Ott vagyunk.

Állunk az állomáson.

Mint a bólogató rénszarvasaikat hámol-ni készülő lappok.

Előttünk a sötét, kietlen, de azért mégis mintha valami fehérfélében derengő, s egykor tán vajmi kazahok által is átlovagolt, újhazai táj és tajga.

Minden elem együtt van tehát.

Mostmár csak el kell indulni az éjszakában.

Neki is vágunk.

Az ég boltozatán mintha egy-két halovány csillag ragyogna.

Kincstárinak is beillő, fél-professzionális bakancsaink pedig már nyilván alig várták, hogy csikorogjon alattuk a bokáig, s néhol a térdig érő, vattacukros hó.

Egy kis holdvilág is volt még szerencsére, hogy a rusztikus téli jégrevünk csi-csonkázó műsorszámait kellőképpen megvilágosíthassa.

A messzi távolban egy-két bátortalan fényforrás ontotta hozzánk alig elérkező, erőtlen fényét.

Talán az M***.

De lehet, hogy egy másik falu.

Avagy tán pusztán csak egy esztena néhányszáz juhhal, baráti csobánnal.

A gőzös már elhúzott, mert el kellett jutnia Bánffyhunyadig, a fővárosig Kalotaszegnek, miként mondják errefele hagyományosan kitekert, grammatikai fordulattal.

Ebben a nagy, embertelen, karácsony-estvéli, havas éccakában, humánus Lórink fénylő út-tudása nélkül mindenki el lett volna menthetetlenül veszve.

Ha nincs ki tudja az utat, a haladásnak annyi.

Hamisítatlan, léten túli, téli Alvilág volt ez a javából.

Egyfajta kozmikus éjszaka.

Amikor is az örök Űr, az örök Úr észdermesztő Antarktiszain kell átvergődnie a már eleve fagyhalálra ítélt Amundseneknek, kik mi valánk, én és Ibi.

De lélekvezető Hermészünk mindent tudott.

Arra utasított bennünket belemutatva a mozgó, épkézláb élőlény által eddig még szűziesen érintetlen hómezőbe, a hatalmas, végeláthatatlan, nagy-fehér Sehol-Semmibe: erre, erre, ti csak gyertek szépen utánam, de aztán a nyomomba lépjetek ám, mert ha nem, még béestek valami irdatlan nagy gödörbe, amiből aztán nem tudlak majd kihúzni titeket. Summa summárum: a helyzet határozottan csehül állt, már ami minket, a két újoncot illetett.

Mentünk, mentünk, mendegéltünk kérlelhetetlen idegenvezetőnk nyomában.

Lelkünk legeslegmélyéről kezdtük tökéletesen átérezni s alapjaiban is fölfogni a leggyőzhetetlen orosz nép nagyságát, hősiességét és meghaladhatatlan zsenijét.

Egy időn túl már a szegény, száműzött s méltán a nap-sütötte Korzikán nap-világot látott Napoleon is az eszünkbe juta.

A hóba temetett, rongyos lobogók, a kifordult nyakú, csonttá kövült lovak, a fél kerekű szekerek és ágyúk, a hamvasszürkére jégvirágosodott, lefagyott emberorrok és -fülek, a hupikékre deresült arcok...

Lépten-nyomon fölötlött bennünk a mindenkori, örök Szibéria mindenfajta hatalmassága, s hogy mi ahhoz képest mily parányian kicsinyek vagyunk, mikroszkopikus jégkristályok, pillanatnyi hópelyhek vagy még azok sem.

Tovább elkerülhetetlenül kezdett föl-fölötleni bennünk a hátborzongató s a majdan egyszer mindenképpen valahogy bekövetkező, egyéni, személyes halál baljósan közelinek tetsző előérzete.

S a rémesen megszűnhetetlen, életutáni, intergalaktikus végtelenség.

S az ehhez a posztletális állapotformához való, természetszerűen is rendíthetetlen hűség az idők s a terek végezetéig.

Mivelhogy a halálhoz örökre hű lenni akkor és főleg Ott távolról sem erőfeszítés, hanem egyszerű létezésforma: az etikai abszolútumba való szerencsés, egyszer-s-mindenkori belemerülés s mindent átitató résztvétel boldogteljes állapota.

Szóval a felhőfagyasztó légköri helyzet megtette a maga természetszerű hatását, s elkezdtünk már egész nagy belső meggyőződéssel fagyhaláli fantazmákat dédelgetni-ápolgatni-ön-szereposztani olyanszerűen, mint az eltévedt s a már néhány napja szomjazó, székely turista az egyiptomi homoksivatagban, mikor azt a bizonyos, torokfájást is akár okozható, jéghideg, borszéki borvizet véli kibugyborékolni a délibábos, óázisi datolyapálmafák tövéből, merthát még őgóbésága is bedilizett az észveszejtő hőségtől.

S miként ezt bővében megtapasztalhattuk: a hibernális Szibéria avagy a szikár Szahara lényegében véve teljesen egyre megy hallucinatorikus szempontból.

Különben és zárójelben jegyezve csak meg: néhány év múltán a sors iróniája vagy inkább a személyére mosolygott, forgandó szerencse folytán épp ezen utóbbi földrajzi beavatóhelyre is került vala a minket most ekkora hévvel irányító, kérlelhetetlen Lórándunk.

S ugyanúgyazonmód bukdácsola majdan vala ő is a nagy Nyugati Sivatagban Khém, a fekete s az égi s egyetlen Égiptosz földjén, mint most mi itt M*** fele, csakhogy ezt most itt ő épp nem tudta.

S azt sem tudja, hogy ott is az idegeneket fogja vezérelni, mint minket itt.

S azt sem tudhatja előre, avagy igenis tudhatná valami, titokzatos, megmagyarázhatatlan megsejtés szintjén, hogy akkori és ottani délibábok azt fogják majd elhitetni vele, akkor és ott, az eljövendő múltban s tán épp a hajdanvolt Meroe szigete fölött áthajózva a Nasszer-tón, hogy ő most M***-ban van, s vezet minket a hóban, azaz most.

A jelen a jövő jele, a múlt pedig a mindenkori jelen összes jeleinek az összesűrűsödött sokadalma, halma, halmaza, összege.

Hideg vagy meleg szélsőségben ugyanaz: mindig máshol akarunk lenni.

Vágy és hallucinatorika összefügg.

Ezt az összekapcsolódást vágyálmoknak is nevezik egyesek.

De itt egyelőre a hideg volt az a létezésprincípium, amely uralta a tájat, a hegymászó lábbelijeinket, a talpunkat, az egész csontrendszerünket, s az ezen lassan merevedni kezdő izmokat, amelyeket csak ezen erőltetett menetű mozgásgyakorlat s az ezzel akaratlanul is társuló, folyamatos csicsonkázás mentett meg a Damoklész kardjaként fölöttünk ingázó hipotermiai megbénulástól s az agyak várható, közeli lebénulását kisvártatva előidéző, visszafordíthatatlan megfagyástól, majd az ezt követő, elképzelhetően kellemetlen s távolról sem óhajtott amputáció-sorozatoktól.

Jégország összes hótündérkirálynője szétszóródott a végeláthatatlan álszürkületet derengtető, ám valójában térdig érő havat hordozó tájon.

A tüskés kökénybokrok apró lándzsáin csilingeltek a vésőnyi jégcsapok, amikor nagykabátjainkkal nekijük csapódtunk, ha éppen meg-meg csúsztunk célratörő vezetőnk nyomában.

Könyörögtünk is minduntalan hajthatatlan idegenvezetőnknek, ki rettenetesen szapora láb-evezést rendelt el kíméletlenmód e hómezői gályaraboknak, kikké váltunk, hogy hagyja egy kicsit alább ezt a jegesmedvevadászati sztákkátót, de rezzenetlen arcú hajtónk kérlelhetetlen maradt, s véleményét a helyzet komolyságához mérten így összegezte:

– Én ugyan megállhatok, de akkor ti... megfagytok. És veletek együtt én is, tette hozzá sokat sejtetően.

Hát, ez helyzet volt a javából.

Kutyaszorító.

A fagy annyira fájt, mint a fába szorult féregnek.

Vannak helyzetek, amikor nincs egyebet mit tenni, mint szenvedni, mivel ez az ára az eljövendő, kín-megváltó szenvedésmentességnek.

Ha már forralt bort akarunk inni csuporban a m***i Művelődési Otthon nagytermében dúló förgeteges bál előcsarnokában, akkor most még ki kell bírjuk a mienki tundrával árukapcsolt mostoha körülményeket.

E kész tények elé állító, kategorikus kijelentésekre nem volt mi más egyebet replikázni.

Józanon belátva-tudatosítva e kiúttalan szitut, mármint azt, hogy ki is itt a buta, tamáskodó turista, s hogy ki is itt a mindentudást birtokló istenség, legutolsó erőink mozgosításával s szemrebbenés meg okvetetlenkedés nélkül, szolgai engedelmességgel folytattuk rögös utunk a mi, m***i serpánk és teljhatalmú urunk által megszabott, túlvilági tempóban.

Az univerzum minden kétséget kizáróan egy abszolút eljegesedési folyamat folytán alakulhatott ki: ez volt a mindinkább kihűlő létezésünk mélyéről föl-földerengő, laikus kozmogóniai megsejtésünk e pillanatokban laikus mindhármunknak.

E frappáns hipotézist apróbb expedíciós kalandjaink is bővön alátámasztották, midőn lépten-nyomon térdig bele-bele süppedtünk egy-egy, a jégtükrösödő hótakaró által elfödött, földcsuszamlásos omladékba, alattomos gödörbe, avagy isten-tudja-mibe, s midőn mindinkább ráébredtünk végeláthatatlan utunk kozmikus méreteire, mely a valóságos öt kilométert kitágította a végtelen térségeinek az irányába Einstein relativitási képletének az épp e helyre alkalmazott szellemében.

E földi űr-utazás női, kísérleti alanya nem minden tragikomikus megcsúszásnál vagy hirtelen gödörbe-esésnél fogta fel kalandos utunk transzcendentális jelentőségét és interszteláris jégvezetőnk irányunkban tanúsított, féltő gondoskodását, mellyel a minél szaporább igyekvésre próbálta biztatni félig lefagyott lábainkat s az apránként mindinkább leblokkolódó, makrancos szürkeállományunkat.

Avagy röviden: Ibike korántsem fogta föl galaktikus utunk, azaz e földi Tejút korszakalkotó földerítésének a hősiességét és tudományos jelentőségét, s ennek következtében, neaggyisten, vagy állandóan le akart ülni a néha derékig érő hóban, ugye, hogy lefagyjon az egész szerkezet, vagy pedig, hogy még jobb legyen, egyenesen le akart feküdni, mint Amundsen, amikor már  ő is végleg föladta, s betakarózott, hogy falják őt föl már ezek az őreá fölöttébb nyáladzó, baráti jegesmedvék.

Ibi tehát lassan-lassan kezdett leblokkolni, kiterülni, lefagyni, megmakacsolódni, s lemerülni, mint az internet.

Menni sem akart már, s már távolról sem hitte el hozzánk hű vezetőnknek, hogy ott, valahol a ködös-jeges-fagyos-deres Semmiben, Ott, ott tündöklik a büszke M*** soktornyos, s akár Trója trónörököseihez is méltó, sokkapus, s lehet, hogy  még akár trojkás erődje is, hogy amott, a megmenekülésünket jelentő mennyei Menedékhely istenbizony létezik, hogy ott, a Mentsvár ott van valahol az Üveghegyen s még az Óperencián is túl, s még azon is túl, vagyis a Lóri által képzeletben megálmodott s élénk színekkel elibénk festett nagy s kilátástalanul jéghegycsúcsszerű ős-Űrben.

M*** már nem létezett számára, csak a pallóként használt vasúti gerenda, melyről épp behuppant egy apróbbacska földüregbe, melyet valószínűleg a Nádas patakocskája vájt vala volt ki még annak idején, tán már a történelmi időknek számító, hajdanvolt kikeleti áradások ideje alatt, avagy az ebben a pillanatban teljesen hihetetlennek tűnő, hogy a valamikor is létezett, mesebeli nyár aranykorszakában. Ibike szerint visszatértünk a történelemelőtti idők ama mozdulatlanná dermett létezésnélküliségébe, amikor nemcsak, hogy nem voltak évszakok, hanem még az idő, sőt még a tér sem nyerte el a mai, m***-i formáját, hogy a kolozsváriról ne is beszéljünk, mely utóbbi, az előbbi fogalmakhoz hasonlatosan úgyszintén a legszorosabb értelemben vett Mega-Semmi hiperdimenzionális befogadású és folyton táguló tárgykörében foszlott szerteszét szubatomális gyorsulással.

Szó, ami szó : Ibinek már semmi sem létezett.

Se M***, se Kolozsvár, se ő, se önmaga, se a meleg kandallót ígérő művelődési ház forralt borral jutalmazó elérhető fészke.

Nem létezett semmi, s legkevésbé kalauzunk és jómagam.

Annyira nem létezett már Ibi számára semmi, hogy még a semmi sem létezett már, s ez már nívó vót.

Az egyéni túlélés viharában s a személyes élet-halál-harc kereszttüzében a különben kitartó s nagylelkű humanizmus többnyire megtorpan és leteszi a fegyvert. 

Ibi is így járt, s az összemberi polgári aktivistából embergyűlölő, mert az elkerülhetetlennek tűnő, metafizikai megfagyással küzdő, csavarteszű csavargó önmentési szintjére süllyedt le szemmel láthatólag mindinkább.

De tapasztalt prémvadászunk minden agonizálás felé tartó, létezésről lemondó ellankadásunk ellenére sem hagyta hóra-fekvési egoizmusunk önös érdekeit s mindenre már csak legyintő, fatalista meggondolásainkat érvényesülni, s minden lehető s lehetetlen pszicho-fizikai eszközt hősiesen bevetve kínnal-bajjal tuszkolt, húzott, nyomott, taszított, cipelt, vont makacsul előre bennünket, a két elaléltat, a már alig-alig botorkálókat az emberiségmentő, s eképp természetesen emberfeletti, nagysándori erőfeszítéseket ígénylő, földien-égien porcukorfehér, jégkristály-ösvényeken.

Vitt, vitt, vitt, mi meg sokszorosan kibicsaklott bokákkal, megdagadt és rogyadozó térdekkel, egy-két repedésgyanús bordával, deréktől lefele akár le is operálható, teljesen érzéstelenített, alsóvégtagokkal követtük engedelmesen őt, merthát mit is csinálhattunk volna, nem volt menekvés, nem vót kiút, sehova.

Néha visszatekintettünk a hátunk megett immár összesűrűsödött s végképp bezáródott hátsó semmibe, tehát ott is mindinkább merevedni kezdett a köd, s a nemrég még az érzékszerveinkkel megtapasztalható, apró vasúti állomás egyetlen égős házikója is a mesék világában létező csilláros palota emlékeképeként tündökölt föl olykor a mindinkább elhalványuló elménkben.

Aztán majd valahogy félholtan mintha valami kerítésfélébe kellett volna megfogózkodjunk.

Erélyes vezetőnk fölgyorsította lépteit, s ruganyos gyakorlatiassággal bejelentette nekünk, a már hihetetlennek tűnő világteremtő hírt: ez már M*** peremterülete. 

Nocsak, persze-persze...

Persze, hogy nem hittük, de azért inkább szerettük volna hinni, mert a remény ilyen: azt célozza mindig, ami hasznos számára.

S valójában a cudar, árkon-bokron való, jéghoni átharcolásunk díjnyertes jutalmaként, mint utólag kiderült, immár valójában egy, a végcél közelében található kertben támolyogtunk próbálva fönntartani a láthatólag fölvillanyozódott vezetőnk által diktált alvilági csontfagyottságú rém-ritmust.

– Még húsz lépés – fordult hozzánk vezetőnk – s ott leszünk!...

Ám látván fölsóhajtó és megköny-nyebülést reménylő örömünket, szigorú arccal kijavította ezt a valószínűleg nagyvonalúan elszámolt távolságot, e számunkra mesébeillően életmentő hírt:

– Pontosabban: száz lépés.

Aztán meg hozzátette:

– Körül-belül... 

S aztán még bedobta az utolsó bomba-mondatot, melytől visszahulltunk a soron következő, sápadtarcú halál legeslegmélyére:

– De – mondta –, hogy ne mondjak marhaságot, azért négy-ötszáz lépésnél semmiképpen sem lehet kevesebb!...

Ajajajajaj, gondoltuk magunkban, mi annyit már nem bírunk ki.

Itt-a-vége, fuss-el-véle, angyalokká válunk mi is a mennyei Jéghegyen innen s e pokolian hideg vagy immár akár forrónak is tetsző, ál-trópikus  Óperencián is túl...

De látva végleg lekonyuló orrunkat s a legkiúttalanabb lét-letargiába való azonnali lebukásunkat, megkegyelmezett nekünk, s jóságosan hozzátette: vicc volt, itt van nem messze, csak ti nem látjátok, mert nem ismeritek a terepet, és azt hiszitek, hogy messze van. Huszonöt lépés, tudom, mert a múltkor megszámoltam.

Na, ezen utóbbi, mérnöki mérésről nem volt már semmiféle ideánk, fogalmunk sem volt arról, hogy higgyük-e vagy sem.

Már mindegy volt M***, már mindegy volt minden, M*** lehetett volna akár Kamcsatkában is.

Nekünk már buddhista minden-mindegy volt.

Már remélni sem mertünk semmiféle M***-t.

S ebben a teljes elidegenedésben ütött be a beígért csoda.

A két ház által alkotott ködös jégfüggöny váratlanul szétnyílt, s egy olyan hatalmas, ezerfényű, a Mennyei Jeruzsálemhez hasonlatos, világkirályi kultúrotthont pillantottunk meg káprázó szemeinkkel, amelyből egy óriás termetű, egyenruhás Éjjeliőr jött le az épphogy csak a piros szőnyeget mellőző, jó faragású gránitlépcsőkön.

A gigantikus s biztos, hogy lángpallosú s tűzleheletű Kapuőr, miután vezetőnket megpillantotta, keményen kezet nyújtva neki, csak ennyit mondott:

– Szerusz.