"ki lehet a falevél címzettje itt"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 21. (611.) SZÁM — NOVEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Elmesélt valóságok
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
A „belső megrendelés” irányít - Beszélgetés Széles Klára irodalomtörténésszel, kritikussal
Fried István
Megjegyzések a kritika hasznáról és káráról
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 4. - Három Biblia
SERESTÉLY ZALÁN
Versei
Király Zoltán
Versei
Boér Tamás
Rövidprózái
ALBERT KINGA
Ellenállni a csonkításoknak
Kinde Annamária
Lélekház ostroma
Szőcs István
Főszereplők, főrendezők, főkönyvelők az irodalom életében (folytatás előző számunkból)
KISS ERNŐ CSONGOR
A sosemvolt imposztor
FERENCZI SZILÁRD
A nemileg bosszantó honvágy
KAÁLI NAGY BOTOND
Kastély a mátrixban
A mező tetején - 7 kolozsvári festő
Lászlóffy Zsolt
Időszerű múlt – még mindig?
Hírek
 
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
A „belső megrendelés” irányít - Beszélgetés Széles Klára irodalomtörténésszel, kritikussal
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 21. (611.) SZÁM — NOVEMBER 10.

– 1980-ban megjelent, „…minden szervem óra.” József Attila költői motívumrendszeréről című könyvének első oldalán a Kérdések alcím szerepel. Akár korábbi, akár a nemrég megjelent könyveit, tanulmányait figyeljük, azt láthatjuk, hogy a kérdés-kérdezés az Ön tudományos munkásságában nem csupán kutatásmódszertani szempont, hanem a tárgyhoz való szubjektív viszonyulás kifejezője is. A kérdezés szerepe a rávezetés, amelynek folyamatához alázat és belátás társul. Fel tudja idézni, mikor fogalmazódtak meg Önben az irodalommal kapcsolatos első kérdések?
 
– Telitalálat. Legfontosabb könyveimnek, tanulmányaimnak maga a címe is kérdés: Van-e értelme a műértelmezésnek? Ha van, mi az? – sorolhatnám tovább. Hálás utókor? „Mit látsz egy íróasztalon?” (Lászlóffy Aladár – verscím a Róla szóló monográfiám élén) stb. Legelőször említett kötetem az, amelyiket egyben nagydoktori disszertációmként nyújtottam be és védtem meg sikeresen. Voltaképpen már erre, az első kérdésére adott válaszként egész pályámról beszámolhatnék. Sajnos, ezt nem tehetem. Főként azért nem áll ez módomban, mert szakmai életutam során, akaratom s minden igyekezetem ellenére teljesen túlsúlyba kerültek a vargabetűk. Ezek pedig annyira elválaszthatatlanok a megélt társadalmi, történelmi fordulatoktól, ezek szorításában alakuló személyes sorsomtól, hogy nélkülük érthetetlenné válna, miért és hogyan vált munkásságom oly rendkívül kacskaringóssá. Nem kerülhetjük el ezeket a tekervényeket. Sőt, egyre inkább az a belátás érlelődött meg bennem, hogy kifejezetten ezeket a kanyarokat kell követnünk. Különben hamis, nehezen érthető képet adnék munkáim sorának alakulásáról, s ezen belül a kisebbségi s főként az erdélyi irodalom szerepéről. Hiszen a mai fiatal generáció természetes módon távolról ismerheti csak a mi múltunkat, létfeltételeinket, nehezen vagy alig válhat megelevenedő élménnyé.
Nem szeretném Ádámtól-Évától kezdeni, de mégis idetartozik az, hogy kortársaimmal együtt „háborús gyerekek” voltunk. Pakson, iskolásként voltunk tanúi a német megszállásnak. Nyolcévesen éltük meg a II. világháború döntő fordulatát. A rajtunk átvonuló front idején, a sztálingrádi csata sikeréről már orosz katonák beszéltek és rajzoltak nekünk. Akkor és ezután a valóban „nagy fordulat” tanúi és megtapasztalói lettünk. Elemiben, felekezeti népiskolában imával és hiszekeggyel kezdtük az órákat. Majd a középiskolában egy-egy mozgalmi induló jelezte a tanítás kezdetét és végét. Apámék családja egyike volt azoknak, akiket áttelepítettek Felvidékről. 1945 után apámat bélistázták mint állami hivatalnokot, volt katonatisztet. Jóval később engedmény gyanánt biciklivel járt ki egy távoli Állami Gazdaságba, ahonnan raktárosként nyugdíjazták. Hiába tanulta meg az oroszt, tizenegyedik nyelvként, s lett hivatalos tolmács a paksi szovjet emlékmű építésénél. Mi, gyerekek az iskolában x-kategóriájúak lettünk. Iskoláztatásom egyenesen ellentmondott szívem szerinti pályaválasztásomnak. Közgazdasági technikum mezőgazdasági tagozatán érettségiztem. Lakóhelyünkön akkor még nem volt más lehetőség. Gyakorlatilag autodidaktának vallhatom magamat. Fölvételimet az egyetemre nem kitűnő tanulóként érdemeltem ki, hanem annak köszönhettem, hogy egy Rákosi Mátyás tanulmányi verseny országos első díját nyertem el.  

