1959 nyarán végeztünk az egyetemmel, már csak félig a Bolyaival, ugyanis februárban megtartották a Babeşsel egyesítő gyűlést (valójában a Bolyai felszámolását), mi azonban még úgy kaptunk diplomát, hogy azon csak a „Bolyai” szerepelt.

A „mi” itt, több ponton is, helyesbítésre szorul. Hogy „végeztünk”-e, vagy ő velünk – az sem így igaz. Ki így, ki úgy, rövidebb-hosszabb időre visszatért előadni a későbbi fiataloknak; Lászlóffy Aladár a kilencvenes években speciális kurzust tartott a magyar szakosoknak egy hozzá illő tárgyból: egyetemes kultúrtörténetből. Előbb azonban meg kellett szereznie (Szabó Lőrinc költészetét elemezve) az egyetemi diplomát. Az államvizsga-dolgozatát ugyanis (1959-ben) Csehi Gyula nem fogadta el. Ez külön történet, „utókorilag” kellene elolvasnunk Ali emlékezetem szerint nem éppen szabályos dolgozatát; de az határozottan állítható, hogy az a hármas tanári csapat (Csehi mint prof, Pataki Bálint, a 20. századi magyar irodalom szánalmasan gyenge előadója és a frissen kinevezett tanársegéd, Kozma Dezső), akikhez végzős dolgozataink kerültek, mondhatni vérengzett (Kozma szóbeli közlése szerint Csehi időszakos távollétében a fő szerepet Pataki játszotta); Jancsik Pált a minimális jeggyel, ötössel éppen átengedték, nekem a piros diplomámba került, hogy a Százéves harc Az ember tragédiájáért témában született tanulmányra nyolcast adtak, „tévedésem” föltehetőleg az volt, hogy nem Révai József nyomán jártam (pár évre rá Budapesten, az Akadémiai Kiadónál jelent meg); miközben a másokhoz beosztott lányok halomra kapták a tízest.

Az igazság az, hogy minket akkor már az irodalom, az irodalmi élet jobban érdekelt, mint egy esetleges egyetemi karrier. Ali esetében ez éppen nem volt kétséges. Állásügyben persze a diplomahiány átmenetileg akadályt jelentett, csak két év múlva kerülhetett szerkesztőnek az Állami Irodalmi Kiadóhoz, majd az Asztalos István elindította irodalmi gyermekfolyóirathoz, a Napsugárhoz, 1970-ben (pár hónapra) főszerkesztőnek az induló kolozsvári Dacia Könyvkiadóhoz, ahonnan az Előréhez mehetett; 1982-ben jutott (ismét) írói rangjához méltó álláshoz, az Utunk (1990-től az utód Helikon) szerkesztőségében.

Közülünk, többiek, friss diplomások közül számosan helyezkedhettünk el kezdettől irodalmi szerkesztőségekben (Baróti Pál, Lendvay Éva, Jancsik Pál, Szépréti Lilla); engem 1958-ban hívtak a Korunkhoz, be is jártam decembertől, 1959. július 1-től megvolt a kinevezésem. Vagyis lehetőségem adódott Lászlóffy-szövegeket beajánlani, közölni, térfoglalásunk jegyében. Az 1956-os életrajzi-költői „epizódhoz” képest másfajta harcos versek kerültek be az ötvenes-hatvanas évek Korunkjába – nyilván olyanok, amelyek cáfolják a fiatalokat nemrég ért vádakat, az apolitizmust, az absztrakcionizmust, mégpedig éppen nemzedéki alapon. Címében is kifejezi a szándékot a Szertartás egy nemzedék nevében (1959 április) – ez a háromrészes vers (Invokáció, Himnusz, Ars Poetica) majd a Hangok a tereken kötetnek is fontos alkotóeleme lesz. Józsefattilás, filozofáló, historikus a hangütés, és nem hiányzik belőle a kommunisták, az imperialisták megnevezése.

