"Sokasodnak az elszánt néhai hősök"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 20. (610.) SZÁM — OKTÓBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Három nővér
Kántor Lajos
Golyószórásban, repülő szőnyegen - Szertartás – önarcképpel (befejező rész)
Király László
Versei
POTOZKY LÁSZLÓ
A forró falu
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 3. - A kövér, a sovány és a törpe
Király Farkas
Versei
Bréda Ferenc
Bárók és barátok
LOVASSY CSEH TAMÁS
Versei
Szőcs István
Főszereplők, főrendezők, főkönyvelők az irodalom életében
Szakács István Péter
Zsebművészet
BIRÓ ANNAMÁRIA
„Csak annyit tudunk: így is történhetett”
KOVÁCS BEA
Sárga csikó, filmszalag rajta - Beszámoló a 12. Filmtettfesztről
Karácsonyi Zsolt
A Leonida-meteorit földet ér
Lászlóffy Zsolt
Janus-arcú kortárs zenék
Novemberi évfordulók
 
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 3. - A kövér, a sovány és a törpe
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 20. (610.) SZÁM — OKTÓBER 25.

A kövér, a sovány
és a törpe

Az öregembert nyolc hete kezelték, immár a harmadik kórházban, az orvosok vélekedése szerint valamilyen fertőzése lehet, ezzel magyarázható a negyven napja tartó lázas állapot. Kivizsgálták az összes szerveit, de két hónap alatt nem sikerült felállítaniuk egy diagnózist. Az öregembert antibiotikumokkal kezelték, ettől viszont tönkrementek a bélflórái és elkezdett fosni. Naponta tízszer, tizenötször, sőt hússzor is ment a gyomra, lefogyott húsz kilót, s olyannyira legyengült, hogy segítség nélkül nem tudott felülni az ágy szélére sem. Nappal az állandóan mellette ülő felesége segítette kicsoszogni a vécére, etette, mosdatta, tette, amit ilyenkor tenni lehet. Éjszaka meg csengetnie kellett a szolgálatos szobaasszonynak, segítséget kérve. Éjszakánként hol a kövér, hol a sovány, hol a törpe volt szolgálatos. A kövérnek nem okozott gondot a 75-ről 55 kilóra lefogyott öregember vécére szállítása.  Később derült ki, hogy a negyedik emeleten fekvő betegek közül az öregembert úgy tartották számon, mint a legsúlyosabb esetet. Egy ágyas kórteremben helyezték el, amelyhez külön fürdőszoba is járt. Néha a kórház professzora is meglátogatta, szakmailag érdekes esetnek bizonyult.
– Hogy van? – kérdezte a professzor.
– Félig halott vagyok, professzor úr, félig hulla – mondta az öregember.
– Na, na – a profeszor nem értett egyet. – Pozitívan kell gondolkozni! És ne felejtse el, hogy a remény sosem hal meg.
– Legalább azt kellene megtudni, hogy tulajdonképpen mi bajom van. Nem?
– De – mondta a professzor. – Ez volna a legfontosabb. Na, aztán csak ügyesen. És türelem. 
– Igenis – mondta az öregember. – Nagyon köszönöm, hogy meg tetszett látogatni. 

Éjszakánként legalább tízszer kellett csengetnie a szobaasszonynak, ha a kövér volt a szolgálatos, nem volt semmi probléma, a sovánnyal nehezebben ment a dolog, felhúzta az ágy szélére, aztán a nyakába kellett kapaszkodni, lábaival a sovány derekát kellett volna átfognia, de ez már nehezen ment, nem volt annyi erő az öregember lábaiban, hogy felhúzza őket a sovány derekáig, de valahogy csak kiértek a vécéig. A sovány viszont annyira megsajnálta az öregembert, hogy az egyik szombati napon, este tíz után, mielőtt megkezdte volna az éjszakai szolgálatot, belépett az öregember kórtermébe. 
– Szeretnék imádkozni magával – mondta az öregembernek.
– Köszönöm – mondta az öregember. – Csakhogy én magyar vagyok és unitárius.
– Nem baj – mondta a sovány. – Istenhez minden ima eljut, akármilyen nyelven is mondják.
Imádkoztak. 
Vasárnap délben is megjelent a sovány, a háta mögött dugdosott valamit. 
– Beszéltem a papommal, hogy együtt imádkoztam magával. És hoztam magának is úrvacsorát. 
– Csakhogy maga ortodox, én meg nem hiszek a Szentlélekben. Nem baj? 
– Nem baj – mondta a sovány. Mind- ketten ugyanahhoz az Istenhez imádkozunk. Nyissa ki egy kicsit a száját. 
Az öregember unitáriusként bevette az ortodox úrvacsorával járó, borba áztatott kenyérfalatot, aztán imádkoztak. 
Néha a törpe volt az éjszakai szolgálatos. Azon az éjszakán, az úrvacsorát követő éjszakán, az öregembert elsőízben hozta össze a sors a törpével, rögtön kiderült, hogy a törpének nincs annyi ereje, hogy a beteget felhúzza az ágyról. Megfogta az öregember egyik karját, s addig ráncigálta, amíg az öregember leesett a padlóra. 
– Húzom, jó?
– Jó – mondta az öregember.
Valahogy kijutottak a kórterem és a fürdőszoba közötti előtérbe.
– Állítson fel! – mondta az öregember
– Próbálkozom, próbálkozom – lihegett a törpe, két kézzel belekapaszkodott az öregember pizsamanadrágjába, s húzta felfelé. Nem sikerült. Közben a pizsamanadrág felcsúszott az öregember lába közé. 
– A tököm! Jaj, a tököm! – jajongott az öregember. – Ne húzza a nadrágomat, ne húzza felfelé!
– Akkor hogy állítsam fel?
– Nem tudom, nem tudom. Várjon egy kicsit. Térdeljen le. Ráülök a hátára, s talán a hátáról sikerülni fog felállni.
Nem sikerült. Lezuhantak a padlóra. Aztán megint csak nem volt más megoldás, a törpe megragadta az öregember egyik karját, s a fürdőszoba koszos cementjén végighúzta a vécéig.
Az öregember ráült a törpe hátára, s onnan, minden erejét összeszedve átlendítette lemeztelenített fenekét a vécékagylóra. 
– Majd szólok – mondta az öregember.
A törpe kiment.
És nem jött. Semmi sem jött. Nyomta, nyomta, masszírozta a hasát, semmi eredmény. Az öregember várt még egy kicsit, aztán kiszólt:
– Bejöhet.
A törpe belépett.
– Mi a baj? – kérdezte, bizonyára láthatta a kétségbeesést az öregember arcán. 
– Nem sikerült – mondta az öregember. – Egyáltalán. 
A törpe az öregember hóna alá nyúlt, s megpróbálta felállítani. Nem sikerült. Még kínlódott egy keveset, aztán ráesett az öregemberre. Így maradtak egy ideig, az öregember ült a vécén, s a törpe rajta feküdt. 
– S most mi lesz? – kérdezte az öregember.
– Nem tudom – mondta a törpe, s tovább feküdt az öregemberen.
– Valahogy állítson fel, és vigyen vissza az ágyamba.
– Mit gondol, nekem öröm itt feküdni magán?
Aztán megismétlődött az először használt procedúra: az öregember ráült a négykézlábra ereszkedett törpe hátára, s onnan a törpe elhúzta egészen az ágyig. Egy óra múlva megint csengetnie kellett. Jött a törpe. Megismételték újra a már bevált gyakorlatot, és megint csak nem jött semmi. 
– Bejöhet – kiáltott ki az öregember, és elkezdett zokogni. 
– Maga szarni akar, vagy azért hívott, hogy együtt zokogjak magával?
– Szarni akarok – mondta az öregember.
Miután a törpe elment, alig telt el egy félóra, hajnali 4 óra lehetett, s az öregembernek olyan görcsei voltak, hogy már csengetnie sem volt ideje, elkezdett fosni. Emberfeletti erővel felszökött az ágyról, és megpróbált eljutni az ajtóig, közben összefosott mindent, az ágyat, saját magát, a padlót, az éjjeli szekrényt. Felhívta a feleségét mobiltelefonon, s kérte, hogy azonnal jöjjön be a kórházba, rongyokkal vagy bármivel felszerelve, hogy idejében rendbe hozza a kórtermet.
– A férjem haldoklik – mondta az éjszakai portásnak, aki nem akarta beengedni –, most telefonáltak. – Két órát dolgozott, amíg úgy-ahogy befejezte a munkát.
Tíz órakor megjelent a szakorvos.
– Csak pozitívan szabad gondolkozni – mondta az öregembernek. – hallhatta, hogy mit mondott a profeszor úr!
Aznap éjszaka megint a kövér volt a szolgálatos. Éjszaka olyan három óra körül kinyílt az ajtó, felkattintották a villanyt, s két kíváncsi arc nézegette az öregembert.
– Mi van? – riadt fel a beteg.
– Három óra van – mondta a kövér –, s maga még egyszer sem csengetett. Felköltöttem a szolgálatos nővért, nem szeretek halottakkal egy szobában tartózkodni. S azt hittem...
– Figyeljen ide – mondta az öregember. – Gondolkozzék pozitívan.
– Ezt ki mondta? – kérdezte a kövér.
– Én – mondta az öregember. – Én mondtam.

(2012)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében