Ignored
Majd linkek leszünk egymásnak,
felugró, színes ablakok,
eldobott csikkek sárga filtere,
pokolba vágyó, megbomlott angyalok.
Majd pálcán olvadó, festett hópehely,
sárgadinnye kivájt, kérges héja,
cukorral elkevert zsíros anyatej,
bankárok haszna, céltalanok célja.
Amikor már én is, te is messze,
a térképen nem nyugvó,
mély-fekete térben járunk,
úgy állunk, fű-kizöldült nyáron,
hogy valaki elszívja álmot adó szárunk.
Amikor már nem válaszolok,
és spam leszel, nem is hulladék,
és nem tudod, hogy éppen hol vagyok,
és sok lesz már a lélek-hordalék,
akkor egy célja nincs csoportban leszünk
regelve’ – De hol járt az eszünk?! –
szürkécske kommenthez egy profil-toldalék.
Te vírus vagy! De többet nem látsz meg itt!
Gyilkolok és fegyverem úgy hívják: delete.
Erató is now offline
Tavaszi evidencia
Persze a fű már kizöldült a Holdon,
és a sorompókat is mind leengedték,
mert a Tejúton, szembe a pille árral,
az istenek a barmokat felénk terelgették,
és már minden olyan szép rendben állott,
ahol annyi nő a sarkán áll, ott
ahol megáll az élén a tépett nyakú öltöny –
ahol félni kezdesz, ha a krumpli
csíra-nyelvet ölt a macskaköves földön,
persze ott mindennek rendje van,
és majd a rend is égni kezd egy nagycsütörtökön,
pirosban, sárgában és még ezernyi színben,
és nem mondja senki, hogy csak addig rúgd tökön
a tavasztündér férjét, csatornád alatt,
míg egy tantra-pózban várja,
az esővízben születő vágy-álom cet-halat.
Persze minden virágban fürdik,
ez nem vita, ez evidencia,
és a tavasznak a nyár lehet
mindössze konkurencia,
és akkor sem vérre, ölre megy e kettő,
hanem csak úgy kedvre, csipkebokor vessző,
s ha megint a nyár győzne, s a dinnye magja hullna
nyakunkba, mint zúgott anno az égből a sok hulla,
mert Ypres mezején úgy szétszórva, úgy fekve
Woodstock-ot játsztak’, klórgázba temetve,
persze csak úgy páran, szemet nem is szúrna,
hogyha nem lánc, eszterlánc,
mégis kifordulna.
Egy kis ez, egy kis az
Csak az a fojtó köd, az a sűrű, istenverte,
mibe Isten a földet, mint tejbe, bekeverte,
elér most nyakig, s az éles ádámcsutkát,
öleli, mint egyik a szűznek mondott Jutkát.
Csak az a pára, mi kúszik lepedőd alól,
minek szaga-bűze, hol rendre int, hol dalol,
csak az a frissen mosott kender kéreg,
mit rágni kell, nem baj, ha ópium, ha méreg.
Csak az az orr, mely feszt belém szagol,
és szent kórságot érez, ha este rám hajol,
csak az a furcsa, kivirágzó oldal,
hol gyümölcs a lélek, kába szív a bordal.
Csak azok a képek a falon, fenn a szög nyakán,
bennük szemét forgatja szeszre vágyó nagypapám,
csak azok a versek fenn, a polc-ívek során,
miket olvasni tilos túl későn, túl korán.
Csak azok, csak ezek, és mégis csak, meddig még?
Mennyit írjak róluk? Még hány száz versikét?
Csak ennyi, csak annyi, csak így, csak úgy az élet,
csak százszor, csak ezerszer, tőlem egyre kérded...
Csak mindig és csak annyit, amennyit fizetnek,
csak úgy és csak nektek, kik mondjátok: szerettek.
Csak ennyi, csak így – csak kis ez és csak kis az.
Vers ez? Nem az. Csak sorok, és csak líragaz.
Bogdanov vacsorára jön
Este fél kilenc, s én a konyhaszék kemény tetején
meggörnyedve várom a kilincskattanást,
vagy frissen súrolt küszöböm peremén,
azt az igazán jellemző, mély férfi dobbanást.
A gőztől – mint valami északi hadúr – nem látom a falat,
hajamat átjárja a fokhagyma vad szaga,
s halkan loccsan a kagylóban – mellettem,
a mosatlan lábasok zavart szenny-tava.
Az asztalon – tőlem jobbra – a piros kockás réten,
már nyílni kezdtek a szép, hűlő virágok,
benne madár, sült kenyérmorzsát hordva,
nem rebben égre, már készen, holtan tátog.
Körötte, mi novemberben a földben megterem,
s mit a kofák még most is olcsón mérnek,
krumpli gőzöl, édesen pihen,
hisz sokat hozták, száz meg száz tengeren...
Aztán egyre csak berreg a csengő:
jönnek, egyre többen jönnek.
Előbb a harcban fáradt férfiak,
utánuk mutáló gyermekek.
Végül aggastyán kalucsnik cuppannak a gangon,
kezet nyújtnak, hogy meleget egyenek.
Én meg csak állok, de merre mennék innen?
Hová szaladjak jajszavuk elől?
– Ha a jóllakott gazdagok minket éhezni hagynak,
e kidúcolt szerkezet egyszer csak ledől!
Végül, mikor már minden elfogyott,
s a kinti sár, latyak maradt ételnek nekem,
gyertyát gyújtok, cigarettát szívok,
s nyalni kezdem éhező sebem.
Ekkor lépsz be, Bogdanov, és kalapot emelsz,
majd korgó gyomorral leülsz, és önzésre nevelsz.
