Első pillantásra meglepő, mekkorát szólt Papp Sándor Zsigmond első regénye, hiszen korábbi kötetei többnyire eltűntek a köztudatból, ezért is fordulhatott elő az a némileg visszás helyzet, hogy egyesek most avatnak írót a szerzőben, hangsúlyozván: eddig csak újságíróként ismertük. Nem járt túl jól az a recenzens sem, aki túl sokáig várt kritikája megírásával, mert a kötet megjelenése óta annyit és annyifélét írtak már róla, a szerző maga is oly sok fórumon nyilatkozott, hogy felmerülhet a kérdés: mást kell-e elmondani erről a kötetről az erdélyi és magyarországi közönségnek. Mitől lett olyan felkapott ez a könyv, amely az utóbbi évek trendjébe illeszkedve alulnézetből mutatja be az 1989-es romániai forradalmat (vagy mit is? rendszerváltozást vagy egyszerűen csak változást?), valamint az azt megelőző és azt követő időszakot. 

Biztosan hosszabb tanulmányt igényelne annak a taglalása, hogy miért pont most érett történetté ebben a generációban mindaz, amit gyerekként, kamaszként vagy fiatalként éltek meg. Vagy mi az, ami közös ezekben a történetekben, ha eleve csak az erdélyi tematikákat nézzük (mondjuk Dragomán György, Demény Péter, Tompa Andrea, Láng Zsolt történeteit). Érdekes, hogy Papp Sándor Zsigmond az, aki deklaráltan egy hely történetét akarja megírni (még akkor is, ha ez a hely éppenséggel egy lakás), mégis a markáns marosvásárhelyi, kolozsvári vagy szatmári történetek után itt egy több romániai városból összegyúrt, egyéni karakterisztikumtól mentes település szürke Törekvés utcájának lakóival találkozunk. Persze a történet szempontjából érthető, hogy miért kellett a felismerhetően szatmári és kolozsvári városelemekből újat alkotni: határmenti település nélkül nem lehetett volna illegális határátkelési kísérlet, ami mégis a történet különbözőképpen elmondható verzióit generálja, Kolozsvár nélkül pedig nem lehettek volna ’89-es események, mert Szatmáron a külváro-sokban lakók legfennebb csak a tévében látták, hogy forradalom van. Az eredmény azonban nem túl szimpatikus (hosszabb leírás olvasható a 16-17. oldalon), mert milyen emberekkel találkozhatunk ott, ahol „gyökerekről, hagyományról ritkán beszélnek, s ha mégis, az általában úgy hangzik, mintha szépasszonyok vihognának egymás között.” (16.) A lokális tényezők kiemelése és felerősítése helyett itt a város teljesen eltűnik, sőt lakói gyakran úgy próbálják berendezni életüket, hogy nem vesznek tudomást az őket körülvevő helyről. A következő mondat ugyan a város leggyűlöltebb szekusházára vonatkozik, mégis mintha általánosítani lehetne a viszonyulást: „Persze nem volt ő naiv. Eddig is tudta, hogy ez az utca, ez a ház létezik. Létezik, mert léteznie kell. Mindenki tudja, mindenki ismeri a játékszabályokat. Úgy kell élni, szeretni és összefeküdni, moziba járni és pletykálkodni, hogy soha ne legyen köze hozzád. Látod ugyan, mégsincs ott.” (60.) Ugyanez a helyzet a Törekvés utca 79. szám alatt álló sarokházával, az időnként 2. emelet 24., máskor a 3. emelet 32.1 számú lakásával. Mert bár valóban ez a lakás és egymást követő lakói tartják egyben a történetet, a költözések folyamán az új lakók megpróbálják kiirtani, eltörölni az előző nyomait (pl. Laura, aki mindenféle ezoterikus módszerekkel próbálja eltüntetni a magát felakasztó Rudolf képzeletbeli jelenlétét, vagy Kalcsek, aki soha nem néz arra a kilincsre, ahonnan levágta őt), mígnem legnagyobb vonzereje történetnélkülisége lesz: „Műemlék jellegű. Kétszáz éve épült, ez volt a környék első emeletes háza – kezdte darálni a nő. – Az első lakók kereskedők voltak. Az udvarban hosszú ideig üvegműhely működött. A második világháborús bombázások elkerülték, a rendszerváltásban vitatott szerepet játszott. 

– Ez nem sok.

– Szerintem épp elég. A történelem nem jó lakótárs.”

Mivel a bemutatott eseményeknek csupán töredéke játszódik a lakásban vagy a házban, valójában tényleg szerencsésebb választás a kiadó által javasolt Semmi kis életek cím,2 hiszen alapvetően arról van itt szó, miként alakulnak az emberközi viszonyok és kapcsolatok akkor, amikor azokat a hatalom különféle megjelenési formái dominálják és alakítják. Ilyen szempontból egyáltalán nem nevezném fecsegőnek és túlírtnak a kötetet, merthát a mellékszálak, a fősodor szempontjából kevés relevanciával bíró történetecskék végül mindig segítenek megérteni egy-egy, a cselekmény jelenében nem teljesen érthető reakciót. A három fejezet így a hatalomhoz való viszony más-más megnyilvánulási formájaként jelenik meg, és itt nem feltétlenül a háttérben erőteljesen jelenlévő és az események alakulására befolyással bíró diktatórikus rendszerre gondolok elsősorban. Bár ezek a kapcsolatok bonyolultak és összekuszáltak, mégis megkísérelem felvázolásukat, egyúttal pedig a szerepdominanciákat is bemutatom. Az első részben a ház lakója egy teljesen átlagos házaspár későn érkezett gyerekkel. Balázs egy illegális határátlépési kísérlet következtében a szeku verőházába kerül, ahol tisztázatlan körülmények között (a tisztek szerint szívgyengeség következtében) meghal. Az apát, Rudolfot ekkor szervezi be a szeku és nem sokkal később kezd feljárni hozzá tartótisztje, Nicu Zmeura kártyázni és beszélgetni. A korszakot álalánosan domináló félelem csupán Kalcsek viselkedésében jelenik meg, aki minden találkozásnál záros időn belül eszméletlenre issza magát, hogy ne mondjon és ne halljon semmit, a távolmaradáshoz sem ereje, sem lehetősége nem lévén. A második részben maga az apa, az aktuális hatalmat szolgamódra kiszolgáló Mihai Gondru, a Balázs halálánál is jelen lévő hivatalnok, akinek paradox vagy ironikus módon éppen Nicu Zmeura utalja ki a lakást Rudolf öngyilkossága után. Az apa-fiú viszony itt egyrészt a megtorlásoktól félő, ezért maga is a totális diktatúra eszközeit alkalmazó nevelési elvek miatt romlik meg, másrészt megjelenik a vegyesházasságok örök dilemmája is: megváltoztatja-e a családon belüli viszonyokat, ha az egyik gyereket magyarnak, a másikat pedig románnak nevelik? A harmadik részben visszatér Nicu Zmeura Rot Jani néven és a kilencvenes évek tipikus ügyeskedő üzletembereként: itt a macsó férfi és az időnként naiv, több traumát megélt nő, jelesül a főszereplővé is avanzsálható Novák Eszter hatalmi harcainak lehetünk tanúi. Természetesen ezek csak a főszálak, sokkal rétegzetebb és bonyolultabb a ház lakóinak viszonyrendszere, az érzelmi kötődések. Láthatóan a szerző a szöveg elején megpróbálta reflektálttá tenni azt, hogy az egyes érzések különbözőképpen működnek helyzetekben, kapcsolatokban, az „az is lehet szerelem” kezdetű mondatok3 erős részei a kötetnek, kár, hogy egy idő után teljesen eltűnnek. 

A mintegy négyszáz oldal ellenére olyan, mintha továbbra is lenne itt valami, amit még mindig nem lehetett megfogalmazni. A ’89-es események bemutatása ilyen szempontból számomra inspiratív és figyelemfelkeltő: hogyan lehet elmondani a filmet forgató, szenzációra éhes német rendezőnek és stábjának mindazt a rettenetet, ami történt velük? Hans türelmetlen, a beszélő Kalcsek pedig öregesen hosszan, de mégis megfogalmaz bizonyos szentenciaszerű igazságokat: „Mert félelem nélkül is lehet félni. Hiába, hogy már értelmetlen, hiába, hogy nincs mitől. Mert most annyi minden akad, ami elnyomná: tévé, újság, lármás szomszédok. És hogy mindenki azt mond, amit csak akar. De ott van.” (266.) Talán ezzel magyarázható a 90-es évek bizonytalankodása, a lehetőségek elszalasztása, a téblábolás. Úgy gondolom, hogy pontosan ez a rendszerváltás utáni korszak, a maszekolók, az üzletelők, a gyors sikerre vágyók korszaka kedvez a történelem nélküli városoknak. Mivel a szerző több helyen is utalt arra, hogy újabb regényét ennek szenteli, érdeklődéssel várjuk ennek a korszaknak a bemutatását. A diktatúra rettenetének bemutatása egyéni történeteken keresztül történt, ahol bár megjelent a román−magyar kapcsolatrendszer, nyelvileg ezt nem reflektálta Papp Sándor Zsigmond. Kíváncsi vagyok azonban a kilencvenes éveknek arra a sajátos, tömörségre és a nyelvi határokat univerzális kifejezésekkel elmosó rétegnyelvére, amely a Rot Janik sajátja volt. 

Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek. Libri Kiadó, Budapest, 2011.

Jegyzetek

1A nyilvánvaló szerkesztői tévedés egyébként a regény struktúrájából adódóan még magyarázható is lenne: ez a lakás folyton a saját történelmétől akar megszabadulni, nem csoda, hogy ide-oda vándorol. 

2Még akkor is, ha az Erdélyi történet alcím többszörösen is félrevezető, egyszerű reklámfogás, amire a kötetnek nem lett volna szüksége. A korábbi címvariánsokról a Literán megjelenő, Kassai Zsigmond által készített interjúban olvashatunk: http://www.litera.hu/hirek/papp_sandor_zsigmond_attol_feltem_nem_lesz_eleg_erom_nemet_mondani

3Csak két példa: „Az is lehet szerelem, ha az emberek nem hazudnak egymásnak egy percig se. Azt adják, ami szavakkal ki nem fejezhető.” (19-20.); „...az is lehet szerelem, ha az ember nem gyűlöl és nem undorodik, csak éppen ott van, ahol kell, és csinálja, amit elvárnak tőle.” (101.)