Örök változó, mozgó anyag,

– Hegyek, tengerek, városok, tollak, 

                                     emberek teste, –

Ki istenekkel szemben fiaidnak 

                  fogadtad a kommunistákat,

És naponta teszel hitet terveik mellett, –

A sokféle társadalom millió fórumán

                                              hirdesd ki

Letörölhetetlen törvénytábláin 

                                a pártos tudatnak:

Irányt csak arra kap a történelem,

Amerre a szabadság és a végtelenség

Sínpára kígyózik a tér töltésein.

Álljanak el hát útbontó terveiktől

A bölények, sziklaomlások, 

                                deutérium-magok

S az imperialisták!

A forma a szabad versé, a történelemszemlélet viszont – a teleologikus optimizmus mentén – „a megálmodott boldogság felé” vivő utat pásztázza, mondhatni az egész világ számára. Az Ars Poetica az „izzó forradalmaktól” és a „vörös szívek katlanaiból” vezet a nemzedéki vallomáshoz:

S a munkásnépek végre megönthették

És felszerelik a történelem 

                     eme városától kezdődően,

Hol századom szállása van –

A szabadság és végtelenség vasútvonalát.

A mű miatt elégedetlenkedés

Többé nem hangzik el a jövendő ajkán!

Így hát végre – eddig elégedetlen ember –

Beteljesedő sorsot vállalhatok:

Tetteim

Irdatlan korokig helyük megálló

Talpfák lesznek,

Hogy idők terhe, tartaléka átvonulhasson

A megálmodott munkatelepekre.

Mai olvasatban sem tagadható: ez a Szertartás úgy obulus-letétel, szebben mondva, agitáció, hogy közben vers is – nem akármilyen szabad vers: lendülete van, képei vannak. És persze kemény válasz a fiatal költőket támadóknak. Nem az egyedüli válasz. Pár hónappal később, a július–augusztusi, ünnepi („felszabadulási”) lapszámba kerül egy újabb Lászlóffy-vers, az Énekek éneke. Évfordulós, harci emlékezésnek mondható, mégis elüt az ugyanitt közölt Szemlér Ferenc-, Horváth István-, Majtényi Erik- vagy akár a románból fordított Arghezi- és Beniuc-ódáktól. Lászlóffy Aladár a háborús emléket képes egyéníteni, lírába foglalni:

A megtaposott fűszálak finom homokot

                                               szívtak fel

dagadt gyökereikben,

a nedvek eleven zöldjét szennyezett tavakon,

tavalyi leveleken, iszkoló felhőkön

s elhagyott csajkák alján

felváltotta a rozsda.

Az alkalmi Lászlóffy-versek folytatódnak a Korunkban olyan szolgálatossal is, amelyet aztán nem („egyensúly-teremtés” céljából sem) vesz fel első kötetébe (Harcok fénye. 1961. 8–9.). A hegedű húrjai azonban – Ruha Istvánnak ajánlja – korántsem afféle zöngemény, noha az Igaz Szó kifigurázta; helyet is kap a Forrás-kötetben. Merész képeit csak egy ellenséges konzervatív szemlélet kezdhette ki.

Négy húr a mindenség: a tér hárfáján

                                   mély dimenziók.

Bennük kerengő kis szilícium-csillagunk

a költészet madarának látszik.

És erre az indításra felel, mintegy száz sorral később, a zárórészben:

Négy húr a tér –

most újra megnyugodva hallgat.

Keresztben rajta a vonó – nagy, dőlt virág –

nem hervadó, csak fáradt,

mint új-anya vagy nyárra a barázda:

– megteremtette s kiosztotta

nektek a kívánt magvakat.

Egy másik idősebb barátnak,  Nap-sugár-beli kollégának, Fodor Sándornak ajánlott verse az Önarckép (Korunk, 1963. 5.). Ebben a nemzedéki szertartásban a többes szám első személyt egyes számra cseréli, és ezzel hitelesebbé teszi a vállalást:

Nézd arcomon a költészetet,

mely szemek tavát, ráncok ösvényeit,

ajkak fellegeit kiáltja ki,

és reám ruházza az óceán 

                  minden indulatának jelzőit.

