rokonyom.
De nem csak ez történt. Az újság részletesen kiteregette a Csirke Miczu hősies tettét, és akadt a tudósításban egy mondat, amely nem csupán az ultrakonzervatívok fölháborodását váltotta ki, de a nők csodálatát is: „és mindezt egy is meretlen hölgyért tette, gáláns lovagként, igaz hazafiként”, fogalmazott a tudósítás szerzője, maga Csirke Miczu Csergezán Almár álnéven. De ezt senki sem tudta Koldusváron. Méltán hívják cirkuszi macskának, mondták a Nemzeti Vaskalap-egyesület rozsdakeverői, ámbátor őt hívták továbbra is, hogy muzsikáljon esküvőiken, temetéseik után a bú-toron, születés- és névnapokon, a rendes évi kanmurikon és ünnepi Vaskalap-avatásokon. Annyit azért meg kell jegyeznünk dicséretükre, hogy mindig el tudták választani az általuk képviselt közéleti álláspontot a muzsika élvezetétől.
Cs. Miczu mindenesetre azonnal a figyelem középpontjába került, megosztva a köz- és magánvélekedését, a családokat és nemzedékeket.
Küsztendi Baba azt mondta Michelffy Aliz divatszalonjában egy délelőtt 11-kor, jó hangosan mondta a gombostűkkel a szájában csak mormogni tudó varrónőjének, tudod, Aliz drágám, alakítanunk kellene egy női klubot, nem kellene hagynunk magunkat terrorizálni ennyi totyakos rozsdás bilitől. A véletlenül (?!!) ott leselkedő Berczik Amália szíkvízkihordó azonnal felkapta az ötletet (ő ugyanis nem ötletet, hanem az elvásott munkaköpenye helyett szeretett volna egy nejlon vízhatlanított kezeslábast vásárolni a Michelffy-szalonban, mert megengedhette magának), és valahány házba becsengetett, sürgősen a ház asszonyával akart beszélni, a cseléd beengedte, mert azt hitte, elmaradtak a bérleti előfizetéssel, de odabenn a szalonban Amália elmondta, mit javasolt Küsztendi Baba, a város legelegánsabb hajadonja. A felvetés néhány hét alatt megfogant, szárba szökkent és hamvazószerdától számított negyedik csütörtökön megalakult a Femina klub. A Vaskalap főmunkatársa gúnyos hangú hírben számolt be a Femina klubról, kifogásolta a választott név idegenes hangzását, libaúsztatóhoz hasonlította közéletiségüket.
Ismeretlen tettesek harmadnap agyonkövezték a főmunkatársat, kinek temetésére még a saját felesége sem ment el, így végül is mély férfirészvét mellett földelték el, és hónapokig nem kellett öntözni a hantot a sok rajtaesett köpet okán.
A sajnálatos esettől látszólag függetlenül egy másik esemény is elősegítette azt a tényt, hogy a nők nem szültek fiúkat egy időtől fogva Koldusváron. A Mézelvei Állami Protokoll Hivatal országszerte végigutaztatta Kim Jermilova szovjet szinte-űrhajósnőt. Jermilova volt ugyanis Tyereskova váltótársa már a szemipalatyinszki csőkuporgató kombinátban is, egyszerre emelték ki mindkettőjüket a termelésből, küldték őket táborba Komszomolszkaja Csúszdára, majd a kozloduji űrbázisra kiképzés céljából, és csak a vakvéletlennek köszönhetően esett a sorsoláskor Tyereskovára a választás. Jermilova előtt azonban, mint általában a szovjet nők körében, ismeretlen volt a polgári irigység: saját sikerének tekintette társnője kozmoszröptét és úgy turnézott világ- és Európa-szerte, mint aki maga is ott száguldozott volna a kék derengésű gömb körül a hírnév és csodálat röppályáján.
Jermilova sokszemközt találkozott a Femina Klub tagjaival. Tekintve, hogy már csak Csirke Miczu tudott oroszul (mondjátok, melyik európai nyelvet nem beszélte Ő?), zenészünk is meghívást kapott a klubba, ahol pontosan tolmácsolta Jermilova szavait, aki elnyomott koldusvári társnőit arra biztatta, ne tűrjék tovább másodrangú helyzetüket, tegyenek valamit, fogjanak össze, büntessék a férfiakat azzal, ami a legjobban fájhat nekik. Nem mondta ki szó szerint durva egyszerűséggel, mit kell tenniük, nem mutatott rá ujjal a követendő célra, rábízta asszonytársai bölcs megérzésére a valóraváltás mikéntjét. Az asszonyok határozathozatal nélkül oszoltak szét és szinte egyszerre jöttek rá a megoldásra, mintha csoda szállta volna meg Koldusvár jövendőjének méhét: nem fiúk, hanem csakis lányok fogantak meg, a terhességi ellenőrzéseken a kíváncsi férfiaknak a szülész-nőgyógyász és röntgenszakorvosok elárulták, hogy a jövendő apukáknak lányuk fog születni, semmit sem lehet ellene tenni, még nem jött el a tudomány azon ideje, midőn befolyásolni lehetne a születendő gyerek nemét, szemének színét, kudarcainak fokát.
Csirke Miczunak csupán annyi szerepe volt, hogy egy ízben meghívottként a mézelvei külügyminisztérium itthon marasztott tagjainak muzsikált a december 30-i prémiumosztó ünnepségen, ott hallott Jermilova meghívásáról, azonnal felíratta Koldusvárt is a meglátogatandó települések névjegyzékébe, betétette az úttitervbe, ámbátor, mint a külügyminiszterhelyettes megsúgta a brácsásnak, Koldusvár nem is volt benne az eredeti útvonalban.
A helyzet visszásságára hamar ráébredt a város. Nem fogytak a kék, fiús bébikelengyék, sem a születésnapra kapható focilabdák, az iskolák több mellékhelyiséget voltak kénytelenek építeni, tekintve a lányok felfázékonyságára, a munkahelyekről gyermeknevelés vagy gyermekápolás címén egyre több nő hiányzott egyre sokasodó napokkal, akadozott a sajt- és kecsketúró, valamint a tésztatermelés, az üzletekbe mind több férfi volt kénytelen beállni a pult mögé vagy beülni a pénztárba, a tipikus női munkahelyek helyettesítésért kiáltottak, a kávéházakban már csak a megrögzött alkoholisták és ripacsos agglegények őgyelegtek, nem volt elegendő játékosutánpótlás, annál több volt a pompom-görlségre jelentkező, tömve voltak a fodrászüzletek, egymásután kellett kiadni a gyermekfodrászati iparengendélyeket, elsorvadtak a fiúosztályok, nőtt a színtiszta lányosztályok száma, a periódusos rendszer hallatán nem Mengyelejevre gondoltak az emberek, hanem a különféle szárnyasbetétekre, ugyanez volt a helyzet a bankbetétek és a női intimszerek összetéveszthetőségét illetően is, nem is szólva arról a perspektíváról, mely már a műkedvelő kultúrát fenyegette: félő volt, hogy a hagyományos és bajszos férfiszerepeket is nők fogják játszani a Megnótázunk Mézelve országos népfesztivál döntőjén...
Csirke Miczu várt. Esténként egykedvűen elballagott a Fényesbe, ahol állandó munkahelye volt, lebaselta a szokott repertoárt, amelyre atesztálva volt Dusa Tarján elvtárs által az évi cigánymuzsikus vizsgán, de egyetlen kívánságot sem teljesített, bárhogyan ragasztották a százasokat magas, értelmet sugárzó homlokára. Csupán akkor engedett szigorából, ha egy apa elhozta feleségét a Fényesbe, hogy megünnepeljék első... ötödik leánygyermekük születését.
A koldusvári férfiak, higgyenek nekem, uraim, vannak annyira büszkék és rátartiak, mint bárki más. Ismerik a gőg és az erély vegytiszta és vegyített párlatait, ismerik a gyöngédség és szigor illanó olajait, a szerelem és vad gyűlölet mákonyát egyaránt. Nem vitás. De azok csupán a szokás közösen kimélyített lövészárkaiban, hétköznapi viszonyok között hatályosak, hatékony, fogyasztható, adható és kapható szerek, alkalmak, ha nem is egyenlő mértékben. Nincs patikamérleg, melyen pontosan ki lehetne mérni az érzelmeket. Talán fölösleges is lenne.
Olyan dolog történt, amelyre nincs hiteles följegyzés, de rengeteg ember esküszik, hogy megtörtént, természetesen a város egy másik távoli negyedében, soha sem közvetlen közelünkben történnek az efféle rendkívüli dolgok, valahogy mindig a rutinnegyedbe születünk, költözünk be, ámbátor az is lehet, hogy a hírbehozás természetrajzához tartozik az afféle eset, mely szerint – ha hihetünk a szófiabeszédnek – egyes férjek térdre estek, könyörgőre fogták, úgy esdekeltek asszonyuknak, hogy szüljön már végre egészséges fiúgyermeket. Már a kívánság indokát sem merték merttel folytatni, nem voltak érveik, ha csak az nem, hogy szerették volna az ősi szép neveiket továbbörökíteni, hogy a család ne essen áldozatul mindenféle ghánai, mianmári bevándorló selypegésnek, fulladással kiejthető névnek, nyelvficamos szörnyűségnek. Meg kell értenünk, féltették az olyan neveket, amelyek a család egykori foglalkozására, származási helyére, tulajdonságaira, sőt még az ősök testi hibáira is utaltak. De ez sem volt fontos igazán, csak végre srácok rúgják a bőrt a grundon, a kocsiúton, a hátsóudvaron, a panellrengetegben, vagy igazi gyepen. Kinek mondanák el az apák a hódítás titkait, kit világosítsanak fel, férfias egyszerűséggel nevezve meg az utódnemzés nagy talányát?
Volt, aki kétségbeesésében levelet írt a télapónak, a gólyáknak, a Jóistennek, akik azonban, tudjuk, nem hallgatnak a felnőttekre, csupán a gyerekek óhaját teljesítik néhanapján. Mások elzarándokoltak az ismert tévégenetikusokhoz, csudaszeres javasasszonyokhoz, a Mádi Izraelitához címzett csodatevő Placenta-bárban itták le magukat a sárga földig, kívánságlevélkéket csempésztek különféle világhírű résekbe vagy bocca di veritákba. Nem egy férfi bízva önnön erejében, erőszakot követett el nején, életpárján, de az semmit sem használt, csupán a házasság futott zátonyra. Rengeteg dolga volt az agykurkászoknak, akik nem tudtak, nem adhattak tanácsot. Egyre csak lányok váltak ki a homályból, léptek ki a remény fénykoszorúiból, sírtak fel színjeles abgarral a szülészeten, szülőotthonokban, lánymenhelyeken, javítóintézetekben, megtermékenyítő állomásokon. A lombikokra lánynevek kerültek.
A helyzettel foglal-kozott a Mézelvei Minisz-tertanács, a Demográfia Intézet, az ENSZ kéksisakos mentőalakulatai, tárgyalóbiztost is küldtek ki, néhány volt főtitkár a fogát szíva vállalkozott a misszióra, de a koldusvári asszonyok körberöhögték, kifigurázták, átnéztek felettük és lesöpörték vállukról félszeg kezdeményezéseiket, megtaposták szimbolikusan és valóságosan is. A felkért neves külföldi gyógyászok bármelyik terhes nőt vizsgálták meg, kénytelenek voltak belátni, hogy odabenn a biztonságos anyaméhben egészséges leánymagzat vágyik világrajönni, de nem kellett hozzá különösebb szaktudás, hogy a rugdalózások számából és erősségéből következtetni lehessen az újszülött nemére.
Ebben az áldatlan, egyoldalú válsághelyzetben minden szem Küsztendi Babára szegeződött. Baba akkoriban a sajtgyárban volt minőségi ellenőr és fülig szerelmes a főmérnökbe, Handocka Mirkóba, aki csak nemrég került a gyárba és Koldusvárra, korábban egy hegymegetti sajtpanzióban pengetett érzelmes húrokat. Ideérkezve természetesen ő is értesült az eseményről és rengeteg főtörést okozott az a helyzet, hogy a gyárban folyton akadozott a termelés a sok gyermekgondozási szabadságolás miatt, vagy mert az asszonyoknak sikerült kiharcolniuk, hogy csak heti harmincnyolc órás munkaidőben foglalkoztassák őket 40 órás heti bér ellenében. Ezenkívül minden második vasárnapon a savóügyeletet egyik éjjeliőrnek kellett 24 órán át vállalnia, hogy az asszonyok kislányaikat felkészíthessék a jövendő anyai teendőre. Hiszen ha nem születnek fiúk, akkor majd férjhez mennek mindenféle máshonnaiakhoz, s ezzel végtére is a település elnéptelenedéséhez járulnak hozzá nem csekély és végzetes mértékben.
Ezt a távlati közeljövőképet vázolta fel a főmérnök és oldalán szentségtörő módon felbukkanó Küsztendi Baba a Vaskalaposok Társasága márciusi összejövetelén. Tartozunk az igazságnak annyival, hogy az összejövetelre csupán Handocka főmérnök urat hívták meg, de ő gondolt egy nagyot és szemtelenül hagyományrombolót, és magával vitte Küsztendi Babát is. A klub portása sehogy sem akarta beengedni Babát, ide nem jöhetnek bé fehércselédek, fújtatott, prüszkölt, sőt tettlegességre is ragadtatta magát, de Handocka főmérnökben emberére akadt. Nem hiába rúgta a lasztit a Palack FC-ben, az üvegvisszaváltók kemény társaságában. Egyetlen jól irányzott büntetővel a pacákot a földre küldte, majd Babát könnyedén átszöktetve a heverő portástetemen, egyenest benn voltak az ülésteremben. Páholyszerű kiképzése is azt sugallta, hogy odabenn „sötét üzelmek, kisded fütykösimádat és seggrepacsik folynak érdemi munka helyett”. (Az eseményről tollbamondott jegyzőkönyv alapján.)
Küsztendi Baba azonnal magához ragadta a szót: Mit gondolnak, uraim, miért bünteti önöket a természet csupa leánygyermekkel? Megnyugtatom, nem a fiaink nemzőképességével, potenciáljával van baj, hanem ezt úgy tessék felfogni, mint Isten kifürkészhetetlen akaratának végkifejletét, végrehajtási folyamatát. Nem mi befolyásoltuk a természetet, a teremtést, biztosíthatom Önöket.
Mégis, mit kellene tenni, hogy a dolgok megváltozzanak, kérdezte vaktában a legvaskosabb Kalapkirály. Odabenn ugyanis félhomály uralkodott, a templomőrök alabárdján alig villogott a gyertyafény, a Dél világossága.
Egyszerű, pofonegyszerű. Vegyenek bennünket emberszámba. Nem azt mondom, férfiszámba, mert ki is vágyna közülünk férfivá lenni? Csupán fogadják el, hogy a világ kétpolólusú, hogy mi is itt vagyunk, nélkülünk a világ nem működik, végtére is, mi hoztuk önöket is világra...
De, akarta valamelyik péncélagyú ellenvetni, ahhoz a bizonyos aktushoz mink is hozzá kellettünk. Esélye sem volt elmondani, ugyanis a Baba szájából elhangzó egyszerű igazság láthatóan letaglózta a páholytagokat. Ők valami sokkal kevésbé fájdalmas pótmegoldásra gondoltak. Odavetnek majd valami csekély alamizsnát, megengedik a nőknek, hogy ők szegjék meg a családi kenyeret estelente, vagy azok is lehetnek vezető pedagógusok a gyengeelméjűek ápoldájában vezetőszáron, átengednek egy szólamot a templomi énekkarban, szabaddá teszik a terítőhímzés privilégiumát, megengedik nekik, hogy oltárterítőt hímezzenek jövő húsvétra...
Mégis mire gondoltak azonnali megoldásként, kedves Baba kisasszony? Küsztendi Babát addig sehogyan sem szólították meg, kerülték a neki címzett közvetlen szavakat, általában mellette beszéltek el, leginkább sóvár hímlegeltetés dobta közmérlegre minden porcikáját, nőiességét.
Áttörés. Valamivel több fény szűrődött át a behúzott spaletták ellenére. Ott, ahol a férfiasság oltára volt sejthető, ott most felderengett látomásszerűen a koldusvári címer, amelyben az álló vitéz arcát egy nőstényoroszlán törölgeti.
Alakítsunk hamarjában egy női focicsapatot, s az egyik alpolgármesteri állás a legközelebbi helyhatósági választások alkalmával legyen a miénk, javasolta, de hangja elfulladt a sírástól. Hiába, mégiscsak nő volt, érzékeny és óvnivalóan törékeny.
Nem sokkal ezután, mondják, Küsztendi Baba végre világrahozta évek óta az első fiúgyermeket Koldusváron.