A kövér, a sovány

és a törpe

Az öregembert nyolc hete kezelték, immár a harmadik kórházban, az orvosok vélekedése szerint valamilyen fertőzése lehet, ezzel magyarázható a negyven napja tartó lázas állapot. Kivizsgálták az összes szerveit, de két hónap alatt nem sikerült felállítaniuk egy diagnózist. Az öregembert antibiotikumokkal kezelték, ettől viszont tönkrementek a bélflórái és elkezdett fosni. Naponta tízszer, tizenötször, sőt hússzor is ment a gyomra, lefogyott húsz kilót, s olyannyira legyengült, hogy segítség nélkül nem tudott felülni az ágy szélére sem. Nappal az állandóan mellette ülő felesége segítette kicsoszogni a vécére, etette, mosdatta, tette, amit ilyenkor tenni lehet. Éjszaka meg csengetnie kellett a szolgálatos szobaasszonynak, segítséget kérve. Éjszakánként hol a kövér, hol a sovány, hol a törpe volt szolgálatos. A kövérnek nem okozott gondot a 75-ről 55 kilóra lefogyott öregember vécére szállítása.  Később derült ki, hogy a negyedik emeleten fekvő betegek közül az öregembert úgy tartották számon, mint a legsúlyosabb esetet. Egy ágyas kórteremben helyezték el, amelyhez külön fürdőszoba is járt. Néha a kórház professzora is meglátogatta, szakmailag érdekes esetnek bizonyult.

– Hogy van? – kérdezte a professzor.

– Félig halott vagyok, professzor úr, félig hulla – mondta az öregember.

– Na, na – a profeszor nem értett egyet. – Pozitívan kell gondolkozni! És ne felejtse el, hogy a remény sosem hal meg.

– Legalább azt kellene megtudni, hogy tulajdonképpen mi bajom van. Nem?

– De – mondta a professzor. – Ez volna a legfontosabb. Na, aztán csak ügyesen. És türelem. 

– Igenis – mondta az öregember. – Nagyon köszönöm, hogy meg tetszett látogatni. 

Éjszakánként legalább tízszer kellett csengetnie a szobaasszonynak, ha a kövér volt a szolgálatos, nem volt semmi probléma, a sovánnyal nehezebben ment a dolog, felhúzta az ágy szélére, aztán a nyakába kellett kapaszkodni, lábaival a sovány derekát kellett volna átfognia, de ez már nehezen ment, nem volt annyi erő az öregember lábaiban, hogy felhúzza őket a sovány derekáig, de valahogy csak kiértek a vécéig. A sovány viszont annyira megsajnálta az öregembert, hogy az egyik szombati napon, este tíz után, mielőtt megkezdte volna az éjszakai szolgálatot, belépett az öregember kórtermébe. 

– Szeretnék imádkozni magával – mondta az öregembernek.

– Köszönöm – mondta az öregember. – Csakhogy én magyar vagyok és unitárius.

– Nem baj – mondta a sovány. – Istenhez minden ima eljut, akármilyen nyelven is mondják.

Imádkoztak. 

Vasárnap délben is megjelent a sovány, a háta mögött dugdosott valamit. 

– Beszéltem a papommal, hogy együtt imádkoztam magával. És hoztam magának is úrvacsorát. 

– Csakhogy maga ortodox, én meg nem hiszek a Szentlélekben. Nem baj? 

– Nem baj – mondta a sovány. Mind- ketten ugyanahhoz az Istenhez imádkozunk. Nyissa ki egy kicsit a száját. 

Az öregember unitáriusként bevette az ortodox úrvacsorával járó, borba áztatott kenyérfalatot, aztán imádkoztak. 

Néha a törpe volt az éjszakai szolgálatos. Azon az éjszakán, az úrvacsorát követő éjszakán, az öregembert elsőízben hozta össze a sors a törpével, rögtön kiderült, hogy a törpének nincs annyi ereje, hogy a beteget felhúzza az ágyról. Megfogta az öregember egyik karját, s addig ráncigálta, amíg az öregember leesett a padlóra. 

– Húzom, jó?

– Jó – mondta az öregember.

Valahogy kijutottak a kórterem és a fürdőszoba közötti előtérbe.