Ez már az 1965-ös kötetbe, a Színhelyek-be kerül. Akárcsak a Visszhangok, amely természetesen szintén „szertartás”: az a költő celebrálja, aki a mindenséget akarja birtokba venni, de megőrzi realitásérzékét – így jut el a líra lényegéhez:

Lassú tánc a költészet: néhány madár

Ellejti egy töredékét s tovaszáll.

És ennek a felívelő pályaszakasznak négy sorba tömörített, tulajdonképp az egész 20. századról erkölcsi ítéletet mondó (önmagával is vitatkozó?) összegezése ez az epitáfium:

Az értelem néha még összerándul,

ha sarkát üvegcseréppel metszik el.

Mert értelmetlen kínokat megszokni

még tízezeréves lét sem nevel.

           (Az elhurcoltak emlékművére)

A hatvanas évek közepén a Korunk lapjain is megjelenik az esszéíró (publicista) Lászlóffy Aladár. Szerkesztői kérésemre születik meg, évfordulóra (mint az előbb idézett négy sor), igényes prózában, az Eminescu-arc. A románok klasszikusáról gondolkodva mintha magát is jellemezné. „A tűnődő, az utánanéző költők, a létnek nemcsak menüettjeit meghalló, de logikus kattogásaira is felfigyelő fajtájából való. Korának, a zsákutcába jutó pesszimista filozófiának, a barikádokra kapó marxizmusnak, a nagy tudományos felfedezéseknek minden szele megcsapta, és mindenbe belekóstolt.” Lászlóffynál persze nem a pesszimista filozófiák, hanem „a barikádokra kapó marxizmus” hatása figyelhető meg, főként pályakezdő szakaszában, de talán az Eminescu-jellemzésének arra a mondatára is odafigyelhetünk – bár még aligha értheti ezen sajátmagát –, ahol „az eleven korabeli ember” költészet által történő megismerhetőségéről szól, hogy ti. a kor emberét Eminescu „művészetté olvasztott és klasszikus nagysággá öntött személye pontosabban és értékesebben őrzi, mint a korról tájékoztató technika, történelem, filozófia egésze.”

Lászlóffy Aladárnak ezt a törekvését viszonylag korán felismerni véltem – és erről másokat is meg akartam győzni. Nem utolsósorban a velünk, indulóban lévő Forrás-fiatalokkal szembenálló, ránk részben még mindig gyanakodva néző „befutottakat”, a hivatalosságot. A polemikus, egyúttal pedig védekező szándék, de akár úgy is kifejezhető, hogy az ellentámadás kísérlete kapott formát a Korunk 1962. márciusi és áprilisi számában közölt hosszabb tanulmányomban (Régi és új a lírában), amely aztán akkora tiltakozást váltott ki, hogy a Szekuritáte is érdemesítette a tartós odafigyelésre, besúgói hálózatuk mozgósításával. Mielőtt ezekből a jelentésekből szemezgetnék, lássunk néhányat (nem kímélve hajdani, elvárásokhoz igazodva fogalmazó magamat) az Aladár verseire épülő érvelésből – merthogy a tanulmánynak két pozitív főszereplője volt: Lászlóffy Aladár és Szilágyi Domokos.

„A mindenséggel mérd magad!” fejezetcím alatti fejtegetésből: „Amikor a fiatalok egyes írásait olvassuk, szükségszerűen szembe kell néznünk a kérdéssel: a versek tükrözte világlátás különbözik-e a panteisztikus szemlélettől (amely szintén egyfajta egységes természetlátást fejezett ki), főképpen pedig a távoli asszociációk nem torkollnak-e egymástól idegen tárgyak kaotikus halmazába, a gondolatoknak a kozmosz felé tágítása nem távolít-e el a »földi« problémáktól? Ez a veszély még nem is olyan régen kísértett néhányuk költeményeiben. Ma már azonban például Lászlóffy Aladár így foglalja össze ars poeticáját az Érzékenyen élni című versében: »Én tudom: a rendet / hozom – ezért éget,  hogy öleljem mégis / át a mindenséget!« A panteizmussal ellentétben tehát a dolgok az emberben nyernek értelmet, az emberben, aki maga is része az egésznek. De még mindig adódik egy döntő kérdés: milyen rendet akar hozni a költő? Mert a mindenséget átfogni akarás csak akkor fejez ki valóban korszerű költői szemléletet és magatartást, ha ez a rend felismerhetően a szocialista rendben, a mi fejlődő társadalmi valóságunkban konkretizálódik. Természetesen ezt a mából sarjadást nem az egyes versso-roktól kell számon kérnünk, hanem a költemények egész során mérjük le.”

