"Sokasodnak az elszánt néhai hősök"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 20. (610.) SZÁM — OKTÓBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Három nővér
Kántor Lajos
Golyószórásban, repülő szőnyegen - Szertartás – önarcképpel (befejező rész)
Király László
Versei
POTOZKY LÁSZLÓ
A forró falu
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 3. - A kövér, a sovány és a törpe
Király Farkas
Versei
Bréda Ferenc
Bárók és barátok
LOVASSY CSEH TAMÁS
Versei
Szőcs István
Főszereplők, főrendezők, főkönyvelők az irodalom életében
Szakács István Péter
Zsebművészet
BIRÓ ANNAMÁRIA
„Csak annyit tudunk: így is történhetett”
KOVÁCS BEA
Sárga csikó, filmszalag rajta - Beszámoló a 12. Filmtettfesztről
Karácsonyi Zsolt
A Leonida-meteorit földet ér
Lászlóffy Zsolt
Janus-arcú kortárs zenék
Novemberi évfordulók
 
Szőcs István
Főszereplők, főrendezők, főkönyvelők az irodalom életében
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 20. (610.) SZÁM — OKTÓBER 25.

A Tamás úrfi csínyjei és kalandjai szerzőjének van egy bájos példázata. Egyszer egy ember híres és hatalmas akart lenni. Hozzálátott verseket írni, de – nem ment. Nem vált költő belőle. Próbálkozott regényírással, de nem adatott neki siker, ugyanígy járt a kritikaírással is. A végén aztán szerkesztő lett belőle – és most ő dönt az irodalom élet-halál kérdéseiben! Majdnem hatvan éve, hogy nevetgélve el-elmondtam szerkesztő kollégáimnak, és életükön át tartó harag lett belőle… Úgy láttam, hogy „egy-egy területileg körülhatárolható irodalmi szerveződés életében ez a jelenségtípus más-más mértékben érvényesül”, és hogy Erdélyben a legjellemzőbb az egész világon. Talán azért, mert Erdélynek hamarább voltak irodalmárai és irodalomtörténészei, mint irodalma? (Lásd Bod Péter és mások…) Aztán 1918-tól kezdve Kádár Imre, Gaál Gábor, Gáll Ernő (ő még most is, holtában is), a fő-fő ejtőernyős, Balogh Edgár és így tovább.
Hogy ez nemcsak az én véleményem, szemléltetik azok a szemelvények, amelyeket Cseke Péter idéz, közelebbről megjelent tanulmányában.1
„A kongresszusnak egyértelműen ki kell mondania – fejtette ki Szabédi –, hogy az irodalom főszereplője az író és nem a szerkesztő, a propagandafelelős vagy bármilyen már irányító (1956-ban). Az irodalmi élet főszereplője az író, mivel ő az irodalmi alkotás szerzője, ami természetesen nem jelenti azt, hogy az irodalmi kérdésekbe az írón kívül senki se avatkozhat bele. Hozzászólhatnak, illetve hozzá is kell szólaniok az olvasóknak, a kritikusoknak, a szerkesztőknek és bárki másnak. Az irodalomnak azonban vannak vetületei, amelyek csakis az írókra tartoznak. Ilyen mindenekelőtt a művészeti alkotás. (A művészi megformálás.) Ez márpedig az író dolga, senki másé.”
Hasonlóan helytálló és ugyanakkor hasonlóan naiv Székely János is: „Székely János, miután jelezte a hivatalostól eltérő véleményét, a kongresszustól annak a leszögezését várta, hogy az írásért az író felelős, nem pedig a szerkesztő. Várta a minden valóságtól elrugaszkodott s egyben irodalmon kívüli szempontok eltávolítását a kritikától.”
Azért naiv a két költő érvelése, és naiv a Cseke Péter tálalása is, mert annak idején a rendszer vezetőrétegét tulajdonképpen nem érdekelte az irodalom minősége, csakis az: támogatja-e az irodalom és a külföld előtt? – igazolja-e a rendszert? Az irodalomtörténet pedig annyiban, hogy „igenis, a jobb írók már akkor is látták”, hogy el kell következnie egyszer a mi rendszerünknek; s az osztályharcban hol foglaltak állást, ugye, a haladó költők? „Ugye, ostorozták a fennálló nézeteket, állapotokat?”
Csakhogy az akkori társadalmi elitnek nemcsak az altiszti és tisztikara, de többnyire a vezérkara sem szagolt hozzá az irodalmi értékekhez (Sztálin ritka kivétel volt); kellettek tehát megbízható ideológusok, akik szavatolták: az az áru éppen nekünk való, nyugodtan megvehetik az elvtársak!... Ugyanis, az irodalom a rendszernek pénzbe került! Fizették a könyvkiadást, a lapokat, papírt, nyomdát; valakinek meg kellett nyugtatni őket, hogy a pénz jó helyre megy. Volt egy szabály, amely itt-ott még ma is érvényes: az rendeli a nótát, aki fizet! Cseke nagyon felületesen, naivul – vagy tettetett naivsággal? – nyúl az akkori (1956–57) Dsida-vitához. Így például még azt sem látszik tudni, hogy a „fiatalok” közül nemcsak Panek és Páskándi szóltak hozzá, hanem például én is, A Dsida érem másik oldala az 1956-os forradalom első napjaiban jelent meg; visszavertem Szilágyi András különben is pályaszéli bekiabálását, hogy Dsida „a grófok embere volt”, hogy költészete afféle „krisztkindli”-költészet; meg hogy jellemző Dsida profasizmusára, hogy annak idején egy sajtóvitában Markovics Rodiont Kedves Jakabnak szólította! Ezzel arra utalt, hogy Dsida álnokul le akarta leplezni Markovics származását a „magyarosítás” előtti nevét használva… Ostobaság, hiszen Markovics sohasem magyarosított, megtartotta eredeti nevét. Dsida még Szatmárról ismerte és éppen a köznapi viszony kapcsán szólította Jakabnak. (A Rodiont, Markovics csak írásműveinél használta, Dosztojevszkij iránti kegyeletből.) Abban sincs igaza Cseke Péternek, hogy Dsida kortársai közül, vagy a korban hozzá közelebb állók közül nem akadhatott olyan, aki hozzászólhatott volna megfelelő tájékozottsággal a Dsida-vitához. Volt és hozzá is szólt pl. Szentimrei Jenő (de máig sem tudom tulajdonképpen mi volt a véleménye, talán csak annyi, hogy mért nem kérdezzük meg az öregebbeket?). De életkor, kollegiális kapcsolatok alapján hozzászólhatott volna Kiss Jenő, s főleg Szemlér Ferenc is.
Szemlérnek különben (személyes beszélgetésből tudom), abszolút pozitív volt a véleménye Dsida Jenőről, de ő elvből nem szívesen vitatkozott. 1952-ben, amikor a Előrében megjelent egy rettenetes förmedvény, Ideológiai csempészáru az Utunk hasábjain címmel, Daday Lórándot támadta, aki akkoriban talán Kovács Bálint névvel közölt néhány jó elbeszélést az Utunkban (a cikket Halász Anna és Paál Árpád fogalmazták, Robotos Imre utasítására, de aláírni már nem voltak hajlandóak, az végül is Nemes Ágnes vagy valami hasonló név alatt jelent meg). Éppen a megjelenés napján találkoztam Szemlér Ferenccel Bukarestben, a Falvak Népe szerkesztőségében; mindenki nagyon fel volt háborodva, különben másról volt szó; s egyszer az asztal végén ülő Szemlér félhalkan szóba hozta a mellette ülőknek a cikket: teljesen hamis, torzítás, szegény Daday megint jól megkapta; de egyáltalán nem róla szól a dal; Gaál Gábor ellen megy ki, rövidesen le is fogják váltani stb. … Miért nem írod meg? – kérdeztem. „Egyrészt nem szoktam effajta vitákban résztvenni, másrészt semmi haszna sem lenne.” … Igaza is volt.
Főszerkesztő-leváltás a Dsida-vita után is bekövetkezett: szegény Sőni Pál volt az áldozat. Persze nem mondták, hogy a Dsida-vita miatt, hanem mert azokban a nehéz napokban „magára hagyta a szerkesztőséget” s elutazott – Moszkvába. Hallottam azonban, az Irodalmi Kiadóban suttogva keringett a pletyka: Sőni Pál tulajdonképpen csak azért közöltette Dsida-cikkem, mivel mindketten „vásárhelyiek” vagyunk stb.2
Földes László némileg haragudott is rám, mivel cikkemben, bár nem lett volna szükséges, gúnyosan megemlítettem Lukács Györgyöt is, gyászos Madách-kritikája miatt, de végül is hálás volt, miután Sőni lebukásával ő lett az Utunk főszerkesztője, át is csábított oda… Később kétszer is megtámadtam, éppen Dsida miatt, ezt sohasem bocsátotta meg. Mindezt szükséges felemlegetni, mert Cseke Péter úgy tesz, mintha semmit sem tudna az akkori „irodalmi” személyi-személyeskedő-frakciózó-klikk háttérről, a Kolozsvár-Vásárhely ellentétről, Szabédi és Hajdu Győző kölcsönös gyűlöletéről, Fazakas János akkori főpártaktivista handabandázásairól. Az ún. Magyar Autonóm Tartomány kétarcú kezeléséről… És sokat mond az is, hogy az Utunknak (Marosi Péter sugallatára indított) „önmentő” irodalomtörténeti számvetése, a Nézzünk hát szembe cikksorozatból Méliusz József buzgólkodó felsorolásában is miért maradtak ki olyan nevek, mint Makkai Sándor vagy Ignácz Rózsa, holott Reményik Sándor pl. benne maradhatott?
E sorozatban Reményiket elutasító cikkem miatt egyesek szerint én is örökre kompromittáltam magam, Dávid Gyula egyszer orrom alá is dörzsölte, azonban véleményem most még negatívabb; akkor nemcsak a cenzúra miatt nem írhattam meg nyíltan, de nekem is az volt a véleményem, hogy írók-alkotók súlyos személyes ügyeivel nem kell zavarba hozni a „széles” nagyközönséget. Ma viszont annyiból tevődik fel másként e kérdés, hogy a Helikon szűkebb körhöz szóló kiadvány, másrészt olyan szomorú tényeket, mint Reményik 1923-tól kezdődő drogfüggősége (laudanum) s ennek következményeit úgyis közzé tette már országos napilapban Marosi Barna (talán Mózes Huba is), ám doktorándusaink/-duszaink és doktorandáink nem vették tudomásul, mert senki sem mondta nekik. És nem elfogadható a Balogh Edgár mentegetése sem, mert éppen ő volt a főképviselője annak a szerkesztő-típusnak – vagyis menedzsernek-futtatónak-írhatnám polgárnak, akiről a fabula szól!

(folytatás következő számunkban)

Jegyzetek

1Cseke Péter: Egy 1957-es irodalmi vita és a dogmatikus irodalomszemlélet erdélyi színe-változásai Korunk 2012. 10.
2Ugyanarról a Sőni Pálról van szó, kinek unokája mostanság mint amerikai úszóbajnoknő kiválóan szerepelt az olimpián.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében