Mottó:
De az értől nem ijed meg,
Nem hátrálja síkos út,
Szóba sem áll vad tövissel:
Egyre gázol, egyre fut.
(Arany János)
Nem vagyok biztos benne, talán Shaw szövegében figyeltem fel először e figyelmeztetésre: Aki tud, alkot. Aki nem tud, tanít. Sőt: oktat; kioktat; s ha módja van, vezényel is. Ez különben így van a kisebbségi életben. Szúrjam közbe, ma már a méretük szerint középnemzetek is egyre inkább kisebbségi létviszonyok közé süllyednek, nemcsak gazdasági, politikai téren, de művelődésben is. Ezért az olyanok, mint mi, erdélyi magyarok, kétszeresen is kisebbségiek vagyunk. Sajnos nem igaz a gyönyörű mondás: Sub pondere crescit palma. Nemcsak hogy nem nő, de összevissza görbül a pálma. Miért? A nagy konspiráció miatt, és ellenkezőleg, annak a hiánya miatt is!
A sikeres kisebbségi lét mindig is feltételezi a banda-fegyelmet, ezért is gyanús mindig a többséginek, aki ezt a valóságosnál nagyobbnak képzeli. Sőt, hajlamos ezt diabolizálni! Pedig, pedig…. Két okból is pedig… Az egyik: „fogjuk ki a szelet a vitorlájukból, legyünk sokkal olyanabbak, mint ők” e taktika sokszoros csődje miatt ki sem térek pl. Szabédi Lászlóra, hiszen a Szabédi Társaság és Emlékszoba bizonyára számos kötetet termelt ki a félreértelmezések ellen; éppúgy, mint nyelvészeti nézeteinek katedra-szalonképessé tevéséért. (Miközben korsza-kokon át sok-sok nemzedéknek sem adja kezébe Szabédi remekműveit, pl. a Veér Anna alszikot stb. Ennek a taktikának másik válfaja a „légy fegyelmezett!” Volt egy kiváló barátom, nagyszerű tudós, szelíd ember, de szigorú. Egyszer viszont elmesélte, hogy ha kisebbségi főnök lenne, s módjában állana, bevezetné a vasfegyelmet! Mindenki fogja be a száját! Végezze a dolgát, aztán kuss! Nem hősködni, nem szájalni!... Aztán létezett még az öreg hölgyek taktikája; nem Dürrenmatt seregletéből származtak; erősen nemzeti jellegű özvegyek vagy vénkisasszonyok voltak, akiket szerencséjük megóvott attól, hogy a lakásukat, azaz egész lakásukat elveszítsék, nagyon fürgén szereztek egy-egy olyan többségi albérlőt, aki legalábbis adjunktus vagy törzstiszt volt, s ők maguk mazochista kéjjel mondogatták egymás között: kevesebbért többet! Jobbat! És csendesebben! Bizonyosan boldoggá émelyegték magukat egymás közt; ismertem egy ilyen hölgyet, a legkedvesebbet, legfinomabbat, akit annyira megvédtek bérlői, hogy még a szerintük potya- és örökségleső unokáit sem engedték be hozzá, senki látogató ne zavarja, még a nyugdíját is ők vették át a postástól, és aztán élete gyertyáját észrevétlenül fújta el a szél. (Lásd még Bárdy Zoltántól: Eltemettük a részeges nagymamát.)
A vasfegyelem-önuralom taktikája nem válik be, csak néha – valamennyire… Egy tehetséges, okos kollégám rossz származású volt – felső középosztály s nagyúri rokonság –, hiába tett meg mindent, nem ment előre az érvényesülés fene sík pályáján. Aztán egyszercsak beugrott neki: attól kezdve megjátszotta a részeges féltehetséget s a buzgó nőcsábászt; rögtön ki is nevezték igazgatónak, de azért gyanakodva szemmel tartotta a nagytársadalom: Hogyhogy? Ez tökrészegen is mindig vonalas? Soha egy búsmagyar kirohanás? Soha egy jó Ceauşescu vicc? Mi ez? És óvatosságból visszatartották a másodosztályban.
Itt volt kisebbségi létünk két nagy zászlósura: Balogh Edgár és még azelőtt: Reményik Sándor…
Reményik, mint egészen fiatal költő, hősies hangvételű költeményeket írt a nemzetgyilkossági kísérlet ellen, amit úgy hívunk: Trianon, a Végvári-verseket, ezek tették híressé, tisztelt nagysággá kisebbségi életünkben. (Állítólag nem mindeniket ő írta, de ezt nem hiszem.) Természetesen, egy idő után abba kellett hagynia a Végvári- verseket, az új impérium megszilárdulásával egyszerűen lehetetlenné vált volna folytatni, nem is lehet ezért elmarasztalni. Azért sem, hogy amikor egy olvasója megkérdi, miért nem ír többé olyanokat, azt válaszolta, egyetlen verssorban: az a perc elmúlt!... Igen, és egy komoly, konszolidált főszerkesztő lesz, Kós Károlyékkal, a helikoni csoportosulással s másokkal keresi a modus vivendit, amiért szintén nem támadható.
A költő egyre többet jár át Magyar-országra – „Ahogy lehet” – , sőt valami különbejáratú személyes boldogságra is lel egy Szőcs vezetéknevű múzsánál, ezt nem is illene említeni, ha ő maga versekben nem rajong Szőcsországért; amit egyesek nagy bezzeg!-eléssel kezdtek nekem felemlegetni, holott széleskörű rokonságomból senki semmit sem tud erről. Ám ahogy akkoriban dúdolgatták: A szerencse forgandó, naptól felhő távozó, innen így járjatok, túlnan úgy várjatok – jött 1940 ősze. Anélkül, hogy történelmi mérlegelésbe bonyolódnék, csak megemlítem: Kolozsvárt is, Vásárhelyen is „mindenki ott volt” a bevonuló honvédcsapatok üdvözlésére a főtéren, sőt még a román lelkészek is, a kedves Suciu părinte is, aki annyira szívén viselte lelki üdvösségemet gyerekkoromban; csak éppen Reményik hiányzott ! És sokan verset is írtak ez alkalomból; az öreg és beteg Babits is, még ha ő Erdélyben csak a tordai pogácsát s az egeket metsző gyémánt havasok élét idézi meg, mint hajdani fogarasi tanár. Egyvalakinek hiába vártuk a versét, és az – éppen Reményik volt! Még ezt is lehet mentegetni, nemcsak kimagyarázni… csakhogy: még azon az őszön Kolozsvárt rendeztek egy nagy vendégséget azok számára, akik ama bizonyos 22 év alatt a legtöbbet szenvedtek, és – Reményik nem kapott meghívót! Erre azonban már jelentkezett: ő ne szenvedett volna? Rohant a miniszterelnökhöz, Teleki nem fogadta; rohant a kormányzóhoz, Horthy nem fogadta. Végül, még az év vége előtt, Bánffy kijárt neki valami Corvinkoszorút vagy -láncot, s amit hozzácsaptak Kelemen Lajos kitüntetéséhez. De a költő nem vigasztalódott meg, még sötétebben látott és írt, a rákövetkező év szeptemberében meghalt. (Páll Árpád néhai újságíró kollégám biztosan állította, hogy öngyilkos lett…?)
Végeredményképpen azonban nem az életpálya zegzugos tömkelege vagy kicirkalmazott fordulatai számítanak, hanem – az életmű; a versek! Nem tűnhet nevetségesnek, hogy már gimnazista koromban „kezdtem helyesen értelmezni élet és életmű összefüggéseit”? És amikor majd két évtized múlva egy kora délelőtön megjelent szobámban – lakásom még nem volt, mintahogy még ma sincsen – Földes László Utunk-főszerkesztő és Marosi Péter rovatvezető, azzal, hogy „a lapot meg kell menteni” és a Nézzünk hát szembe rovatban írandó kritikai Reményik-elemzésem révén válik ez megvalósulandhatóvá, egyáltalán nem kellett engem biztatni. Sőt, a továbbiakban Marosi Péter itt-ott „moderálva” szerkeszthette a cikkeimet.
Ugyanis nem voltam – akkor még – magamtól olyan okos, olyan tanáraim voltak, mint pl. Kovács Benedek, kiről már többször megírtam, hogy ő a háborúnak világnézetileg és érzelmileg legveszélyesebb éveiben – szüntelenül rajtunk tartotta a szemét: „édes fiaim, meg ne halljam, hogy itt valaki közületek zsidózik vagy oláhozik… mi itt mindnyájan Jézus testvérei vagyunk”… amiért az iskola államosítása után meg is jutalmazták: két doktorátusával kifutófiú lett az Erdőigazgatóságnál, de az is csak nagy protekció árán – volt, bizony mondom, a horthysta években nyíltan kommunistának számított tanárunk is, Tóth Sándor matematikus… mikor 1941 elején összeszedték a vásárhelyi kommunistákat, mind együtt volt viceispán-alispán, hát kimondták: kommunista lehet egy éhenkórász proli vagy egy internacionalista ügyvéd, de egy református kollégiumi tanár nem! Mit szólna a világ! – és Sényi László báró éppúgy kihozta őt is konflis-kocsiban az ákosfalvi internáló táborból, mint Salamon Ernő költőt… Nos, a számtantanárnak hatásos volt az agitációs módszere: csendesen nevetgélve el-elhullatott megjegyzéseket, vagy huncut mosollyal kérdéseket tett fel: „hát ahhoz viszont mit szólsz, hogy nemcsak ezt, hanem azt is leírta, mi?” … és hogy bár ügyesen kimosta magát a Végvári-versek miatt, hét év múlva mégis elment, és felvette értük a Kisfaludy Társaság nagydíját, hehehe…, de amikor Teleki Pálhoz ment siránkozni, az kiüzente neki az előszobába, hogy azért éppen mindenre még neki sincsen ideje, hehe… Ami azonban ennél is többet számított, 1948-ban megismerkedtem egyik orvosával, egy ideggyógyásszal, több mint ötven évvel azelőtt, hogy Marosi Barna közzétette kórtörténetének egyes adatait. Különös orvos volt, egyáltalán nem örült annak, hogy sok betege van! Többnyire megvetette őket, mert az volt a felfogása, hogy az idegbaj és az elmezavar – jellem kérdése! Valaki nem azért lesz „olyan”, mert drogos, hanem azért lesz drogos, mert – olyan. 1923 óta a költő laudanum-függővé vált, annak minden következményével együtt; ám a fő baj az volt, hogy nem is akart meggyógyulni, jól érezte magát betegsége pajzsa mögött… „Sajnos, nem ő volt az egyetlen”; de erről már nem mondott többet a professzor.
Nekem az volt a véleményem, hogy Végvári-versek nélkül Reményik költői életműve jelentéktelen, nem lehet összemérni Áprily Lajos vagy pláné Dsida Jenő költészetével. Ady verselési módját követte, de hangzatosságba vagy szenvelgésbe laposodott a legtöbbször. „Jelezni kívántam”, hogy nem a nacionalizmusa miatt támadom, s hivatkoztam Babits vagy Dsida példájára, akik ezt „humanistábban tudták csinálni”… Erre azonban csak Nagy István reagált: „Nem szeretem, kérem, az olyasmit, csikorgatta, hogy valakit csak azért löknek ki az ajtón, hogy két másikat beeresszenek az ablakon!” Amikor idézni akartam neki Németh Lászlót, hogy „a mi nacionalizmusunk nem támadásra kivont fegyver, hanem védekezésre emelt pajzs”, leintett: Hagyja, jól ismerem az ilyen kétszínűségeket!...
Saját magam előtt a fő érvem nem is az volt Reményik ellen, hogy amíg sokan megszenvedtek az ő verseiért, neki sosem esett semmi baja (mint pl. Dadaynak a Zátony miatt), hanem mert minden hősies póza mellett versei hatástalanok maradtak, sőt, lejárattak egy bizonyos szólamkincset s az általuk megidézett magatartásmódokat. „Ahogy lehet”… „Eredj, ha tudsz”… már akkoriban is rosszmájú hangsúlyt kaptak sokaknál1. Valóban, nagyon sokan elmentek, akik nem is voltak kénytelenítve erre. És azóta is hányan vannak: hivatalosan vagy bizalmasan hümmögve méltatják Reményiket, ám ahogy lehet, mennek!... Ilyen vagy olyan címen, tucatnyi tüzes szívű költő, lángeszű irodalmár, fürge filozófus és hegyes tollazatú riporter: illa berek, és ott eltűnnek a névtelenségben. Noha mindig azt mondtam, az alkotónál az emberi mivolt méretei nem számítanak, egy gyilkos brávó még lehet kitűnő szobrász, egy anyagias kántortanító lehet az emberiség legnagyobb zenei zsenije, most mégis úgy látom, hogy az emberi súlytalanság sokszor lehet a tehetséget hatálytalanító – ballaszt.
De ezzel szemben a baloghedgári diplomatikus választékosság sem védett meg, ő, mint valóság-főrendezője, áll a kisebbségi irodalom ablakában egy odavonszolt konyhaszéken, s amint észreveszi hogy a Dónát-úton nyílnak már az orgonák, harsogni kezd: „Elrendeltem az illatforrások megnyitását! Engedélyezem a szimat gyönyörködtetését!”… Balogh Edgár már nincs közöttünk: but his soul goes marching on! – de a lelke tovább él, és – oszlás útján szaporodik!
Különben hogyan volna lehetséges, hogy a dogmatikus viták múltjának megcsemcsegése során az erdélyi irodalomtörténetből nem hiányzik Cseke Péternek az a Makkai Sándor, aki nemcsak naiv történelmi regényeket írt, hanem olyan regény-tetralógiát is (Mi, Ernyeiek, Szép kísértet, Szabad vagy, Holttenger), amely ugyanolyan érték irodalomként és társadalom-, sőt néptörténetként is, mint Bánffy regény-trilógiája… Ugyanakkor, Cseke Péter a „kvantitatív literaturica” híve: megemlítésre méltó teljesítménynek tartja, hogy egy kutatónak sikerült százötven, kötetben kiadatlan Dsida-verset felfedeznie. Egyrészt nem is kellett olyan nagyon széles körben kutatni, ott lapultak mind Imbery Melinda ládájában; másrészt a költő hagyta ki őket köteteiből, hogy azok éppen ezáltal – nagyobbakká váljanak, de ez már külön kérdés, érdemes lesz még visszatérnünk egyszer erre … Szász Endre grafikusművész egyszer felháborodottan a műtermi szemétben való kajtatásnak nevezte: ez az íróasztalfiókra is érvényes…
Végül az irodalmi főrendezőség2 ambícióiról szólva – s ez a kisebbségi konspirációk tonikájára való visszatérés is, hadd idézzük megint Németh Lászlót (hozzávetőlegesen): azt hinné az ember, hogy amikor egy népcsoport nehéz helyzetbe kerül, otthagyják az élősködők. De – nem! Amikor valakiket már nem lehet kizsákmányolni, még mindig lehet – szállítani!
Jegyzetek
1A Reményik-idézetek, már akkor is úgy habzottak sokak száján, mint az Erdélyi Induló vagy a Székely Himnusz blaszfém változatai: Édes Erdély, itt vagyunk, hogyha baj lesz, itt hagyunk… Ahogy lehet…
2Nem néztem le senki nyomorát és hat elemijét, de vannak dolgok, amiket képtelen vagyok elfeledni… Baloghnak pl. 3 ügyét: 1. hogy rábeszélte Karácsony Benőt, ne akarjon elbújni, menjen csak be nyugodtan a gettóba, mert éppen ezzel fog hatásosan demonstrálni a szörnyűség ellen; 2. hogy bevallotta, ő akadályozta meg természettudományos tankönyvek behozatalát Magyarországról, nehogy elsorvasszák a mi tudományosságunkat; 3. egy Kosztolányi-előszavamról, amelyben a korszak kívánalmainak megfelelően „kidomborítottam Kosztolányi szociális empátiáját”, azt referálta: „vörösre akarom mázolni azt a fehérgárdistát” (így!). S még hozzávehetném, hogy nagyváradi tárgyalásán társai nevében is önbírálatot gyakorolt olyan bűncselekményekért, amelyekről pár hónap múlva ugyanaz a bíróság állapította meg, hogy – el sem követték őket!