A következő elismerés az Álom a repülőtérent, Szilágyi Domokost illeti, egy gondolat nélküli Anavi-vers negatív felmutatása után viszont megint Lászlóffynál találok pozitív példát, A hegedű húrjaiban: „A hegedűszó Lászlóffy Aladár számára például nemcsak múlt korokat, szenvedéseket idéz, hanem agitál is a jövő mellett.” Ugyancsak a „mindenség” körül járkálva a kritikákra térek vissza. „Az elmúlt években nagyon gyakran hangzott el a bírálat, leginkább a fiatalokhoz intézve a szót, hogy a filozófiai általánosítás, a »kozmikusan bolygó fény- és erőjáték« nem kapcsolódik eléggé a lírai konkrétumokhoz, a hazai szocialista építés valóságához. Ebben az életismeret hézagai mellett nyilván az ifjúi lelkesedés, az »egészet egyszerre« meghódítani akarás is közrejátszott. De ebben a vonatkozásban az előrelépés kétségtelen. Lászlóffy például a Szertartás egy nemzedék nevében után megírta a sokkal konkrétabb állásfoglalást jelentő Három monológot vagy utóbb A pásztor játékait, és Szilágyi Domokostól, Jancsik Páltól vagy Fábián Sándortól is könnyen idézhetünk hasonló verseket.” Az építésre csupán rácsodálkozó költeményeket számba vevő fejezetben, a riporteri magatartást elmarasztaló példatárban Kiss Jenő és Szemlér Ferenc szerepel, de az egyensúly kedvéért említem Lászlóffy vajdahunyadi ciklusából, a kohók városából hozottak közül két felületesebb verset is (Krónika Hunyad váráról, Örök naplemente), de nála vélem megtalálni a pozitív példát is a pár hónappal később írt Vas és virágban, „amely Lászlóffy lírájának s egyben újabb költészetünknek igen figyelemreméltó alkotása, már első sorának hangütésében a teljes azonosulásra, a lírai énre figyelmeztet: »Egy szerszámot fogok, a hűvössége átjár.« Nyilván nem azon van a hangsúly, hogy az első két vers májusban, az utóbbi októberben született, hisz a líra lényegi jegye – az epikával és a drámával szemben – a téma gyors érlelődése; a döntő az, hogy (az eltelt óráktól vagy hónapoktól függetlenül) a téma lírai témává, a benyomás, a látottak személyes élménnyé, belső mondanivalóvá érjenek. A lírai hős az én, a mai ember (ezért közérdekű, mert sokan érezhetik, gondolhatják a költővel ugyanezt), aki számot vet a múlttal és jelennel, önmagával, erejével: »Virágok, fegyverek, szerszámok élnek értem, / Akármim volt előbb, szüntelen újra kértem, / kutattam, kalapáltam, cseréltem, – gyűjtöm őket. / Örökké hajszolom a hallgatag erőket.« Itt lép be a versbe Vajdahunyad, a konkrét jelentésen túl nagyszerű jelképpé válva: »Fegyver! Villogtatom s felmutatom a várnak. / Szerszám! Villogtatom s felmutatom a gyárnak. / A küzdő századok nagyapja, ős Hunyad / ezer kardot letört, s ezer szerszámot ad.« De Vajdahunyad szimbólummá emelése a versben nem cél, csak eszköz, hogy eljusson a zárógondolathoz, a lírai hős jellemzéséhez: »Mi érc és gondolat, mi élőnek való, / kiadja mind a föld, arcán kiül a jó. / Kinn összefog az érték a lelkes elevennel: / Vas is, virág is ő: a győzedelmes ember!«”

