A megbeszélés gyűléssé fajult volna, ha Isten nem teremt rendet.

– Nem lehet arra kényszeríteni az embereket, hogy egyazon istenképben higgyenek mindannyian. Amikor lediktáltam Mozartnak a Varázsfuvolát, arra kért, hogy egy bizonyos helyen, két zenei mondat közé iktassunk be egy hosszabb szünetjelet. Rendben van, mondtam, de az a szünetjel én magam leszek. Azóta egyesek azt hiszik, sőt, szószékről is hirdetik, hogy Isten többek között szünetjel két zenei mondat között. És annak a segédpapnak, akitől legutóbb ezt hallottam, igaza van. Amikor a Száz év magányt diktáltam, a mester azt mondta, hogy a szöveggel teljes egészében  azonosulni tud, csak a szavakban a hangsúlyt kellene megváltoztatnom. Rendben van, mondtam, de akkor a hangsúly a szavak lelkében én magam leszek. Azóta sokan azt hiszik, hogy a szavakban a hangsúly is én vagyok. És nekik is igazuk van. A csermely csobogása is én vagyok, a búzakalászban a búzaszemek az én arcomat viselik, a mosolygó gyermekarcon én vagyok az öröm,  a kutyákban a gazdi iránti hűség is én vagyok, merthogy Minden én vagyok.

– A Félkegyelműt is Te diktáltad, Uram? 

– Én, gyermekem. 

– És a Karnevált?

– A Karnevált is én diktáltam, gyermekem. De miért kérdezed?

– Uram, én egy olyan keresztény testéből jövök, akit hitetlennek nevelt a Sors, nem hisz Benned, nem hisz semmiben, még azt is kétségbe vonja, hogy ezelőtt 2000 évvel leküldted a Fiadat a földre, hogy élete feláldozásával magára vegye az emberiség bűneit, vagy példamutatóként érkezett, hogy a szeretet erejével megváltoztassa az emberek életét. Viszont állandóan azt mondogatta, hirdette, írta, hogy szentségként tisztel három Bibliát, a Félkegyelműt, a Száz év magányt és a Karnevált. 

– S a keresztyének Bibliáját?

– Egyszer-egyszer belelapozott, Uram, de nem olvasta el soha.

Semmiben sem hisz, ami abban a Bibliában benne van. 

– Nem baj – mondta az Úr –, már életében is megbocsátottam volna neki, de soha nem fordult hozzám semmivel. Kijár neki az örökélet, ha hisz benne, ha nem hisz, ez engem egyáltalán nem érdekel, felbecsülhetetlen érdemei vannak: abban a Bibliaként tisztelt három műben felismerte Isten szavait, hiszen az ember ilyen műveket nem lenne képes megalkotni.

– Bocsánat, Uram – szólalt meg ismét valaki –, hogy bátorságom van ellentmondani egy kicsit Neked, a felsorolt művekkel egyenrangúnak vélik odalent a Bach-fúgákat, a Hamletet, a Dávid szobrot és Mona Lizát,  és a példák sokaságát tudnám még felsorolni. Ezeket is Te teremtetted? 

– Nem, gyermekem, de mindezekhez megteremtettem Bachot, Shakespeare-t, Michelangelót és Leonardót, és sorolhatnék még rengeteg nevet, akik mind-mind egyenrangúak a földre teremtett Világossággal. Ott kezdődtek a bajok, amikor olyanok is azt hitték, hogy a Világosság részei, akiket csak azért teremtettem, hogy ne vessék a szememre azok, akikben megrendült a hit, hogy lám, az Úr képtelen  sokféleségben gondolkozni, márpedig az ember életének nem lehet az a célja, hogy egész életében  egyebet se csináljon, csak egyazon futószalagon ragozza ugyanazt az igét.

– És akkor mi az emberi élet célja, Uram?

– Teremtettem nekik egy Szókratészt, ha hagyták volna élni még egy keveset, tőle megtudhatták volna a valót. Teremthetnék nekik hetenként egy-egy Szókratészt, de nem érdemlik meg, ezer évenként egyszer talán ráveszem erre is magam, hogy ne hagyjam őket botorkálni a sötétben az idők végezetéig. Addig csak egyetlenegy dolgot kell megoldaniuk, hogy létrehozzák az első mesterségesen előállított egysejtűt, onnan már egyenes út vezet a cél felé. Egyelőre még erre is képtelenek. Nektek meg az a feladat jutott, hogy nap mint nap imádkozzatok az emberért, egyszer már észhez kell térniük, hogy ne fecséreljék el azt a kevés időt, amit egy emberi életre szántam, jöjjenek rá végre, hogy egy mondatban nem a kötőszavak a legfontosabbak, a főneveket, mellékneveket, igéket, jelzőket és minden egyebet mellékesként kell kezelni, a legfontosabbak a szünetjelek és a hangsúlyok, amelyek a szavak lelkének  tartozékai, mert a szünetjelek s a hangsúlyok mindegyike  én magam vagyok. 

(2012)