Nem véletlen a többes szám. Valójában minden esetben zenékről kellene beszélnünk, például így: a középkor zenéi, a reneszánsz zenéi, a barokk zenéi stb., ugyanis bármely zene- vagy művészettörténeti korszak, korstílus sokkal szerteágazóbb, sokrétűbb annál, semhogy egyetlen szakkifejezéssel behatárolható lenne. Gondolunk-e időnként arra, hogy Perotinus (1200 k.) és Oroszlánszívű Richárd (†1199), Haßler (1564–1612) és Gesualdo (1560–1613), Rameau (1683–1764) és Händel (1685–1759), Verdi (1813–1901) és Wagner (1813–1883), Puccini (1858–1924) és Debussy (1862–1918), de főleg Rachmaninov (1873–1943) és Schönberg (1874-1951), Kodály (1882–1967) és Varèse (1883–1965), Sosztakovics (1906–1975) és Dallapiccola (1904-1975) megközelítőleg kortársak voltak?
Kortárs zenén legtöbbször kortárs társadalmunk hangzó világának csupán egy meglehetősen keskeny szeletét értjük. „Furcsamód, a terminus kizárólag az ún. »tudós« zenét jelöli meg, mintha a többi zenék (jazz, rock, varieté, stb.) nem lennének kortársak. Ez az első avantgárdok elitizmusának sajátos megnyilvánulása.”1 Tudomásul kell vennünk, hogy a kortárs zene kifejezés nem csak Boulez, Stockhausen vagy Kagel legújabb alkotásainak megjelöléséül szolgál, hanem magába foglalja Andrew Lloyd Webber, Chick Corea, Michael Jackson, Madonna, Prince, Elton John, George Mi-chael, Barbara Streisand, Alice Cooper, Celine Dion, Patricia Kaas, Bobby McFerrin, Malm-steen, Al di Meola vagy a Metal-lica, Meatloaf, Aerosmith, U2, Sade, Pet Shop Boys, Sting, Take 6, Yes, Ace of Base és más együttesek videoklipjeit, albumjait is. „A történelem folyamán ugyanakkor még sohasem volt olyan általános a nem egyidejű jelenségek egyidejű jelenléte, mint a 20. században. [...] Az újonnan létrejövő műalkotások ennek megfelelő sokféleséget mutatnak: modern és kísérleti, konzervatív és reakciós áramlatok eleddig ismeretlen mértékben élnek egymás mellett a mai kultúrában anélkül, hogy akár csak hatnának is egymásra.”2
Amikor elhatároztam, hogy a kortárs zene Janus-arcáról írok, arra gondoltam, hogy a mindenkori kettősséget immanens módon magában hordozó órómai isten archéja kellőképpen megvilágítja majd a kortárs zene elmúlt évtizedeinek jellemző jelenségét: azt a legitimációért folytatott harcot, amely a zene „fejlődését” ignoráló neo-muzsikusok és az elitista avantgárdok tábora között dúl, és amelynek eredményeként a két tábor közti szakadék gyakorlatilag áthidalhatatlanná vált. Ezt az ellentétet sem a ’60-as évek közepén megjelenő amerikai minimal music, sem a ’70-es évek Németországában meghirdetett új érthetőség nem volt képes feloldani.
A talajvesztés okait elemezve úgy döntöttem, hogy megvizsgálom ennek a jelenségnek a múlt ködébe vesző gyökereit. Elkezdtem keresgélni az időben, visszafelé és előre egyszerre. Azokat a művészettörténeti pillanatokat kutattam az emlékezetemben, amikor is – a mindenkori akadémizmus nevében – olyan művész-egyéniségeket kíséreltek meg kirekeszteni a „művészet” (melyik művészet? vö.: A művészet és a művészetek) területéről, akik alkotásaik révén egyértelmű igazolást nyertek a későbbiekben. Ilyen pillanat az, amikor a kitaszított impresszionisták Manet-val élükön létrehozzák szalonjukat, az „exposition des refusés”-t. Vajon Palestrinának, a cinquecento legnagyobb egyházi komponistájának miért kellett álnéven írnia madrigáljait? Talán azért, mert „egyetlen esztétika vagy művészeti gyakorlat sem függetlenítheti magát a politikától, azon alapvető oknál fogva, amely éppen a művészet lényegének a meghatározásában rejlik. Ez nem a totális diktatúrák által hangoztatott »minden politika« elve, amely a művészetet kiszolgáltatja a politikának. Ez maga a művészet legmerészebb törekvéseiben, azóta, amióta mint művészet nyert meghatározást.”3
Egyértelművé vált számomra, hogy a Janus-arcúság mint olyan, a művészet lényegéből fakad: dialektikája biztosította (a legújabb időkig) annak hegeli értelemben vett „fejlődését” – a szintézisteremtés lehetőségét.
Ámde posztmodern korunkban más a helyzet – és erre csak jóval később ébredtem rá.
Jegyzetek
1Vö.: Luc Ferry: Homo Aestheticus. Meridiane Kiadó, Bukarest, 1997, 242.
2Vö.: Gerhard Dietel: Zenetörténet évszámokban, II. Springer Hungarica Kiadó, Budapest, 1996, 653.
3Philippe Lacoue-Labarthe: Musica ficta. Latin Betűk, Debrecen, 1997, 15.