A kiserdőben tengettem vasárnap délelőttömet, hátha ráakadok valami elveszett kincs nyomára. Már csak azért is kutattam arany meg mindenféle becses portéka után, mert biza jobb dolgom nem akadt, no meg persze az se lett volna hátrány, ha megtömhettem volna a zsebem némi gazdagsággal.

– Maradjál csak! El ne röppenj! – szólalt meg egy férfi a szemközti galagonya tövéből.

Különös ember volt, tán az is lehet, hogy valami kincstárnok. Feléje indultam, amikor mellőlem a paréjból aranyszínű pillangó röppent fel.

– Hát nem löhet igaz – mordult fel, majd dühösen feltápászkodott. Leporolta nadrágját, ingjét és földig érő fekete kabátját.

– Hát nézzed mög! Elijesztötted a legszöbb példányt! Már három napja a nyomában vagyok, oszt a legjobb pillanatban, mikor már majdnem mögvagyon, te ide gyüvöl és elijesztöd. Most hogy a fenébe fogok lepkenyálat szödni aranyszárnyú pillangóból délidőben? Varjúbelem már van. Cickafarkat két napig kutattam. Vénusz napján szödtem három nyárfalevelet, de ez a nyavalyás lepkenyál sehogy se akar összegyünni. Oda a varázslatom.

– Csak ne búslakodjon amiatt a lepke miatt – próbáltam vigasztalni –, az biza akkor is tovaröppent volna, ha nem erre járom utam. Ha a lepke el akar szállni, akkor az elszáll, oszt ennyi.

– No, tán valami lepketudó lönné vagy mifene. Oszt nevet adtak-e anyádék, vagy csak mögcsináltak, és hagynak itten kallódni?

– Kószó Márton a becsületes nevem.

– Adjon az isten – nyújtotta felém kezét – Börkocsa Aladár lönnék, amolyan garabonciásféle. De ha már így egymásba szalajtott minket a jóisten, és mindezök mellett még a tehéntejet is szeretöd, velem gyühetsz, oszt tanúja löhetöl egy kis varázslásnak.

– Szeretem biza – fogadtam el ajánlatát.

A templom harangja megkondult, elütötte a delet. A kocsma előtt haladtunk el, ahol Beregi Pista hempergőzött az úton hagyott lócitromban. Négykézláb kúszott a gőzölgő szarban és akárhányszor próbált talpra kecmeregni, minduttalan megcsúszott és már megint ott matatott a lovak seggürülékében. Kérően nézett a szemembe, talán azért, hogy segítsem ki szorult helyzetéből, de mivel megszólalni a sok pálinkától nem tudott, oszt mondani volt, hogy néma gyereknek anyja se érti a szavát, hát hagytam kedvéri gyurmázni a ragacsos lepényekkel. Jászabó uram ménjei már megint rendesen besárgították a főteret, hogy a fáradt utazó képes volt azt hinni, itt biza még a kavicsosból is pitypang terem.

– Hát akkor induljunk, oszt igyuk mög a jussunkat.

– Tán kend itt lakik az utcába? – néztem rá.

– Én ugyan nem, még csak a környékön se.

– Hát akkor hol akar tejet inni?

– Tejet csak te iszol, én biza pálinkát. Hol, hol, hát vagyon itt a faluba annyi derék embör, hogy jut innivaló mindkettőnknek becsülettel. Csak szegődj a nyomomba, oszt rögvest mindönre választ kapol.

Az első házban, ahol megálltunk, Csüregi Ilonka lakott. Hát gyorsan elment a kedvem a tejivástól, mikor megpillantottam kegyes rusnyaságát kifelé jövet. Meg aztán nem is vagyok vele beszélő viszonyban, mert a közelmúltban akadt egy kis nézeteltérésünk. Hát ő sem repesett a boldogságtól dicsőséges eljöve-telem láttán.

– Nem sül lé a bőr a pofádról! – förmedt rám. – Nem mögmondtam, hogy még csak a házam tájékára sé gyere, mert söprűnyéllel nyúlok föl a seggödbe!

– Na álljon csak mög, szépasszony! A legény a segedelmöm, oszt ha valami számon kérni valója van tőle, azt biza hozzám nyújtsa be, de csak indokolt esetbe.

– Hát kend mög ki lönne! 

– Garabonciás vagyok, oszt itt van dolgom. Már ha nénémnek nem volna probléma, hozzon egy kis tejet a gyeröknek, mög egy kupica szilvát neköm.

– Garabonciás – maradt tátva a nő szája, hogy még a tegnapi birkapaprikás mócsingjait is vélni láttam benne –, akkor biza hozok. De kendnek minek a pálinka? Hát a garabonciás nem csak tejet iszik?

– Nem, lássa, segéddel gyüttem. Ilyenkor én azt iszok, amit mögkivánok. Hát most szépasszonyság pálinkáját kívántam mög.

Aztán, hogy magam is benyeltem jussomat, már kezdtem azt hinni, biza ténylegesen kincstárnokba botlottam, aki ha nem is a zsebeimet, de a gyomromat tölti teli becsességgel.

A szomszédos utcában, Jármányki uram fehérnépe már nem volt a vendégszeretet mintaszobra.

– Mi kéne, ha volna? – mordult ránk.

– Szép jó napot, néném! Garabonciás vagyok, oszt ha méltóztatna egy bögre tejet, mög egy kupica pálinkát adni, akkor áldást hozok a házra.

– Na táguljanak innen, koszos zsiványok! Kolduljanak máshol, mert magukra eresztöm a Jocót!

– Eressze csak – nevetett fel Aladár – , majd olyat varázsolok menten, hogy Jocó ganévá változik, oszt kegyed nem győzi majd kihordani az istállóból.

Hát Jocót nem kellett nagyon varázsolgatni. Jármányki uram német juhásza, mint ha meg sem hallotta volna a garabonciás fenyegető szavait és még az sem riasztotta vissza megkergetésünktől, hogy biza bármelyik pillanatban tehénszarrá változhat. Hát, oszt csak nem akart azzá változni.

Tán két óra lehetett, mire a kutya megkönyörült rajtunk. Aladár ugyan azt mondotta, hogy most változott szarrá, mert kicsit késett a varázslat, de én mintha látni véltem volna, hogy Csabaki uram macskája nyomába szegődött. Aztán titkon visszasettenkedtünk a faluba és ott még egész estig jártunk innivaló nyomában. Volt, hogy kaptunk, meg volt, hogy nem.

– Majd mögbánják még ezt a kapzsi népek – vakarta meg fejét és a zsebéből különös kence-ficét vett elő. Be is kente vele mind a házak falát, ahol nem adtak a szomjazónak, még Jármányki uramékhoz is visszamerészkedett.

– Hát az meg mi a rossznyavalya?

– Rigózsír. Bekenöm azoknak a házaknak a falát, ahol nem adtak tejet. Éjjel nagy vihart varázsolok és a kapzsik háza tetejét mind elviszi a szél.

Már aludt apám és jó anyám, mikor az ablakon titkon léptem meg. Ha már Aladár ígéretet tett, hogy a szemem előtt mutatja be varázstudományát, nem akartam lemaradni a csodáról.

A falu főterén várt be. Csendes volt a környék, csak Beregi Pista horkolása törte meg néha a tücsökmuzsikát.

– No akkor láss csodát! Abraka-dabra, slittyen-slutty!

Nem csak csodának nem voltam tanúja, de másnak se. Tán ez azért is lehetett, mert olyan sötét volt a tájékunkon, hogy semmit sem lehetett látni.

– No, úgy néz ki, késik. De várjunk csak türelemmel, majdcsak ideér a varázslat.

Vártunk, de a csoda nem jött.

– Na komám – csapott a vállamra –, ez elakadt valahol, vagy eltévesztötte az útirányt és egy másik faluba mönt. De ne tétlenkedjünk itt, majd mi véghezvisszük a varázslást. Csak gyere velem, oszt ha nem muszáj, ne hangoskodj.

Nem tudom, miféle rigózsírt kent föl a garabonciás, de biza a házak mind fénylettek. Oszt ahol volt fényesség, ott felkapaszkodtunk a tetőre, megbontottuk a nádat és a földre hánytuk.

Reggel aztán volt acsarkodás, meg kiabálás, de biza sírás is. A burzsuj népek ott ríttak a verandán. Szegény Beregi Pista szeméből is kiment az álom, amint az éjjel megszikkadt lócitromból tápászkodott föl. Ott tébláboltak a csendőrök, a plébános, de még maga a polgármester is.

Estefelé járt, mikor a kiserdő tájékán ballagtunk Raffai Zolival. Föl is ocsúdtunk a fák közötti titkolózásra.

– Na komám, egy házért tíz pöngő jár. Nyolc házért nyolcvan. Fogjad!

– Röndben vagyon, Jóska bátyám, oszt ha köllenék, csak hívjon tisztességgel.

– Hát kendtek meg miféle csalárdságra vetemedtek itt – léptem ki a fák közül egy markos husánggal. – Maga nem is garabonciás, csak gazemberségre vetemedett bitang. Kend Jóska bátyám meg miféle ács, hogy efféle csozeságokra adja a fejét? De már indulok is a csendőrökért, oszt vallok nekik becsülettel.

– Az anyád úristenit, te kölök! Tudod hova mész te vallani? Hát volt pofád kisemmizni, oszt hazudni olyat, hogy a pap aranykelyhet ad a munkámért! Ott robotoltam két hétig, oszt árva garast se kaptam. Majd adok én a pofádnak mondanivalót.

Jobbnak láttam mind én, mind pedig Raffai barátom, ha inkább futásnak eredünk. Oszt úgy elfutottunk, hogy még életemben nem volt ennyire nehéz a megállapodás…

Egyik reggel Jármányki uramék felé sétáltam. A fehérnép ott gubbasztott az udvaron, és eszementen ordított. Elveszett a kutyája, a Jocó. Azt is mondotta, hogy valami bitang berakott a kutyaházba egy lapát tehénszart.

Különleges nap volt ez a mai. Már kezdtem úgy érezni magam, mint a Csurfai Gyula, hogy minden egyes nap rejt valami különlegességet. De ugyan-olyan különleges volt ez a Csurfai részéről is, mert ő is meghívottja volt az eseményeknek. Így abban is biztos voltam, hogy semmiféleképpen nem tudok majd józanul szót érteni vele.

Apám izgatott volt, azt sem tudta, mit vegyen magára, még sosem volt igazi vadászaton. Végül aztán azt a ruháját vette fel, ami mindig rajta volt, mivel nem igen akadt másik.

Tegnap egész éjjel mondogatta anyám, hogy apám kezébe ne kerüljön fegyver. Ugyan szolgált ő katonaként a nyíregyházi kaszárnyában, de két hónap után onnan is elküldték, hogy azóta uniformist se látott. Egyszer volt kint lövészeten, de akkor sem akart megállni a fegyver a kezében, mert a céltábla helyett a szomszéd legelő kanászát találta lábon, aki épp vízért ment a gémeskútra. Persze sokáig mondogatta apám, hogy nem ő volt a hibás, mert minek megy az ember lőpályára éles bevetés idején. Három hét zárka értette csak meg vele, hogy ő véletlenül sem a megadott irányba tüzelt, hanem a szomszéd állatgazdálkodásba.

Aztán a Csurfairól meg ne is beszéljünk. Olyan jól ismerte az Alföldet, hogy egyszer egy egész zászlóaljat vezetett a mocsarasba, és két álló napig kellett őket kimenteni onnan. Később, mikor a Csurfai hivatásos akart lenni, azt mondta neki a tábornok, hogy annyi a derék honvéd, hogy két háború is kevés volna a magyar nép kipusztításához. De azt is mondta, hogy mihelyt lesz üresedés, majd sürgönyöznek. Azóta eltelt harminc év, de ő még most is leállítja a postást, nem jött-e neki behívóparancs.

De szerintem a Kerepi Béla fővadász is százszor megbánta már, hogy falusi vadásznapokat hirdetett, főleg azután, hogy megismerkedett a jelenlévők névsorával. Mert ott aztán mindenki volt, csak olyan nem, aki értett volna a fegyverekhez.

Apám egy pálinkásüveggel bíbelődött, mikor valaki hangosan bedörömbölt az ajtón. A Csurfai volt, most is elégedett vigyorral és egy kosár szeszesitallal lépett be. Látszódott rajta, hogy már elkezdte az ünneplést, arca kipirult, szája mosolyra állt és volt olyan erős pálinkaszaga, mint a Szabolyai műhelynek cefrefőzés idején. Bebillegett a szobába, letette a nehéz garabolyt és apám kegyeletes ölelgetéséhez kezdett hozzá.

– Na jó komám – harsant fel –, majd mi mögmutatjuk a falunak, hogy ki is itt az igazi mesterlövész.

A Csurfai kérésére kinyitottak még egy üveg pálinkát, majd azt ketten be is nyakalták. Én már azon töprengtem, hogy képesek lesznek-e egyáltalán az ajtón kimenni, nemhogy vadakat lőni. No, aztán az Isten mégis csak megkönyörült szegény fejemnek, hogy ne kelljen otthon gubbasztanom és apám józanításával töltenem az időt. Bicegve ugyan, meg igen sok pihenővel, de mégiscsak eljutottunk a vadászházig, ahol már rendesen megvolt a népszaporulat. Szerencsére nem kellett cipelnem a nagydarab ember súlyát, mert útközben csatlakozott hozzánk Bujáki Tihamér is a Csabaki fogadóból. Na persze ő sem volt kifogástalan állapotban, de legalább a Csurfai egész úton belé kapaszkodott és neki dalolt.

Akkor lett csak igazán jókedvem, amikor megpillantottam a Raffai Zolit, aki éppen apját borogatta vizes törölközővel. Rögvest a társaságába szegődtem, magukra hagyva apámékat, akik hozzá is kezdtek a füles garaboly ürítésének. Nyugodt lélekkel ittak meg mindent, mert Beregi Pista is ott volt, és ő sehova se ment el megfelelő utánpótlás nélkül.

Alig telt el negyedóra, a Kerepi fővadász máris összecsődítette a jónépet és közölte velük az általános tudnivalókat, meg a fegyverhasználatot. Bár az embereket Beregi vésztartaléka érdekelte jobban, mintsem a Kerepi szónoklása. Aztán rajtam és Zoli barátomon kívül mindenki kapott puskát. Azt mondták. a mi kezünkbe még nem való, ám apámékat elnézve én egészen másféle következtetésre jutottam.

Lassan indultunk neki, voltak, akik jönni is alig bírtak, ráadásul akkora hanggal voltak, mint lakodalom idején a menet. Az egész utat végigdalolták, meg akkorákat ordibáltak, hogy a madarak is rémülten menekültek a környékről. Az emberek a puskát inkább támaszkodásra használták, mintsem vadat lőni. De hát hol volt ott vad? Sehol. Azok, mikor meghallották ezt az őrült zsibongást, talán még a világból is kimenekültek. Mi meg kerestük őket órákig, és nem egyszer jártuk körbe az egész erdőt, de még egy árva csigát sem találtunk.

Aztán egy váratlan pillanatban a Csurfai újabb ötlettel állt elő:

– Mönjünk vissza a vadászházba, oszt igyuk mög a Beregi pálinkáját!

Na erre gyorsan megjött a jókedv. A lassú menetet majdhogynem futólépés váltotta fel egészen a vadászházig. Egyedül csak a Kerepi fővadász nem díjazta az ötletet, de hát mit tudott volna ő egyedül tenni a szomjazó embertársadalommal szemben.

Odabent aztán volt harsogás, úgy zengett a vadászház az énekszótól, mint a bácskai utcabál. Csurfai és az apám az asztalra álltak, és ott olyan táncot jártak, mint a tápai menyecskék búcsú idején. Beregi Pista meg sorra járta a kitömött vadakat, és mindegyiket megajándékozta egy nótával. Alig telt el egy óra és már minden iható elfogyott, már-már azon tanakodtak, hogy a vadászatot inkább a Csabaki fogadóban kellene folytatni, mikor Csurfai újabb ötlettel állt elő:

– Mönjünk vissza az erdőbe, úgy lehet a vadak már előkerültek!

Kellett ugyan néhány óra hossza, hogy mindenki menetkész állapotba kerüljön, meg jó néhány vödör vizet is elpocsékoltunk, de a végén megint ott kajtattunk felfegyverkezve az erdőben. Valamivel csendesebb lett a menet is, ki tudja, miért, talán egy tündér szállt le közénk és fogta be a dalolók száját.

Meg is pillantottuk az első vadat, egy fácánt. Kerepi álljt intett a csapatnak, célzott, lőtt és a kutyák már hozták is a leterített madarat. Na erre mindenkinek megjött a kedve, meg az is közrejátszott, hogy a Beregi zubbonya alól egy egész liter dugi pálinka került elő. Na innentől kezdve mindenki be akarta mutatni a vadásztudományát. Egyetlen apró moccanásra már tüzet is nyitottak, ráadásul össze-vissza. Volt olyan durrogtatás, mint a doberdói csatában. Végül, mikor elfogyott minden sörét, nekikezdtünk felkutatni a zsákmányokat. A Kerepi által lelőtt fácánon kívül két döglött kutyát is találtunk. Ráadásul a Bujáki is ott üvöltött a fa alatt, mert valaki rendesen a seggébe durrantott. A legmeglepőbb már csak az volt, hogy az egyik bokor alatt megtaláltuk a Gazsit. Azt a disznót, ami tavaly télen sikeresen meglépett Bogda Jenci bökőjének élétől.

Gyorsan hazavittük és akkora lakomát csináltunk belőle, hogy onnan két napig senki sem bírt hazamenni.