Hosszú tanulmányomban bőven jutott hely a további fejezetekben is Lászlóffy Aladárnak, így a költői kelléktár értelmezése során (a képek mámora és a képzettársítás-keltés szándéka szembesítésében, némi kritikával a modorosság miatt). A „Formatágítás, a nagy kompozíció igénye” tárgyalásakor azonban ismét Aladár kerül az élre (Szilágyi Domokos, A halál árnyéka és a Francia repülő Tunisz fölött társaságában); a Partizán kantátát elemzem hosszan, szerkezetileg, bő idézetekkel, hogy igazoljam, „a hagyományos formák széttörése nem jelent feltétlenül diszharmóniát, hanem egy magasabb fokon megvalósuló harmóniához vezethet.” Az elemzés végén pedig levonom a következtetést: „Lászlóffy versének új zeneiségét tehát nem a csengő-bongó rímek adják, hanem a lírai motívumok ismétlődése, egymásra felelése. De a szólamok váltakozásával egyre gazdagabban bontakozik ki a költő eszmei üzenete, a harc és a teljes élet vállalásának szépsége.”

Nyilván arra gondoltam, hogy olyan klasszikusokkal a háttérben és többszöri hivatkozással kortárs baloldali költőkre, mint József Attila, Paul Eluard, Louis Aragon, Pablo Neruda, Nicolas Guillén, Rafael Alberti, Nazim Hikmet vagy éppen Tvardovszkij (nem felejtve ki jól csengő román neveket, Arghezitől Jebeleanuig és Beniucig), a marxista esztétika terminológiájától el nem szakadva, a „szocialista kiteljesedést”, sőt „a költészet kommunista jövőjének csíráit” felvillantva – nyert ügyünk lesz nemzedéki harcunkban. Hát a Régi és új a lírában egyelőre nem ezt a győzelmet hozta meg. Igaz, hogy Ali barátom („Tamas”  fedőnév alatt – amint ezt közel félszázaddal később megtudtam a dokumentumokból) folyamatosan igyekezett jó színben feltüntetni engem (meg Szilágyi Domokost, Jancsik Pált, Veress Zoltánt) a belügyes elvtársak előtt, már 1960 júliusától kezdve; 1961 novemberében pedig hosszan megmagyarázta, megideologizálta a még Utunknál fekvő tanulmány pozitív alapállását és Nagy István (az öreg illegalista, tekintélyes munkásíró) értetlenkedését az ügyben – az Utunk szerkesztősége azonban nem vállalta a közlést, a következő évbeli megjelenését a Korunkban pedig autodafé jellegű „feldolgozás” követte, írószövetségi és megyei pártbizottsági főemberek jelenlétében, aktív részvételével. Ma már többet tudhatok a történtekről, főként az előzményekről szekus megfigyelési dossziém ismeretében. Egykori szerkesztőségi főtitkárunk („Aczel”) jelentésében áll, hogy Nagy István a Korunknál tett egyik látogatása alkalmából felháborodottan nyilatkozott a fiatalok verseiről, főként Lászlóffy Aladár Esti sípszójáról. Más besúgói jelentések őrizték meg azt az állítólagos tényt, hogy az Utunknál legalább húsz emberrel körbeolvastatták tanulmányomat; Nagy István kifejezte meggyőződését, hogy én nemzedéki problémát kreálok, emögött „egészségtelen avantgardizmus” húzódik meg. Egyszóval az idősebb írókból közfelháborodást váltott ki a Régi és új a lírában.

Ehhez képest – miután megúsztam a szerkesztőségből való kirúgatást – 1964-re lecsillapodtak a kedélyek. Olyannyira, hogy a marosvásárhelyi Igaz Szó a „felszabadulás” huszadik évében, a decemberi, köztársasági évfordulóra szerkesztett számba írást kért tőlem Lászlóffy Aladárról, az „Akiket a szabad haza nevelt” összeállítás számára. A hely, az alkalom magyarázza az addigi költői pályát összefoglaló szándékot és a hangvételt – amely azért visszafogottabb (minden tekintetben?), mint volt az 1962-es tanulmányé. (Korváltás című kötetembe, 1979-ben, a Kriterion kiadásában, Munkadalok címmel került be.)