"Sokasodnak az elszánt néhai hősök"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 20. (610.) SZÁM — OKTÓBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Három nővér
Kántor Lajos
Golyószórásban, repülő szőnyegen - Szertartás – önarcképpel (befejező rész)
Király László
Versei
POTOZKY LÁSZLÓ
A forró falu
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 3. - A kövér, a sovány és a törpe
Király Farkas
Versei
Bréda Ferenc
Bárók és barátok
LOVASSY CSEH TAMÁS
Versei
Szőcs István
Főszereplők, főrendezők, főkönyvelők az irodalom életében
Szakács István Péter
Zsebművészet
BIRÓ ANNAMÁRIA
„Csak annyit tudunk: így is történhetett”
KOVÁCS BEA
Sárga csikó, filmszalag rajta - Beszámoló a 12. Filmtettfesztről
Karácsonyi Zsolt
A Leonida-meteorit földet ér
Lászlóffy Zsolt
Janus-arcú kortárs zenék
Novemberi évfordulók
 
POTOZKY LÁSZLÓ
A forró falu
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 20. (610.) SZÁM — OKTÓBER 25.

Nikosz Kazantzakisz nyomán

Ugyanolyan polgárháború volt, mint a többi, amit ezen a földön vívtak a semmiért, a barátom is ugyanúgy halt meg a karjaim közt, mint bármelyik barát egy tüdőlövés után, talán csak az utolsó szavai voltak egyediek, az én nevemet rebegte, hogy Alexis, Alexiszom, egyebet nem is mondott, ajkai éppen az á-t formázták, amikor hirtelen torkában rekedtek a hangok, és szeméből örökre elveszett a fény. Az avarra fektettem, de arra sem volt időm, hogy egy maréknyi száraz levelet szórjak rá, a közelben kutyák ugattak, nemsokára pedig az őket biztató férfihangokat is meghallottam. Még egyszer, utoljára lehajoltam hozzá, néztem vértől csatakos ingét s a bordái közt tátongó lyukat, aztán lecsatoltam derekáról a töltényövet, és bevettem magam a fák közé.
Megállás nélkül rohantam az erdőben, arra sem ügyeltem, nehogy medvecsapdába vagy buktatódrótra lépjek, és csak akkor torpantam meg, hogy a géppisztolyomra támaszkodva megszusszanjak, amikor teljesen elnémult mögöttem üldözőim csörtetése. Vízcsobogás után kezdtem kutatni a csöndben, tudtam, más esélyem nincs a kutyák szimata ellen. A keresett neszek először bizonytalanul jutottak el hozzám, majd egyre hívogatóbban erősödtek, már indultam is volna feléjük, de ekkor feltűnt, valami nincs rendjén, mert mintha közelítenének, egyre csak jönnének felém. 
A halálfélelem változtathatta patak surrogásává a kutyalihegést, netán a fülemben doboló vér: moccanni sem volt erőm a most már két oldalról felém tartó kormánypártiak szorításában, másodperceim voltak csupán, hogy eldöntsem, merre menekülhetnék tovább, és, bár lábamat a görcs kerülgette, arra indultam, amerre emelkedni látszott a talaj, hátha a kapaszkodó lelassítaná a csapatok haladását. 
Fák gyökerébe fogódzkodtam, csenevész bokrok maradtak a kezemben, ötméterenként csúsztam vissza. Nem sok volt hátra az emelkedő tetejéig, az első lövés egy fa törzsébe csapódott, arcomba forró kéregdarabkák szóródtak. Nem lehettek valami gyakorlott lövészek, mégis, arra kértem fennhangon az Urat, hogy ha eltalálnak, a golyó lehetőleg a hátizsákomat érje s benne a teli benzineskannát, ami már harmadik napja nyomorította súlyával a vállam.
Csak akkor hagyták abba a lövöldözést, amikor sikerült felvergődnöm a meredeken, és egy korhadó rönk fedezékébe húzódtam. Viszonozni akartam a tüzet, de géppisztolyomat olyannyira kérgesen lepte be a sár, hogy a biztosítékot sem tudtam kioldani. A kutyák abbahagyták a csaholást, a hirtelen beálló csendben jól hallatszott, ahogy megcsörrenek a nyakukról leoldott láncok, és ők lihegve, meg-megbicsakló lábakkal nekirontanak az agyagos domboldalnak. 
Nem vártam meg, míg felérnek, nehezen engedett a kézigránát szege, de csak sikerült kirántanom; hogy eltalálták-e őket a repeszek, vagy csak a robbanástól riadtak vissza és menekültek nyüszítve gazdáikhoz, nem tudtam eldönteni. A katonák még utánam küldtek néhány lövést, káromkodásuk akkor is ott csapongott a fák közt, amikor végre elértem az erdő északi határát, és a mélyben megpillantottam a falut.
Alig pár tucatnyi házacska szorongott a sziklás meredélyek között, a nádtetők résein keresztül karcsú indákban szállt a füst, és mint egy hasas hófelhő, ülte meg a völgyet. Egyetlen földút vitt a faluba, egy szakadékon átvezető fahídon lépett be a házak közé, majd keskeny, a kertek közt kanyargó mellékutcákra bomlott, melyek a völgyet körbezáró sziklafalnak szaladtak. Egyedül a főtér volt lekövezve, mely alig volt tágasabb, mint a házak mögötti kertecskék; az utcák néptelenek voltak, a boltok redőnyei lehúzva, a kapuk kulcsra zárva várták a sötétedést. A hegygerincen, ameddig csak a szem ellátott, a falut védő kormánypárti bunkerek púposodtak, egyetlen ösvényt vettem észre csupán, amit talán nem mértek be. 
Időközben ismét feléledtek a zajok a hátam mögött, kúsznom kellett volna, de nem akartam nyomot hagyni a derékig érő, száraz fűben. Szerencsémre épp vacsorát osztottak az állásokban, zavartalanul jutottam el a kiszemelt ösvényig, onnan pedig párszáz láb választott el a völgy északi oldalát borító olajfaligettől.
Öreg fák voltak, vaskos törzsük jól elrejtett üldözőim tekintete elől; az erdő szélén álltak, vállra vetett karabélyokkal, a kutyák pórázát szorongatva, egyikük látcsővel pásztázta a tájat. Arcuk sima volt, szemük fürgén ugrált és csillogott, orruk alatt alig serkent a bajusz: gyerekek voltak mind, taknyos kölykök vérebekkel. 
Fölöttem, az ágakon tömör fürtökben csüngött a szüretre váró termés, leszakítottam egy marékkal, magvastul nyeltem le a húsos bogyókat, erőt kellett gyűjtenem, hogy alá tudjak ereszkedni a sziklákon. Kivártam, míg a nap szinte teljesen alábukott a hegyek mögött, aztán kerestem egy kevésbé meredek szakaszt, ahol a kövek sem tűntek túlságosan ingatagnak.
Az éjszakával együtt lopakodtam be a faluba. A sziklafal tövében kiszáradt öntözőárok húzódott, ledobtam a felszerelésem, és végigheveredtem benne. A talaj ontotta magából a beleivódott forróságot, bogarak zsongták, olykor egy-egy denevér vijjogott a háztetők fölött. Napok óta most éreztem először valami halovány nyugalmat, keresni itt biztosan nem fognak, eddig már a mocsarakat teszik tűvé értem, és szuronnyal döfködik a zsombékot.

*

Morgó zajra riadtam, először azt hittem, egy kutya jön felém a sötétben, aztán gyomromba belenyilallt a jól ismert fájdalom, majd ismét felhangzott a követelőző korgás. A ház és a kiskert, melynek kerítése mellett feküdtem, elhagyatottnak látszott, hosszasan leskelődtem, de nem mozdult semmi.
Alig derékig ért a mellvéd, átvetettem rajta a lábam, talpam alatt kiégett pázsit zizzent. Narancsfák közt lépkedtem, de hiába keresgéltem az ágakon, gyümölcsöt nem találtam. Jobbról pajták derengtek föl, megkopott trágyaszag lengte körül őket, sem disznók álmos röffenései, sem tyúkok fészkelődése nem szűrődött ki a deszkák mögül; a tornácon kosarak sorakoztak, üresek mind. 
A háznak egyetlen bejárata volt, a külső, szúnyoghálós ajtónak csupán a kallantyúját kellett kiakasztani. Magam sem tudom, miért fogtam meg a kilincset, még mielőtt nekiláttam volna feltörni a zárat, el is haraptam ijedtemben a nyelvem, amikor engedett, és alig résnyire, de kinyílt az ajtó.
Hogy felsikoltott-e vagy sem, amint a nyikordulásra megébredt, nem emlékszem már: úgy feküdt az udvarnak abban az árnyékos zugában, dermedten és sápadtan, akár egy halom frissen fejtett kő. Egyetlen ugrás csupán, és markomban szorult az ádámcsutkája, kicsatoltam övemen a bőrtokot, és a torkának szegeztem a kést; orrom hegye az övét érte, úgy sziszegtem az arcába:
– Mit keresel itt?!
Többször megismételtem, készen, hogy ha kiáltana, bármelyik pillanatban elvágjam a hangok útját, de ő némán nyeldekelt, és csak akkor bökte ki, hogy itt lakik, amikor fellazítottam nyakán a szorítást.
– És mit csinálsz kint?
– Bent túl meleg van aludni – szepegte.
– A férjed hol van?
– Nem tudom.
– Mi az, hogy nem tudod?!
– Elment. Már rég.
– Kikkel? A kormánypártiakkal?
– Igen.
– És hová?
– Nem tudom. Nem ír.
– Fegyveretek van a házban?
– Nincs.
Kézfejemre valami langyos csordult, verejték vagy talán könnyek. – Most mit csináljak veled? – kérdeztem.
– Gyere be.
Nem várta meg, hogy leengedjem nyakától a kést, máris indult; meg sem érezte talán, hogy bőrébe belevágott a penge. A háta mögé kerültem, nyakán kitapintottam az eret, odanyomtam a kés hegyét; feneke minden lépésnél az ágyékomhoz dörgölőzött. 
Halkan lökte be az ajtót, tenyeremet a szájára tapasztottam, idegen lélegzetvétel után kutattam a félhomályban. Aztán megéreztem az illatát, és ellöktem magamtól. Moccanatlanul állt egy darabig, majd az ablakhoz lépett, behúzta a sötétítőt, és az asztalon kezdett kotorászni.
– Mit csinálsz?!
– A lámpát keresem – mondta szelíden, mire én a karom köré csavartam a haját, és megfenyegettem, eszébe ne jusson, mégis, hülyének néz?! Fel sem szisszent, pedig fájhatott neki; nyelt egyet, majd az előző, higgadt hangján azt mondta:
– Hagyd, kérlek. Így nem látlak.
Elengedtem. Ujjaim közt mint a zongorahúrok, szántottak végig hajszálai; azon kaptam magam, hogy segítek neki tüzet csiholni a rossz minőségű gyufából. A mennyezeten legyek tanyáztak, a fénytől megzavarodva fölröppentek, és dongani kezdtek a levegőben. Ő az asztalra támaszkodva meredt maga elé, arcába lámpabél füstje szállt; zavartan nyúlt a csavar után, és visszavette a lángot. Finoman kocogott a búra, amint visszatette a lámpára, keze remegett, elborzadva nézte ingemen a vért.
– A barátom – mondtam.
A vállamig ha ért, olyannyira kicsi volt, bő hálóinge a földre lógott, egyedül a lábujjai látszottak ki belőle, megannyi hófehér babszem, no meg csupasz karja és nyaka, rajta a körmöm meg a penge nyomával. A vér erecskéje lassan a melléig szivárgott, azt hihette, ismét fojtogatni akarom, amikor a nyakára fontam az ujjaim, és lassan, komótosan végignyaltam rajta, egészen fel, az álla alá, a sebig, majd a vér szaga a frissen mosott huzatok illatával keveredett.
A nappalról visszamaradt hőség oly súlyosan telepedett ránk, hogy nem is éreztem combjai melegét. Próbálta lehúzni az ingem, de hiába erősködött, lefejtettem vállamról a kezét, és segítettem neki kibújni a hálóingéből.
Aztán csak hevertünk egymás mellett, a lámpa rég kialudt, a szúnyoghálón keresztül lassacskán beférkőzött közénk az éjszaka hűvöse. Az ágy fejénél találtam egy faragott dobozt, cigaretta volt benne.
– A férjedé? – kérdeztem, és meg sem várva a választ, rágyújtottam.
A fel-felizzó parázsba bámult, elnyílt ajkakkal várta, hogy szóljak hozzá, látszott rajta, rég nem beszélt senkivel.
– Az állatokkal mi lett? – szólaltam meg hosszas hallgatás után.
Éreztem, hogy fészkelődik mellettem, próbált közelebb húzódni, de a térdemmel ellöktem.
– Eladtuk – mondta. – Mindet eladtuk, amikor elment. Nem tudtam volna gondozni őket. Pedig nem volt sok. De nem szeretem az állatokat. És a narancsot is a szomszédok szedték le. Talán ezért nem jön haza.
– És akkor miből élsz? – kérdeztem.
– Néha kapok ezt-azt.
– Sokan járnak hozzád?
– Eléggé.
– És ő tudja?
– Nem hiszem.
– Tudja, hidd el.
– Lehet.
– Akkor ne csodálkozz, hogy nem jön haza. 
Befordultam a fal felé, megpróbált átölelni, de nem hagytam. Akartam, hogy sírjon, attól könnyebben el tudtam volna aludni, de ő csak pihegett a fülembe.
Ismét arról álmodtam, ahogyan elkezdődött, legalábbis számomra. Egy tó partján heverésztem, nem tartoztam még sehová, de tudtam, hogy jönnek, felderítőgépeik negyedik napja ott zúgtak a hegyek mögött. Most csendes volt minden, a vízen egy kikötött csónak ringott, sirályok gubbasztottak a mólón, gömbölyűen és ártatlanul, akár a tojások. 
Messzehordó ágyúkat használhattak, nem hallottam a lövéseket, csak a hatalmas széllökést éreztem, ami felkapott a partról. Megrémülni sem volt időm, csak a stéget láttam magam előtt, vagy legalábbis azt, ami megmaradt belőle, miután a felcsapó, sistergő habok közt ezer meg ezer darabra szakadt, melyek közé iszap és békanyál cafatjai keveredtek, no meg tollak és csontok és rikoltások, amiket az a féltucatnyi, a magasban keringő sirály hallatott: mintha előre megsejtették volna, másodpercekkel azelőtt röppentek föl társaik mellől, hogy a kormánypárti lövedékek becsapódtak, engem meg a barátom, az egyetlen barátom, akivel már csak álmomban találkozhatok, galléron ragadott, és combomban a beléfúródott fadarabbal bevonszolt a tavat körbeölelő fenyves fedezékébe.
 Sötétség volt még, amikor megébredtem, csak a völgy peremén, az olajfaligetekben hasalt el valami tétova derengés. Nyitott szemmel feküdt, intettem neki, gyújtsa meg a lámpát. Azonnal felpattant, a pislákoló fényben széthulltak az árnyékok, amint sürgölődve nyitogatni kezdte a szekrényeket. Keményített férfiinget húzott elő az egyik polcról, látszott rajta, sosem hordták. Két kézzel tartotta, akár pincér a tálcát, várta, hogy kikászálódjam az összeizzadt huzatok közül.
– Vedd ezt fel – mondta.
Értetlenül vontam össze a szemöldököm, miközben magamra cibáltam a nadrágot.
– Ebben nem leszel olyan feltűnő – tette hozzá.
Arrább taszítottam, felcsatoltam a töltényövem, a lámpa fényénél egyenként ellenőriztem a tárakat.
– Most mihez kezdesz? – kérdezte még mindig maga előtt tartva az inget. Nem feleltem, a legfelső töltényekre leheltem és egyenként ledörzsöltem őket, hogy könnyen csússzanak a csőbe. Akkor sem pillantottam rá, amikor az ingemhez kapott, csak lefejtettem a gombokról az ujjait. A barátom, mondtam, és igyekeztem hátat fordítani neki, de ő folyton közelebb nyomakodott, mígnem az ingemet bemocskoló vérfoltok a férjére szabott, keményített vásznat is összepecsétezték.
– Akkor legalább vidd magaddal – kérlelt.
Néztem egy darabig az inget, végül elvettem, és a hátizsákra dobtam. – Mégis, te kinek az oldalán állsz? – kérdeztem, de csak rázta a fejét. – Minek rázod a fejed?! – kiáltottam rá, ő meg bámult némán, zavartan, és ábrázatáról akkor sem hervadt le az a méla értetlenség, amikor tenyerem nagyot csattant az arcán. – Hülye vagy?! – ripakodtam rá, és szedelőzködni kezdtem. Megigazítottam a hátizsák vállpántjait, az inget begyúrtam a többi holmi közé; ő ezalatt a fiókokban, az üveges szekrényben kezdett kutatni, takaros csomagocskákat rakosgatott az asztalra, majd hátrament a kamrába, ahonnan egy tarisznyával tért vissza, és az egészet belepakolta. Akkor már a hátamon volt a hátizsák, épp a géppisztoly után nyúltam, amikor ugyanazzal a csökönyösséggel, amivel az inget rámtukmálta, a nyakamba akasztotta a tarisznyát. 
Szótlanul nyitottam ki az ajtót, a küszöbön megtorpantam egy pillanatra. A derekam köré fonta a karját, majd elmagyarázta, merre találom azt a bokrok közt rejtőző ösvényt, mely szinte járhatatlan ugyan, mégis, rajta felkapaszkodva észrevétlenül elhagyhatom a falut. Továbbra sem engedett el, nekem kellett kiszakítanom magam öleléséből. A narancsfák alatt hajlongva jutottam el a kerítésig, miután átmásztam rajta, visszafordultam. De ő már eltűnt az udvarról: csak a száraz fűben maradt meg az a pici süppedék, ahol az imént még ott állt meztelen talpával.

*

Az ösvény mentén, közel a sziklaperemhez, találtam egy barlangot. A falakat korom lepte, de a tűzhelyen látszott, rég nem járt erre senki. Felbontottam a tarisznyába gyömöszölt csomagokat, megettem mindent, aztán kiültem a barlang szájához; fegyverolajat, tisztítópálcát kotortam elő az egyik oldalzsebből, és délig, mire az első ágyúzások moraja eljutott hozzám, teljesen megtisztítottam a géppisztolyt.
Délután felkapaszkodtam a sziklák tetejére. Akkor már javában lángoltak a kormánypárti állások, a géppuskák kelepelését megsokszorozva verték vissza a hegyek, előrenyomulásunk rohamos volt és megállíthatatlan. Ahogy lenéztem a faluba, egyre több ablakban tűnt fel a fehér kendő; egyesek lepedőt kötöttek seprűnyélre és a nádtetőbe szúrták, hogy távolról is látható legyen.
Nem vártam be csapatainkat, pedig estefelére az összes vonalat áttörték. Pár kilométerre járhattak a völgytől, amikor az utolsó szakasznyi katona is elmenekült a faluból. Az ösvényen visszaereszkedtem a házak közé, átvágtam a főtéren, onnan már látszott a híd; mindössze két rúd dinamittal küldtem a szakadékba, végképp elvágva a települést a külvilágtól.
A berántott ablakfedők, eltorlaszolt ajtók mögött valószínűleg nem tudták mire vélni a locsogó hangokat. Alig néhány nádtetőt öntöztem meg a benzineskannából. Kiráncigáltam hátizsákomból a reggel kapott inget, cafatokra szaggattam; elég volt két tetőt lángra lobbantanom, a tűz tette a dolgát. 
Az orromig sem láttam, olyannyira meggyűlt a füst a völgyben, miközben fölfelé kapaszkodtam a sziklákon. A legmagasabb kiszögellésre mentem, onnan jól beláttam a falut, a vödröket adogató, tűzzel viaskodó kezeket, az összevissza rohangászó embereket, a parázs vibrálásától magukba roskadó tetőket. Aztán meghallottam a hangot, az egyetlen hangot, ami képes volt áttörni a tűz morajlásán: remegő kézzel kaptam a géppisztolyom után, és célzás nélkül, csípőből lőni kezdtem a lángokba, de bármilyen kitartóan húztam a ravaszt, bármilyen gyorsan cseréltem is a tárakat, a fegyver ugatása képtelen volt elnyomni azt a sikolyt, azt az asszonyi üvöltést, mely vészjóslóan tört ki a lángok közül, és keresés nélkül megtalált engem a hegy tetején...




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében