Caragiale születésének 220. évfordulóját ünnepli idén a román színház és irodalom, és nem csak, mert Caragiale a román irodalomnak világszerte az egyik legismertebb szerzője. Itt, Közép-Európában pedig még most is aktuálisak mondatai, hiszen a becsapásról, a politikai alakoskodásról szól, erről is szól számos műve, miközben kegyetlen derűvel hozza elénk a magára hagyott, esendő kisembert. Lehengerlő humora az esetek többségében sikert arat a nézőtéren ülők soraiban, a mesterségbeli tudás mesterfokán megírt darabjaiban rejlő komikum hegyoldalról leguruló hólabdaként növekedve „temeti maga alá” a nézőt.
Talán azért is, mert Caragiale űrlény volt. Egy ideig derűsen nézte az óromániai antropomorf lényeket, még az is megfordult a fejében, hogy Kolozsváron telepedik meg, de aztán az űrlények számára mindig is biztonságosabb terepet jelentő Berlint választotta. Telt-múlt az idő, és Caragiale az Arghezitől kölcsönkért kávéscsészealjon röpködött az európai színházak felett. Számára semmi sem hozott igazi meglepetést, az sem, hogy Tompa Gábor színésznőkre osztott szinte minden szerepet az Elveszett levélben, az sem lepte meg, hogy a Leonida naccsás úr és a reakció című darabja szabadesésben közelít a kolozsvári magyar társulat színpadához. Kifejezetten örült annak, hogy művét jazz-muzsika kíséretében hozzák a nagyérdemű elé. Őszinte elismeréssel nyugtázta, hogy a kolozsvári színházi emlékezet nem feledkezik meg a 20. század második felének árnyoldalairól, bár meg kell jegyeznünk, hogy némiképp gyanakodva szemlélte a beatnikfrizurában és szekus-bőrkabátban járkáló színészeket. Furcsállotta mindezt, de jól tudta, hogy szabadesésben mindent szabad.
Az sem lepte meg, hogy a Leonida naccsás úr és a reakció alapján színre vitt előadás nem hólabdaként, inkább meteoritként hat a nézőre, és magára a drámaszövegre. A színházi befogadás légterébe érve nem sok marad az eredeti szövegből, és tekintve, hogy egy romániai magyar színházban ér földet, a szöveg egy része magyarul hangzik el. A fordítás is valahol húszezer méter magasában történhetett közvetlenül a sétatéri színház épülete fölött.
Caragiale egyáltalán nem lepődött meg, derűsen pödört egyet bajuszán és elrepült. A néző azonban maradt, és végignézte az egyórás produkciót, amely ismét bebizonyította, hogy a vakmerő színházi produkciókban mégiscsak van összefüggés az excrementum és az experimentum között. A Tompa Gábor által rendezett Elveszett levél közvécéje, finomabban, de itt is megjelenik, a szereplők által használt székeken kör alakú lyuk található, arra az esetre, ha bárki könnyíteni kívánna helyzetén.
Márpedig a könnyítésre szükség lenne, szép volna, ha az előadás megkönnyítené az értelmezést. De nem akarja.
Adott néhány furcsa alak, aki felbukkan egy kórház alagsorában, beatnik frizurában és szekus bőrkabátban, aztán jazz-variációkat játszanak adott témára. Az egy órás előadás / performance / gem session vezérmotívuma az, hogy valamiféle reakciót kell kiváltani a közönségből. Például Bács Miklós vérbeli, Caragiale világát minden apró rezdülésével sikeresen felidéző alakításával, vagy azzal, hogy Efimiţa női szerepét Bogdán Zsolt játssza el. Bőrkabátjának szárnyait női szoknyaként húzogatva, fejére kendőt kötve, Bogdán Zsolt tényleg olyan, mint egy öregedő vidéki hölgy, aki a hitvesi ágyban mindhiába kísérel meg reakciókat kiváltani Leonidából (Hatházi András). Hatházi is jól, értsd: kellő vontatottsággal, álmatagsággal, öregesen formálja meg Leonida naccsás urat, ami jól illik a szintetizátor mögött álló beatnikfrizurás lazaságához.
A Leonida Gem Session nem előzmények nélküli Tompa Gábor rendezői munkásságában, és itt nem csupán a Elveszett levél szereposztására gondolok, de a Károly zárójelenetének váratlan képi megoldására, amelyben az előadás hangulatához képest egy egészen más világ (talán éppen a másvilág) tárul fel a néző szeme előtt.
Ennek a váratlan, avagy szokatlan megoldásokra építő rendezői hozzáállásnak egy újabb állomásaként is meghatározható a Leonida Gem Session. Tompa úgy emel át egy klasszikus szöveget a mai színpadra, hogy teljesen új kontextusba, új viszonyrendszerbe helyezi. Az előadás hátteréül a kolozsvári tömbháznegyedek kaptárai szolgálnak, tömegnyomor, tömegvilág. Itt ér földet a Leonida-meteorit, leglábbis az, ami Caragiale szövegéből megmarad. Ráadásul a légtérbe érve, Szilágyi Domokos verscímek, szekusdossziék lapjai tapadnak a meteorithoz, ami a fizika törvényeinek ellentmond ugyan, de egy színházi meteorit esetében még ez is elfogadható.
Az előadás megfejtésének kulcsa az, hogy amit látunk, nem egy hagyományos értelemben vett előadás. Tehát: nem az a fontos, hogy ki milyen szerepet alakít, ki milyen hangszeren játszik, a lényeges az, hogy mint egy jazz-improvizáció esetében, valami sajátos hangulatot tudjon befogadni, érzékelni a néző. A sajátos hangulat megszületik. Tompa Gábornak sikerül sajátos, mai, mégis Caragiale világát továbbgondoló világot létrehozni a színpadon. A jazz-hangulat azt közvetíti felénk, hogy a kisember a reakciónak, a forradalomnak, legyen az bármilyen felemelő vagy kisszerű, végül szükségszerűen áldozatul esik. Ez történik a Panek Kati által megformált Forradalommal is.
Színitanodák kezdő évfolyamai számára kötelezővé tenném annak a jelenetnek a megtekintését, amelyben Panek Kati takaritőnőként megjelenik a színpadon és kinéz a közönségre. Pillantásában ott van a mindenkori forradalmak pozitív végkimenetelének lehetelensége, a beletörődés, a belenyugvás, de éppen ebben a közömbösségben, a közömbösség nyugalmában, rejtőzik a lázadás szikrája is.
Innen aztán még két csavar és véget is ér az előadás. Az első csavar az, hogy a botra erősített lábtörlő, vagy rongy, középen kilyukad és forradalmi zászlóként lobogtatják. E furcsa forradalmi zászlót végül Panek Kati emeli magasba, akit befóliáz a többi szereplő, mintegy jelezve, hogy a forradalomnak még az alagsorban, a takarítónői szinten sincsenek már esélyei, hogy újabb beatnik forradalmakról már ne is beszéljünk.
A Vasile Şirli zenéjére nagy mértékben támaszkodó, könnyed improvizációkat idéző jelenetek sora végül komoran zárul. Ilyen a mai világ, ezt tükrözi az előadás. Az utolsó csavart, amikor a befóliázott forradalmat lekvárral, azaz dzsemmel (gem) dobálja meg a többi szereplő, mégis túlzásnak, túlságosan is szájbarágó ötletnek érzem, különösen a számos értelmezési lehetőséget felkínáló korábbi jelenetek után. Azt sem értem, hogy az előadás műsorfüzetében miért ír annyira forradalmi hangnemben Tompa Gábor, miközben az előadás egészét tekintve e hangnem jelenléte korántsem egyértelmű.
Mindezeken túl, antropomorf lények, emberi szemmel nem igazán látható marslakók egyaránt élvezhető előadásban részesültek. Küldhetjük az üzenetet a Thália-csillagképbe: a Leonida-meteorit szerencsésen földet ért.
Kolozsvári Állami Magyar Színház. Leonida Gem Session. Caragiale nyomán szabadesésben. Tompa Gábor és Visky András színpadi változata, Seprődi Kiss Attila fordításának felhasználásával. Szereplők: Hatházi András, Bogdán Zsolt, Bács Miklós, Viola Gábor, Farkas Loránd, Balla Szabolcs, Laczkó Vass Róbert, Panek Kati. Rendező: Tompa Gábor, díszlet- és jelmeztervező: Carmencita Brojboiu, dramaturg: Visky András, zene: Vasile Şirli, mozgás: Sinkó Ferenc, a rendező munkatársa: Albu István.
