"ki lehet a falevél címzettje itt"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 21. (611.) SZÁM — NOVEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Elmesélt valóságok
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
A „belső megrendelés” irányít - Beszélgetés Széles Klára irodalomtörténésszel, kritikussal
Fried István
Megjegyzések a kritika hasznáról és káráról
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 4. - Három Biblia
SERESTÉLY ZALÁN
Versei
Király Zoltán
Versei
Boér Tamás
Rövidprózái
ALBERT KINGA
Ellenállni a csonkításoknak
Kinde Annamária
Lélekház ostroma
Szőcs István
Főszereplők, főrendezők, főkönyvelők az irodalom életében (folytatás előző számunkból)
KISS ERNŐ CSONGOR
A sosemvolt imposztor
FERENCZI SZILÁRD
A nemileg bosszantó honvágy
KAÁLI NAGY BOTOND
Kastély a mátrixban
A mező tetején - 7 kolozsvári festő
Lászlóffy Zsolt
Időszerű múlt – még mindig?
Hírek
 
ALBERT KINGA
Ellenállni a csonkításoknak
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 21. (611.) SZÁM — NOVEMBER 10.

Mondják – írják – az új Spiró-kötetről, hogy nagyszerűen ragadja meg a mai, illetve az elmúlt évtizedek magyar társadalmi realitását, éles számvetés a magyar történelmi és kulturális hagyománnyal. Felmerül azonban a kérdés, hogy mennyire hangsúlyos és releváns eleme a „magyar” ennek a kötetnek, mennyire függ tőle a befogadás milyensége. Kétségtelen, hogy erdélyiként kicsit más a Kémjelentést olvasni, de szerencsére van a novellákban bőven az egyetemesen emberiből (vagy az egyetemesen „magyarból”, ha úgy tetszik), és abból a (közép-)kelet-európaiból, amelyet mind nagyon jól ismerünk.
Spiró György kötetében a legtöbb szövegben egyes szám első személyű narrátor szólal meg, a 31 novellából az énelbeszélő életútja rekonstruálható, illetve egy töredékes családhistória bontakozik ki. Az idő azonban a legtöbbször nincs pontosan meghatározva, csak az elejtett utalások vagy éppen a szöveg tematikus hálója, központi tárgya sejteti. A kötetkompozíció tehát nem véletlenszerű, bár vannak olyan „beékelt” szövegek, amelyek lazítják annak linearitását. Különösen hatásos indításnak bizonyul a Kocsiút az éjszakában – akár beavatástörténetként is értelmezhető. Az elbeszélői nézőpont érdekes szintézise a hároméves gyerek perspektívájának és a visszaemlékező, a történések súlyát és jelentőségét már felfogó narrátor hangjának. A gyerek bájos naivitással időzik el a részletekben, miközben a rádióban Rajk-pert közvetítenek, s körülötte kényes politikai egyezkedések folynak. Önkéntelenül is beavatódik abba a történelmi valóságba, amelynek eleve ki volt szolgáltatva. S vele együtt az olvasó is beavatódik: egy olyan világba, amelynek alapélménye a kiszolgáltatottság, és amelyre mindig a (kényszerű) otthonosság és idegenkedés kettőssége lesz jellemző.
A kötetindító novellában találkozunk először az anyával, az apával, sőt azzal a fekete bútorral is, amelyről az elbeszélő mellékesen megjegyzi, hogy az apja készítette. Ez a fekete bútor a kötetzáró novellában (Két fénykép) is visszatér – Spiró mindvégig finoman bánik a részletekkel. Az utolsó szövegben már nincs anya, apa, időközben a narrátor megöregedett, a ház kiürült, de a fekete bútor végzetszerűen áll még. Az első és az utolsó novella mintegy a kötet keretét képezik, együtt hangsúlyozzák annak kohézióját és zártságát – az életút zártságát és végérvényességét. De közben mi történik?
A közösségi életérzés, a történelmi realitás paradoxonjai és abszurdumai legtöbbször az énelbeszélő személyes élményei, tapasztalatai révén nyilvánulnak meg. Ilyen abszurd helyzettel szembesülünk a Díszpolgárok című írásban, amelyben az elbeszélő felidézi volt igazgatóját, aki diákkorában parkettaléccel ütlegelte az ülepét. A szocialista nevelési módszereket alkalmazó igazgatóról és az elbeszélőről később kitudódik, hogy ugyanannak a kerületnek a díszpolgárai. A helyzet ellentmondásossága csak az iróniában oldható fel. A Szabadságharcból az derül ki, hogy a túléléshez kompromisszumokat kell kötni. Az elbeszélő úgy dönt, hogy egy ösztöndíj révén meghúzódik egy biztos munkahelyen. Leadja a dossziéját, nem is sejtve, hogy azt bárki szabotálhatja, akinek pályázási szándéka nem tetszik. Majd „egyszemélyes szabadságharcának”, a dosszié megmentési kísérletének leszünk tanúi. A dosszié megmenekül, és az elbeszélő kénytelen örülni a kis diadalnak is, pedig mi az a „gyenge diktatúra örök nyugalmához” képest? 
Spiró éles egyszerűséggel írja és szerkeszti meg a visszaemlékezéseket. Ezek a történetek egyszerre töredékesek, de egészek is, tehát reprezentatívak. Az elbeszélő egyszerre jelent és bírál, értelmez is. Egyszerre kérdez és válaszol. Van olyan írás, amelyben a narrátor mintegy leleplez bizonyos jelenségeket, működéseket. A két igazgatókban a színházi berkekben történő sikkasztásokról, visszaélésekről olvashatunk. A szöveg dinamikáját az biztosítja, hogy az olvasó az átvert színházigazgatóval egyszerre, fokozatosan szerez tudomást a csalások szövevényéről, a bürokratikus fogások agyafúrtságáról a mindentudó narrátor kommentárjaiból. Más szövegekben a művészet, a szakmai érvényesülés a politikumnak rendelődik alá (Hajbók, Kémjelentés).
Máskor a jelen idejű elbeszélés a narrátor belső monológjait, eszmefuttatásait tárja elénk, és az olvasónak az a benyomása, a történet valósággal az olvasás momentumában képződik, a gondolatok sodródása pedig erős elbeszélői felismerésben, revelációban csúcsosodik ki. Ez főleg az anya-fiú viszony ecsetelésekor jellemző. A Nyaralni muszáj novellában a fiú minden gesztusát és szavát ismeri már az anyjának – ezek mögött csak önzést, kisszerűséget és felszínességet lát. A történet végére azonban a fiú mintha megértené, hogy a látszat ápolása az egyedüli eszköze és módja az anya önigazolásának. Az anya lényege nem értelmeződik át, nem válik hirtelen meg nem értett jó tündérré, de a narrátorban felülkerekedik az empátia, és ennek segítségével észreveszi anyja kisszerűségében azokat a védekezési mechanizmusokat, amelyek az állandó kiszolgáltatottsággal, beteljesületlenséggel szemben lépnek fel. Az empátia szükségessége egyébként a teljes kötetet áthatja. 
A Nyugat az itthoni körülményektől való idegenkedés ellenére sem jelenthet alternatívát. A Tischdamenben a narrátor az NSZK-ba látogat, ahol barátja erotikus szolgáltatásokat nyújtó kocsmákban lép fel együttesével. Az irigyelt Nyugat is lelepleződik, s míg a barát számára is csak ideiglenes ez a megoldás, az elbeszélő vállalhatatlannak tartja ezt a kompromisszumot. Amerika még a biztos munkahely tudatában sem jelent menedéket, a két évvel idősebb nagynéni látszólag az amerikai álmot éli ott, gazdag férje van, héber órákra járatja a családot, de ez a kártyavár is összeomlik (A síromnál).
A zsidó származás, amellett, hogy több évtizednyi bujdosásra kényszerítette a családot, a „modern” korban is kísért. Legalábbis ez derül ki a Temetői járatból. A narrátor, annak ellenére, hogy nem tartja magát zsidónak, mégis egy olyan történetben találja magát, amelyikben döntő szerepet játszik zsidó identitása. A novellában egy ismeretlen ember a villamosról a legtermészetesebb közvetlenséggel Gyurinak szólítgatja az elbeszélőt (írót), zsidó származására tesz utalásokat, majd arról értekezik, hogy egyetlen „igazi magyar” sem olvassa az írásait. Ez azért is megdöbbentő, mert Spiró kötetében nem annyira hangsúlyos az elbeszélő fikcionalizálása, a történetek pedig felismerhetően önéletrajzi ihletésűek, a narrátor tehát afféle írói pozícióként fogható fel. 
A kötet utolsó novellái között szerepel néhány, amelyben az elbeszélő egyes szám harmadik személyű. Ezek az írások igen töredékesek, a jelenből és múltból pedig mintha egy apokaliptikus, brutális jövőbe kerülnénk (Reggel, Baba, Az ok, Melyik szomszéd?). Ezek után a kötetzáró novella szerencsésen kanyarodik vissza a családi fonalhoz, az anya halálát követően a narrátor mindössze két fényképet visz magával a családi házból, saját identitása megtagadhatatlansága emlékeztetőjéül. 
A Kémjelentést talán csak azzal lehet vádolni, hogy olykor túlságosan is didaktikus, egyes történetek nagyon igyekeznek az előre megszabott medrükbe terelődni. De a kis tömör írásoknak jellegzetes otthonszaguk van, a hajléktalanjaikkal, bürokratikus gócaikkal, szocialista maradványként létező lepukkant üdülőikkel együtt. Mondhatjuk akár azt is, hogy a Kémjelentésben az alapvetően emberi próbál ellenállni a történelmi és társadalmi csonkításoknak. 

Spiró György: Kémjelentés. Magve-tő, Budapest, 2011. 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében