Hát ez bizony el van törve, dugta orrom alá a vállamról készült felvételt az orvos a röntgenszoba alvilági homályában. Menjen szépen vissza a baleseti osztályra, ott majd begipszelik, nyomta ép kezembe a filmet.

A baleseti osztályon a fiatal nővér szakavatott mozdulatokkal hámozott ki ingemből, s mire észbe kaptam, olyan profin nézett ki a bal karom, mint Tutankhamon múmiájáé restaurálás után. Egyelőre így jó lesz, méregette a nővérke remekművét az ügyeletes orvos. Hétfőn, reggel menjen az ortopédiára. A szakorvos majd eldönti, meg kell-e műteni. Lehet, hogy ki is ficamodott a válla, s akkor helyre is kell tenni, mondta még biztatóan. Már nem is fáj, próbáltam összeszorított fogsoromat lazábbra engedve mosolyogni az ígéretes alternatívák hallatán. Majd fog, veregette meg jobb vállamat a doki. Nyugodjon meg, majd fog. 

Vasárnap este volt. A gyerek a tankönyveivel célozgatta az iskolatáskáját, hites társam a mosatlannal csörömpölt a konyhában, s anyósom ótestamentumi prófétaként siránkozott: miképpen lehetséges, hogy még egy lépcsőn sem tudok rendesen közlekedni. Én eközben a fotelban hanyatt dőlve szenvedtem, a haláltusájukat vívó végvári vitézek hősi pózában, annyi különbséggel, hogy nekik nem rótták föl a csatatéren, hol volt a szemed, te szerencsétlen, amikor abba az előretartott török szablyába beleszaladtál.

Beszéltem a barátnőmmel, szakította félbe később asszonykám anyósom komoran gomolygó, apokaliptikus látomásait. Az ő férjének is eltört a karja pár hónappal ezelőtt. Azt mondta, ha minél előbb a doktor úr színe elé akarsz kerülni, kell egy kis pénzt adni Márta néninek, az asszisztensnőjének, mert nagy a forgalom az ortopédián, s tőle függ, ki megy be előbb. Mire való akkor a sorszám, lebegtettem meg a betegellátás legális alternatíváját gyakorlatiasan gondolkodó hitvesem előtt. Ha az egész délelőttöd a váróteremben akarod tölteni, akkor azt kérünk, mosolygott rám szelíden az asszony. 

Szó szót követett, érvelésem becsületére vált volna a legkiválóbb szónoknak is. Másnap reggel hétkor aztán annak rendje és módja szerint meg is jelentünk a poliklinikán. Én a törött vállammal, feleségem a Márta néninek szánt pénzes borítékkal. A korai időpont ellenére már vagy húszan várakoztak az ajtó előtt. Így nézhettek ki a mohácsi vész sérültjei közvetlenül a magyar-török nem barátságos mérkőzés lefújása után. 

Ne izgulj, szorította meg ép karomat a feleségem. Meglátod, milyen simán fog menni. Én odaadom a borítékot, s te szépen bemész a doktor úrhoz. Műtés vagy helyretevés, műtés és helyretevés, mérlegeltem magamban a kecsegtető lehetőségeket, s hirtelen erős vágyakozást éreztem, hogy beszívjam az utca tömény benzingőzét. Már éppen azon voltam, hogy diszkréten lelépek, amikor kinyílt a rendelő ajtaja. Márta néni, zúgott föl körülöttem a beavatottak kara, mint őszi éjszakákon a hargitai fenyvesek, ha a viharfelhők mögül kibukkan Csaba királyfi csillagporos ábrázata. 

Márta néni alacsony, gömbölyded hölgy volt. Életkorát a kozmetika forradalmi fejlődése miatt nem lehetett pontosan meghatározni, de valószínűleg jóval túl lehetett már az első virágzásán. Egy békebeli kupleráj madámjának szende szakértelmével mérte föl a terepet, s a szeme megakadt rajtunk. Ekkor lépett akcióba a feleségem. Nem tudom, hogyan csinálta, de a boríték már el is tűnt a Márta néni zsebében.

Jöjjön be, mosolygott rám Márta néni ígéretesen, mintha a szakorvos helyett egy fekete fehérneműben pompázó szőke bombázó várt volna rám, hogy leírhatatlan gyönyörökben részesítsen az ortopédia csontkemény beavatkozásokra szánt pamlagán. Az is lehet azonban, hogy holmi szadista szerepjáték nyakörves mazochista résztvevőjének szántak, lódult meg a fantáziám. Bent aztán némileg lecsillapodtam, nyoma sem volt szerelmi szolgáltatásait szellős szerelésben kínáló szexipari szakmunkásnőnek, s a doktor úr sem lóbált kutyakorbácsot a kezében. Nahát, hümmögte viszont, miután hosszasan tanulmányozta a röntgenfelvételt, nem kell megműteni a vállát. Helyre sem kell tenni, kérdeztem rámenősen, vérszemet kapva a nem remélt lehetőség hallatán. Nem, horgasztotta le bánatosan a fejét az orvos. Elég, ha így begipszelve marad, pedig hogy megszegeztem volna, jajdult föl, szabad utat engedve fájdalmának. Nem vagyok én ülőgarnitúra, hogy szegezzenek, akartam mondani metaforába rejtett öntudatossággal, fellengzős szavak helyett azonban inkább egy borítékkal próbáltam enyhíteni csalódottságán. Tíz nap múlva jöjjön majd vissza, szólt utánam a doki. Bár az is lehet, hogy közben elmozdul a csont, s akkor bizony műteni kell, tette hozzá leplezetlen derűlátással. 

Mit mondjak, tíz napig mozdulni sem mertem, s a fotelban kushadva minden figyelmemet befelé összpontosítottam. Olyannyira koncentráltam, hogy néha hallani véltem, mint forr össze a csontom. Tíz nap múlva mégis szorongva léptem be a poliklinika ajtaján. Zaklatott lelkiállapotomnak más oka is volt. Hitvesem holmi hivatali elfoglaltság miatt nem jöhetett velem. Így aztán rám hárult a Márta néni zsebe felé vezető út megtalálása. Bevallom férfiasan, addig még soha nem adtam pénzt idegen nőnek – nagy nyilvánosság előtt, s már a gondolattól kivert a verejték.

Márta néni hosszú évtizedek alatt kifinomult női ösztönével azonnal megérezte, hogy segítségre van szükségem. Miközben én a tekintélyes létszámú, műértő közönség előtt nagy nehezen előkotorásztam a borítékot, bátorítóan mosolyogva felém lejtett, s mikor már csak karnyújtásnyira volt tőlem, jobb kezének hüvelyk- és mutatóujjával – a minél könnyebb behatolás érdekében – igazított egyet köpenye zsebén. Persze, én növekvő izgalmamban elvétettem az irányt, s remegő kezem épp hogy súrolva a hívogatóan kitágított nyílást, a fehér köpeny alatt peckesen domborodó tomporra tévedt. Márta néni ekkor taktikát változtatott: kecsesen körbetáncolt, rafinált kifinomultsággal simulva csípőjével a csípőmhöz. Közös produkciónk, melyben kétségtelenül az övé volt az irányító szerep, a rózsaszín flamingók légiesen érzéki násztáncára emlékeztetett, s ezen az sem változtatott, hogy egyik karom csuklótól nyakig be volt gipszelve. Hiába volt azonban minden kifinomult igyekezet, képtelen voltam Márta néni föltárulkozó zsebét eltalálni. Ő azonban ennyi kétbalkezesség láttán sem adta föl. Egy fordulatnál megragadta a kezem, s becsúsztatta a megfelelő helyre. Nekem már csak el kellett engednem a borítékot. A kezem azonban annyira megizzadt közben, hogy a boríték hozzáragadt. Ekkorra már én is begerjedtem, s ujjaimat vadul mozgatva meg akartam szabadulni tőle. Hosszas rázogatás után végre siker koronázta kétségbeesett igyekezetemet. Amint azonban visszahúztam a kezem, rémülten vettem észre, hogy két másik boríték tapadt hozzá. Ez azonban már Márta néninek is sok volt. Szegény azt hihette, hogy a pénzére pályázom, s egyetlen mozdulattal leválasztotta ragacsos ujjaimról jogos tulajdonát. A doktor úr már várja, nézett rám neheztelve, s öntudatosan megigazította a köpenyét. Én meg a közönség diszkrét elismerése közepette szerényen meghajoltam, s beléptem a rendelő ajtaján.