a vadállat foga
amikor a hullát
mahagóniragyogásúra kopott deszkán
lecsúsztatták a tatjáról
egyikük sem érzett semmit.
álmaikban – a szárazföldön, nők ölében,
a zsíros körmök jóllakott fényében – bénítóbb
volt a halál. De itt – a nyílt víz dűnéin – mintha
csak egy foguk hullott volna ki,
egyetlen hatalmas állat megannyi porcikája voltak
egy napról napra szürkülő metszőfoggal, melyben
akár egy hajszálvékony lángra lobbant ideg
éjjelente a hullámverések lidérce lüktetett tovább
gazdátlan merényletek
a szorongás – távolléted gazdátlan
merénylete – estére érkezik. úgy csörömpöl
az erekben mint javítási munkálatok után
vízvezetékekben a rozsda
beláthatatlanul jelentéktelen
gesztusaim és mozdulataim
utóéleteivel telnek fel távoli napok
– olyanok is melyek sose lesznek –
valami folyton átömlik rajtam:
nem tudom mi de látni szétpergő
medreit – főleg az arcon. mintha
csak kiterjesztése lenne. irányait
sem ismerem. néha szürkületkor
– talán épp abban bízva hogy az ütemek
rituális elvegyülése megvillantaná anyagát –
csóré nyirkos képzeletem kitartom
akár benyálazott ujjunk a szélbe
de kimért és jellegtelen minden
akár egy brácsatok vagy hajnalban
a szalmát összetartó báladrót
csak előttem és mögöttem testesedik
ki illetve távollétedben ha rám hagyod.
valami furcsa hordalék közlekedik bennem
s valamit folyton tovamos
az összetapadó szemhéj és az álom közötti
senkiföldjén az elme – vagy a képzelet –
még észleli amint egy légy – miután vad
megfejthetetlen orbitáljaival minden partjáról
beveszi az átlátszó véletlent – kitalál
a lebegő konyhaablakból. arcod ingadozó
álomképén mintha folyton áthaladna valami.
a jelhiba forrását még nem sikerült beazonosítanom
az összekarcolt hajó
ki fog hullni a metszőfogam.
talán álmomban történik majd
vagy úgy koccan egy vonatállomás
műmárványán akár porcelán pikkelyek.
csak idő kérdése.
ez a beláthatóság valamelyest összeköt
megannyi áporodott leheletű tengerésszel
akik napokat heteket vitorláztak étlen
– némi kétszersültön – a nyílt víz beláthatatlan
dűnéin belátható sorsaikkal összezárva
és a hajópadlón próbálták jegyezni az íny
egyre sikamlósabb magányát. esetleg valami kevésbé
látványos felületen: a korlát alatti só marta deszkákon.
így tágultak, pulzáltak ringtak együtt az úttal
a ködben olykor egymásba karcolt jelek.
folyton cserélődő matrózok kimért emlékezetei
a mindent fényesre és orsószerűre csiszoló jövő
higanypárájában. A porcelánhalakról
– melyeket egy-egy pillanatra meghimbált az éjszaka
a víz gyalázatosan felpuhított színén –
nem sokat tudtak. mint megduzzadt orbitálködök
lebegtek akkor. ki-ki a maga oszthatatlanjában