– Állítson fel! – mondta az öregember

– Próbálkozom, próbálkozom – lihegett a törpe, két kézzel belekapaszkodott az öregember pizsamanadrágjába, s húzta felfelé. Nem sikerült. Közben a pizsamanadrág felcsúszott az öregember lába közé. 

– A tököm! Jaj, a tököm! – jajongott az öregember. – Ne húzza a nadrágomat, ne húzza felfelé!

– Akkor hogy állítsam fel?

– Nem tudom, nem tudom. Várjon egy kicsit. Térdeljen le. Ráülök a hátára, s talán a hátáról sikerülni fog felállni.

Nem sikerült. Lezuhantak a padlóra. Aztán megint csak nem volt más megoldás, a törpe megragadta az öregember egyik karját, s a fürdőszoba koszos cementjén végighúzta a vécéig.

Az öregember ráült a törpe hátára, s onnan, minden erejét összeszedve átlendítette lemeztelenített fenekét a vécékagylóra. 

– Majd szólok – mondta az öregember.

A törpe kiment.

És nem jött. Semmi sem jött. Nyomta, nyomta, masszírozta a hasát, semmi eredmény. Az öregember várt még egy kicsit, aztán kiszólt:

– Bejöhet.

A törpe belépett.

– Mi a baj? – kérdezte, bizonyára láthatta a kétségbeesést az öregember arcán. 

– Nem sikerült – mondta az öregember. – Egyáltalán. 

A törpe az öregember hóna alá nyúlt, s megpróbálta felállítani. Nem sikerült. Még kínlódott egy keveset, aztán ráesett az öregemberre. Így maradtak egy ideig, az öregember ült a vécén, s a törpe rajta feküdt. 

– S most mi lesz? – kérdezte az öregember.

– Nem tudom – mondta a törpe, s tovább feküdt az öregemberen.

– Valahogy állítson fel, és vigyen vissza az ágyamba.

– Mit gondol, nekem öröm itt feküdni magán?

Aztán megismétlődött az először használt procedúra: az öregember ráült a négykézlábra ereszkedett törpe hátára, s onnan a törpe elhúzta egészen az ágyig. Egy óra múlva megint csengetnie kellett. Jött a törpe. Megismételték újra a már bevált gyakorlatot, és megint csak nem jött semmi. 

– Bejöhet – kiáltott ki az öregember, és elkezdett zokogni. 

– Maga szarni akar, vagy azért hívott, hogy együtt zokogjak magával?

– Szarni akarok – mondta az öregember.

Miután a törpe elment, alig telt el egy félóra, hajnali 4 óra lehetett, s az öregembernek olyan görcsei voltak, hogy már csengetnie sem volt ideje, elkezdett fosni. Emberfeletti erővel felszökött az ágyról, és megpróbált eljutni az ajtóig, közben összefosott mindent, az ágyat, saját magát, a padlót, az éjjeli szekrényt. Felhívta a feleségét mobiltelefonon, s kérte, hogy azonnal jöjjön be a kórházba, rongyokkal vagy bármivel felszerelve, hogy idejében rendbe hozza a kórtermet.

– A férjem haldoklik – mondta az éjszakai portásnak, aki nem akarta beengedni –, most telefonáltak. – Két órát dolgozott, amíg úgy-ahogy befejezte a munkát.

Tíz órakor megjelent a szakorvos.

– Csak pozitívan szabad gondolkozni – mondta az öregembernek. – hallhatta, hogy mit mondott a profeszor úr!

Aznap éjszaka megint a kövér volt a szolgálatos. Éjszaka olyan három óra körül kinyílt az ajtó, felkattintották a villanyt, s két kíváncsi arc nézegette az öregembert.

– Mi van? – riadt fel a beteg.

– Három óra van – mondta a kövér –, s maga még egyszer sem csengetett. Felköltöttem a szolgálatos nővért, nem szeretek halottakkal egy szobában tartózkodni. S azt hittem...

– Figyeljen ide – mondta az öregember. – Gondolkozzék pozitívan.

– Ezt ki mondta? – kérdezte a kövér.

– Én – mondta az öregember. – Én mondtam.

(2012)