– Teoretikus megfontolásaiban gyakran megszólal a felelősségtudat parancsa. Munkái bizonyos tekintetben túlmutatnak a tárgykutatáson. Szembeötlő az elköteleződés és a kivételes fogékonyság, ami már pályája kezdetén is egy sajátos intellektuális adottságnak a kibontakozásaként jelenik meg… 
 
– Az elmondottak miatt küszködtem, hogy fölzárkózhassam gimnáziumi érettségivel rendelkező évfolyamtársaimhoz. (Akárcsak szegény szakérettségizettek.) Sikerült elérnem a legjobb minősítést, s ezzel a legmagasabb ösztöndíjat. Ekkor, már harmadévesen, következtek 1956 csodálatos napjai. A forradalom leverése és kegyetlen megtorlása idején, majd ezután is újra megbélyegzetté vált további életem. Nem csoda, hiszen az 1959-es diplomázás után minden káderezésnél öntudatos résztvevőnek vallottam magamat, őszintén. S fölháborodtam, amikor az „ellenforradalom” szót kellett volna kimondanom. Egyidejűleg rendszeresen és egymással párhuzamosan leveleztem Nyugatra „disszidált” barátaimmal és az erdélyi írókkal. Szép lehetett a káderlapom. Nem is jutottam álláshoz. Hat évig csak barátaim (többnyire börtönviseltek) titkos támogatásával sikerült szabadúszóként, majd fiók-könyvtárosként, ipari tanuló intézeti tanárként elhelyezkednem. Igaz, ez alatt az idő alatt megszereztem a bölcsészdoktori oklevelet (summa cum laude), s folyamatosan publikáltam szaklapokban. Ekkor ismét csoda történt. Szabolcsi Miklós pártfogásával második aspiránsi pályázatom alapján belföldi ösztöndíjas aspiráns lehettem, határtalanul boldogan. Hogy ez teljes legyen: háromévi várakozás után ekkor kaptuk meg Ceauşescu engedélyét ahhoz, hogy összeházasodhassunk az akkor még Papp László nevű színésszel. Nem is sejtettem: ez a reményteli időszak csak 1965-től 1968-ig, szeptembertől szeptemberig tartott, ekkor járt le az aspirantúra. Vártam kislányom születését novemberre. Addig kértem az ösztöndíj meghosszabbítását. (Ez nem állt precedens nélkül.) De hiába bíztam az ésszerűségben. – Tanévet kezdeni két és fél hónapra? – Irgalmatlanul visszahelyeztek az ipari tanuló iskolába. Közben dolgoztam értekezésem befejezésén. Lányom megszületése napján sikerült ez. S aznap még egy nagyhatású szimpozionon is részt vehettem. Mégis, a szülési szabadság leteltével újra állásért kellett kilincselnem. Albérletben tengődtünk, nagy kölcsönöket adtak össze barátaink lakásunk építésére. Előbb egy külvárosi általános iskolában tanítottam, majd végre egy rég vágyott gimnáziumban. Sajnos, ez utóbbi megbízás egy tanévre szóló helyettesítés volt. Újabb csoda gyanánt, ekkor egy jóságos kolleganőm, érdekemben, elvált férjéhez folyamodott. (Az illetékes a „Fehér Házban” dolgozott.) Ő szólt oda az Irodalomtudományi Intézetbe, ahová, közbelépése hatására, fölvettek, szerződéses segédmunkatársnak. Egyéni munkaként folytathattam az aspirantúra idején elkezdett kutatásaimat. Visszatérhettem eredeti vágyaim teljesítéséhez. Bár módosításokkal.

– Már egyetemi évei alatt is közvetlen kapcsolata van az erdélyi magyar irodalommal. Legendás a levelezése Lászlóffy Aladárral, akivel 1956-ban találkoznának Budapesten, de a forradalom közbeszól, ezért csak később ismerkedhetnek meg személyesen. A találkozás emberi és irodalmi barátsággá alakul. Mit gondol, miért lehetett e találkozás a személyes és kutatói érdeklődésére nézve egyaránt ilyen meghatározó?
 
– Egyéni elképzelésem szerint József Attilával szerettem volna foglalkozni, s a magyar líra folyamatával az akkori kortárs költészet felől láttatva. Ennek keretében helyeztem volna el többek között Nagy Lászlót s a „kisebbségi” költészetet, köztük Lászlóffy Aladárt. Szakdolgozatom, majd bölcsészdoktori értekezésem témája is József Attila volt. Erről tanúskodik az is, hogy életemet, munkáimat érintő első hivatkozás ezekre, a még kéziratos J. A.-disszertációimra vonatkozik. (Szabolcsi Miklós monográfia-sorozatának első kötetében.) Nagy Lászlóról hosszabb, tekintélyesnek ítélt tanulmányom jelent meg. Lászlóffy köteteiről szintén. Elfogadott aspiránsi témám pedig Nagy László és a modern magyar líra lehetett. Ám az eredeti elképzelés, annak megírása ellenében halmozódtak az akadályok. Nem tekintettem ilyen, élet- és munkaterveim elé gördülő gátnak azt, amikor még az aspirantúra kezdetén, aspiránsvezetőm, Szauder József azt tanácsolta, hogy alapvetően változtassam meg kitűzött témámat. Ne az elképzelt kortárs költészet legyen munkám fő tárgya. Bölcs szakmai diplomáciai javaslat volt ez. Hiszen akkor (1964-67-ben), a forradalom leverése után, tiltakozásul elhallgatott írók pótlására a sztrájktörést vállaló Tűztánc-antológia költői (Garai Gábor, Váci Mihály stb.) kaptak vezető szerepet, nem írhattam volna más értékrend szerint. Hallgattam témavezetőmre, és visszakoztam a Modern magyar líra kezdeteihez. Így, előtanulmányokként, Arany János kései verseiről, poétikájáról, majd Vajda Jánosról értekeztem. Arra készültem, hogy ez utóbbit fogom beadni. Témavezetőm meg volt elégedve ezzel a munkámmal. De joggal lebeszélt a benyújtásról. Túlságosan újszerűnek látta megközelítésmódomat, amely sértheti a korábbi szakirodalom szerzőit. Veszélyes ellenségeket szerezhetek, úgy vélte, felelősségét érző jóindulattal. Inkább haladjak időben tovább, indítványozta. Például, a hagyományosan elfogadott sorrend szerint, Reviczky következhetne. Így lett leadott munkám, majd első könyvem tárgya: Reviczky Gyula. Mindeddig semmiféle akadály nem állt az előtt, hogy fokozatosan eljussak eredeti, magam választotta terveim teljesítéséhez. Döccenőkkel, de a kívánt cél felé haladhattam. 1972-ben elnyertem a kandidátusi címet. Később, a könyv kiadása előtt két lektor, közösen, fölháborodott írásbeli véleményt küldött a MTA vezetőségéhez, ellenezve a kötet megjelenését. Mégis, késleltetéssel, 1976-ban megjelenhetett az Akadémiai Kiadónál. De akkor már csak aspiránsvezetőm emlékének ajánlhattam, mivel 1975 augusztusában meghalt. Nemcsak szeretett professzoromat sirattam, hanem egy pótolhatatlan emberi, munkatársi kapcsolatot is. Időközben férjemmel is közel kerültek egymáshoz. Laci beleszőtte alakját egy regényébe. Ezt már csak özvegyének, Szauder Máriának küldhette el. Mária maga is jeles irodalomtörténész, tanár és szerkesztő volt. Vele haláláig tartottuk a kapcsolatot, elküldte az általa sajtó alá rendezett, posztumusz Szauder-köteteket. 

– Az Ön férje Kolozsvári Papp László kolozsvári születésű író, műfordító volt. Mit gondol, mennyire befolyásolta férje kritikai fogékonysága az Ön irodalmi kiteljesülését?  
 
– Kolozsvári Papp László? Egyetlen, igaz választottam és férjem, valamint egyetlen gyermekünk (Papp Ágnes Klára) édesapja, három nagyszerű unokánk „Papaczija”,  ahogyan a legkedvesebb, Dodóka unokája elnevezte. Aprónak tetsző, de alapvetőnek látott képzetkapcsolás az, hogy Lászlóffy Aladár Mit látsz egy íróasztalon? című verse mindvégig ott volt íróasztalunk fölött, egy József Attila-fényképpel együtt. Laci két kitűnő regényben örökítette meg Lászlóffy személyiségét: a Változatokban és a Madarak voltunk címűben. Élete nagy s igen jogos bánata volt az, hogy műfordítóként számos nívódíjat kapott (30-nál több kötetet fordított, főként románból, franciából, angolból), de a kétségtelenül elsődleges és igen kiváló szépirodalmi munkáit nem becsülték meg méltóképpen. Kétszer érdemesítették József Attila-díjra. Ez akkor szokott így alakulni, amikor az esedékes Kossuth-díjig nem mer elmenni a döntőbizottság. Nem a díjak hiányoztak, még műveinek visszhangja sem érdekelte igazán. Nem nagyszámú, de igen hű s őt igen nagyrabecsülő olvasói voltak. Az esett roppant rosszul, élete végéig, hogy a jelenkori magyar irodalom számbavételeinél gyakorlatilag csaknem teljesen figyelmen kívül hagyták. Felsorolásokban is többnyire kihagyták a nevét. Lehet, azért, mert számos publikációja túl „rázós” volt. De bizonyára az is szerepet játszott ebben, hogy alaptermészete morózus volt, ritkán barátságos. Például Esterházy Péter is tisztelettel, olvasójaként közeledett hozzá, de ő elég nyersen megfogalmazta, hogy más úton járnak. Kettejük fogadtatása pedig igen aránytalan, s egyre fokozottabban lesz ez, irodalomtól független tényezők miatt. Szabályszerűen „irodalmi” temetése volt: csak (s rangos) írók, kritikusok beszéltek koporsójánál. De ez egyelőre „utókorán” sem hagyott igazán észrevehető nyomot.

– Munkásságát, közéleti tevékenységét figyelve azt tapasztaljuk, hogy Ön rendkívül otthonosan mozog „a kisebbségek senki vagy mindenki földjén”, Erdélyben, különösen Kolozsváron. Az értékmentést tartja meghatározó feladatának, s ehhez személyes segítségével is (nem kevés kockázatot vállalva) hozzájárul. Az államszocialista diktatúra időszakában javítani próbál a korabeli életfeltételeken, intellektuális segítséget nyújt, folyóiratokat, könyveket juttat át a határon. Írásaiban is példaszerűen kapcsolódik össze a reflexió és az önreflexió. Milyen esztétikai, etikai és érzelmi értékekkel érintkezett e tapasztalások során?
 
– A felsorolt és föl-nem-sorolt megrázkódtatások között számomra megváltást, elíziumot jelentett az, hogy húsz éven át rendszeresen jártunk Kolozsvárra. Minden karácsonyt, szilvesztert ott töltöttünk. Így nem volt nehéz folyamatosan, otthonosan mozogni a testvéri irodalom berkeiben. Lassan magára maradó anyósomat látogattuk. Alkalmunk volt arra, hogy könyveket, lapokat vigyünk át – meg persze orvosságot s a mindenkori hiánycikkeket. Az erdélyi barátok, maga a légkör balzsamként hatott. Túlzás nélkül mondom, hogy én tartozom köszönettel az erdélyi irodalomnak, mintsem fordítva, és igen sajnálom, hogy kellő munkaidő hiányában csak igen hézagosan publikáltam ezen a téren. Talán az eddigiekből is kiderülhetett, hogy általában nem dúskáltam a szakmai elismerésben, megbecsülésben. S bízvást elmondhatom, hogy a legutóbbi, megtisztelő érdemérmemnél (A Magyar Köztársaság Lovagrendjének Keresztjénél) is többet, voltaképpen a legfőbb örömöt jelenti számomra a Székelyudvarhelyen átvett arany pecsétgyűrű, a Hídverő-díj (EMIA). Hála elsőkként Lőrincz Györgynek és Kántor Lajosnak. S elsősorban persze Lászlóffy Alinak s – voltaképpen az általa megismert – férjemnek köszönhetem állandó ingázásainkat Kolozsvár és Budapest között. Azt is, hogy szűkebb körünkben évekig (évtizedekig?) élvezhettem fenti kettejük és Sigmond István, gyakrabban Panek Zoltán inspiratív társaságát, hajnalokba nyúló, befejezhetetlen szóváltásainkat. Kántor Lajosék, Szilágyiék (Istvánék) s mások ritkábban vettek részt ezeken a rendszerint Ali padlásszobájában zajló vidám „konferenciákon”. Gyimesi Éváék, szorosabban Éva idetartozott, de Évával minden ottlétemkor főként kettesben találkoztunk.
 
– Az elmúlt években két fájdalmas, megrendítő veszteség is ért bennünket. 2009-ben Lászlóffy Aladár hunyt el, 2011-ben Cs. Gyimesi Évától kellett búcsút vennünk. Ön mindkét alkalommal megszólal, nekrológjait a Helikon is közli. Írásai a személyes érintettség, a mélyreható veszteség hangján szólnak, mindkettőben a hiány abszolút megtapasztalásával szembesülhetünk. Befolyásolhatják e történések a szellemi örökség feldolgozásának munkafolyamatát? 
 
– Gyimesi Éva. Életemnek egy fontos, külön fejezete  – csaknem olyan, mint Lászlóffy Aladáré vagy Kolozsvári Papp Lászlóé. Az 1970-es években ismerkedtünk meg személyesen. Akkor, amikor egyetemi értekezésén dolgozott. (Ez lett első, komolyan vett könyve, az 1978-ban megjelent Találkozás az egyszerivel.) Első találkozásunk óta kb. 40 éven át olvastuk és vitattuk egymás írásait, beszélgettünk elsősorban szakmai terveinkről, gondjainkról. Minden ottlétemkor elmaradhatatlanok voltak ezek a baráti tanácskozások. Sorra publikáltam a hazai szakfolyóira-tokban köteteiről írott tanulmányaimat. Ő pedig egyik lektora volt a már beszélgetésünk kezdetén kiemelt kötetemnek. Kolozsvári Papp László egyik súlyos regényét (Az alkoholista halála, 1980) példaként elemezte két kiadást megérő könyve zárófejezetében (Teremtett világ, 1983, 1992). Együttműködésünk szakmai elveink azonosságából adódott – ahogyan azt utolsó könyvének dedikációjában írta. Örvendek, hogy minden levelét megőriztem. Nagy s nemcsak személyes veszteség az, hogy Lászlóffy-monográfiámról végül nem jelentetett meg írást, ahogyan szerette volna. Hiszen még kéziratos formában, folyamatosan olvasta, s egymásra épültek értékeléseink. Utolsó e-mail-je erről vall: „…Monográfiádról pedig írni akarok. Nem azért, mert megígértem, hanem azért, mert igen közelről érint.”  Nekrológomban írtam meg több, más, tragikus halálára vonatkozó gondolatomat. 

– Tudományos munkásságának egyik legfőbb üzenete az értelmező megismerésre való törekvés kiemelt fontossága. Milyen tudósi meggyőződés volt kivételes jelentőségű az Ön szakmai hitvallásának kialakításában? 
 
– Mindennél nagyobb súlyú „csapás” volt számomra az, hogy – alapvető kenyérgondok miatt nem térhettem ki olyan kényszerfeladatok elől, amelyek távol álltak fent jelzett munka- és életterveimtől. Választási lehetőségem nem volt. Számomra kudarcot, elvesztegetett időt jelentettek. Ilyen volt például az az időszak, amikor a Magyar irodalomtudomány és kritika története, ennek az 1842-től csaknem a 19. század végéig tartó része, akkori tervek szerint külön kötete volt hivatalos feladatom. S hasonló szerepet játszott életemben egy nagy, többnyelvű irodalomelméleti bibliográfia elkészítésének megszervezése és a csoport vezetése. Túlságosan is megtisztelő volt mind a két megbízás. Sanyarú helyzetemet jócskán továbbkeserítette az, hogy az egész Intézet számára közismert besúgónk kapott az alkalmon, támadhatóságomon, és sikerrel gáncsolt. Például feljelentett igazgatónknál (akkor Sőtérnél), hogy nem dolgozom, csak a lábamat lógatom. Erre válaszként berendelt a nagyfőnök, hogy hozzam be, mutassam meg az elkészített céduláimat. Szoknom kellett megalázásokhoz, de ez meghaladta elképzeléseimet. Hiszen a fenti kötelezettségek munkálataival rendszeresen, naphosszat ültem a könyvtárakban. Németh László igéje, a „gályapadból munkapad” egyetlen témánál vált be: Henszlmann Imre, világhírű polihisztorunk művészetelméletének feltárásánál. De ez a megoldás kivételt jelentett. Meglepődtem, amikor kiderült, hogy szakmai körökben nagy elismeréssel fogadták. A felemlített munkák időveszteségeket jelentettek, szellemi visszaesést, helyrehozhatatlanként átélt munka- és életkedv-elvesztést. Naponta nehezedett rám a tudat (nem volt hamis): legtermőbb éveimet, munkaképességem legjavát fecsérelem el. Szervezetem idegösszeroppanással reagált. Rá kellett döbbennem, hogy a tőlem (s ennek megfelelően, fölkészültségeimtől) idegen feladatok csak reménytelen és áldatlan erőfeszítéseket jelentenek számomra. Azok közé tartozom, akik alkatilag sem képesek a kívülről, felülről rájuk bízott feladatokat elfogadni, teljesíteni. Akiket nem irányíthat más, csak a „belső megrendelés”. A sorsszerű.

–   Vajon „sorsszerű” volt-e ebben az értelemben Szeged, a tanári katedra?
 
– Nagyon megörültem, hogy végre taníthatok újra. A Szegedi Egyetem docensi beosztása ajándék volt, nyugdíjba vonulásom előtt jó tíz évvel. Ámbár ez sem a rég vágyott 20. századi anyagot jelentette, avagy akár az irodalomelméletet, hanem a számomra jóval távolabbi 19. század korszakát. Igyekeztem sorra lefújni a port a „divatjamúlt” szerzőkről. Nemcsak a ma már szinte köztudatba kerülő Kóbor Tamásról, Gozsdu Elekről, hanem Papp Dánielről, Iványi Ödönről, Vértesi Arnoldról s hasonlókról is. Így került elemzéseim közé egy Lovik-novella. A szegedi időszakot nem érzem eredménytelennek. Igen büszke vagyok több, azóta jó könyveket megjelentető tanítványomra.
 
– A kritikák, recenziók hiánypótló munkaként méltatják a könyveit, monográfiáit. Mit jelent Széles Klára számára a megbecsülést közvetítő értékelés: elégtétel vagy további inspiráció?
 
– Most van számomra az összegezés, visszapillantás ideje. Aggódva gondoltam igen sokszor, hogy a fölvázolt, girbe-gurbára alakult életút, pálya végén van-e még esélyem arra, hogy kíméletlen mérlegelés után képes legyek valódi szintetizálásra? Egyre kevesebb hátralévő időmet féltve, nehezen szántam rá magamat, hogy minden eddigi írásomat (megjelenteket és meg nem jelenteket) elővegyem, minden fiókomat, dobozomat, sőt „levéltáramat” is föltúrjam és szigorú selejtezéssel, rendszerezéssel kiválasszam azt, ami szükséges a még talán elvégezhető munkához; vagy amit talán megőrizni érdemes. (Szeretném megkímélni ettől utódaimat.) Hosszú időt kellett rászánnom, de nem bántam meg. Sok meglepetés ért a rendezés során. S főként, nem várt, nem remélt, elfelejtett iratok kellemes meglepetései. Fölfedeztem például azt, hogy legelső írásaimtól kezdve – beleértve középiskolás, illetve még serdülő koromat is – máig egységes irányba tartottam, tartok. Mondhatnám: ugyanazzal a szintézisigénnyel kísérletezem. Örömteli felfedezés ez számomra, mivel úgy vélem: következetességre, netalán sorsszerűségre vall. Arra is most jövök rá, hogy kisebb-nagyobb kritikáim, recenzióim esetében is, általában, ugyanazokat az egyetemes kérdéseket adtam/adom föl önmagamnak, s az ezekre adható válaszok módjait, igazolhatóságát kerestem/keresem. Ennek eszközeként egyelőre nem tudok jobbat a műelemzésnél. Ez vezetett az interpretáció, a műértelmezés elmélete iránti, maradandó kíváncsisághoz. Számomra mindig gyakorlati feladatokból, tapasztalatokból fakadnak a teoretikai kérdések. Újra nagyszerű témavezetőmnek köszönhetem a remélt, s most, kulcscsomóként megtalált összegezés alapjait, folyamatát. Amikor először készítettünk közösen aspiránsi munkatervet, akkor a számomra felejthetetlen Szauder József első feladatként azt tűzte elém, hogy tájékozódjam, ismerjem meg a korabeli, költészettel foglalkozó, nemzetközi szakirodalmat, világirodalmi folyamatokat. Találó igény volt ez. Első – s egyben szívbéli – előtanulmányom lett így Hogyan lesz a klasszikusból modern? (Példa: Arthur Rimbaud). Egyik jeles olvasója, egyben méltánylója Gáldi László volt, a Nyelvtudományi Intézet akkori igazgatója. Ő ajánlotta be s közöltette ezt a rangos Filológiai Közlönyben. Szauder is meg volt elégedve – bár átíratta velem az első változatot, mivel túlságosan költőinek találta a stílusomat. Rimbaud-témámat az akkor legújabb, nemzetközi elméleti irányok egyéni áttekintései követték: Műközpontúság és történetiség; Remekmű vagy fércmunka? Ezeket az (intézeti!) Kritika közölte, elismerést vívtak ki. A szépen, fölfelé ívelő folyamat azonban alaposan megszakadt. Az eddigi – nálam szervesen összekapcsolódó – Rimbaud-val kezdődő három tanulmány következő darabjai szívós ellenállásba ütköztek, a kinevetés határáig. (Kísérlet egy műelemzés-modell felállítására I–II.) Igaz, merészek. A legkülönbözőbb, legnagyobb visszhangot keltő nemzetközi példák alapján megkíséreltem modellálni a műelemzés közös szabályait, táblázatokkal összehasonlíthatóvá, illetve képletekbe sűrítve szemléltetni. Jócskán elmaradt a várt siker. Publikálásaikat visszautasította a Kritika, majd a Valóság is. Nem mertem tovább próbálkozni a közlés lehetőségeivel. De nagy elégtételt, biztatást jelentett az, hogy Hankiss Elemérnek nagyon tetszett, Németh G. Béla levelet írt: irigyli, hogy ez nem neki jutott eszébe. Józsa Péter barátsága is jutalmam volt. A kísérlet folytatása sok évvel később a Literatúrában jelent meg, két részletben. Kisvártatva egy angol szakfolyóirat is közölte. Oroszos kollegám tudósítása szerint a Szovjetunióban szakbibliográfiában szerepel. A felsorolt elméleti tanulmányokat és társaikat 1996-ban egységes kompozíció gyanánt, könyvként nyomtatta ki a jó nevű McGrew–Hill Company Europe Kiadó. Ők pályáztak ennek a kötetnek internetre föltételével, s meg is nyerték ezt a pályázatot. (Azóta még egy, javított változat is ott található.) Már említettem, hogy ez az a kötet, amelyet nagydoktori értekezésként nyújtottam be, újabb ellenkezések között és ellenükre. Végül Fónagy Iván lett a megmentőm, nyolcévi, reménytelennek látszó várakozás után. Akkor és azóta is meggyőződtem arról, hogy ez az a koncepció, amelyet ma is vallok, s akarva-akaratlan továbbgondolok. Miközben várakoztam a vita kitűzésére, az elméleti tézis (hipotézis) számomra legtávlatibb gyakorlati próbáján dolgoztam. Egy igen nagyra becsült, kortárs költő monográfiáján. Kísérlet volt – és ma is az: lehet-e műközpontú elemzések szövedékével és ábrákkal, vizuálisan is megjeleníteni, egy utánozhatatlan művészi kozmosz körképét, József Attila kifejezésével: „világszerűségét”? Régóta, de még nem tudatosan készültem erre. 1967-től – 2007-ig összesen 42 kritikát és tanulmányt publikáltam ebben a tárgykörben. 2007-ben készült el és jelent meg ez a munka. Tudom, látom kényszerű hiányait, mégis, sejtelmeim igazolásaként éltem meg a „bekerekedését”. Kevés, de értékes visszhangja értő elismerésről tanúskodik.
A nagydoktori értekezés nyilvános vitája is azt igazolta, hogy a már régebben felvetett alapkérdések sem váltak időszerűtlenné. A diskurzusokat érdeklődés kísérte. Egy jeles kollegám, egyetemi munkatársam fölvetette a gondolatot, hogy jelentessük meg a vita egész anyagát a Filológiai Közlönyben. (De sajnos, már nem ő volt a folyóirat főszerkesztője.)
Még a védésre készülve sorra kezembe kerültek az 1996-os kötetem után, bel- és külföldi konferenciákra készült előadásaim, illetve más, hosszabb tanulmányaim, amelyeknek lényege az említett gyűjtemény szerves folytatásaként illeszkedtek gondolatmenetembe. Ilyen például a Mítosz és költészet című konferenciát bevezető előadásom, majd hasonló anyag alapján megszülető publikációim: Symmetry of Interpretation-Patterns; Symmetry and Infinity of Works of Arts etc. Hátralévő időmben először ezeknek a már meglévő kéziratoknak összegyűjtésére, megszerkesztésére (de már sejtem és foglalkoztat, hogy egyúttal kibővítésére is) készülök. S még van több tervem, reménykedem, hogy ezek közül legalább néhány teljesítésére maradhat még lehetőségem. Ez az interjú hozzájárul a munkakedvhez, lendülethez. 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében