"ki lehet a falevél címzettje itt"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 21. (611.) SZÁM — NOVEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Elmesélt valóságok
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
A „belső megrendelés” irányít - Beszélgetés Széles Klára irodalomtörténésszel, kritikussal
Fried István
Megjegyzések a kritika hasznáról és káráról
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 4. - Három Biblia
SERESTÉLY ZALÁN
Versei
Király Zoltán
Versei
Boér Tamás
Rövidprózái
ALBERT KINGA
Ellenállni a csonkításoknak
Kinde Annamária
Lélekház ostroma
Szőcs István
Főszereplők, főrendezők, főkönyvelők az irodalom életében (folytatás előző számunkból)
KISS ERNŐ CSONGOR
A sosemvolt imposztor
FERENCZI SZILÁRD
A nemileg bosszantó honvágy
KAÁLI NAGY BOTOND
Kastély a mátrixban
A mező tetején - 7 kolozsvári festő
Lászlóffy Zsolt
Időszerű múlt – még mindig?
Hírek
 
KISS ERNŐ CSONGOR
A sosemvolt imposztor
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 21. (611.) SZÁM — NOVEMBER 10.

Az imposztor: írónak sarlatán, hazafinak pedig intrikus. Ezt a hangsúlyt azzal teremti meg Umberto Eco legújabb regénye, hogy a 19. század „valamirevaló” konspirációit (a Dreyfus-pertől a Cion bölcseinek jegyzőkönyveiig) gyűjti magába, a nevükben, nekik tulajdonított szavaikban, cselszövéseikben hiteles és létező történelmi alakokkal együtt; egyet: a főszereplő Simone Simonini kapitányt kivéve. A szerzői utószó szerint ugyanis Simonini alakjában számos névtelen vagy kevésbé ismert összeesküvő karaktere, tehetsége, gyűlölni tudása és legfőképp: politikai, történelmi jelentőségű tette ötvöződik. Nem csoda hát, hogy ez az önkénye szerint folyton nyelvet, identitást, alakot és gazdát változtató imposztor öregkori naplójában arról számol be, hogy személyisége megkettőződött. A századvégi Párizsban találkozik a fiatal Froïde (Freud) doktorral, aki ugyan ellenszenves neki, de épp szavai hatására indul a regény egyfajta önkéntes, pszichoanalitikus írásgyakorlatként: „Szeretem ösztönösen futtatni a pennámat. Annak az osztrák doktornak a véleménye szerint emlékezetemnek valamely igazán fájó mozzanatáig kellene eljutnom, s akkor megtudhatom, miért töröltem ki sebtében annyi mindent.” (26.) „Ezért döntöttem hát úgy, hogy naplót fogok írni, ha utólagosat is, magamnak mesélve el a múltamból mindent, amit lassanként fel tudok idézni, a legjelentéktelenebb dolgokat is, míg elő nem bukkan a… hogy is hívják, traumatizáló elem. Én saját magamnak. És gyógyítani is magamat akarom, bolond nőkkel bíbelődő felcser énrám ugyan ne tegye a kezét.” (62.) 
Naplóprojektje nagyapja torinói otthonában töltött gyerekkora (1830-1855) felidézésétől az 1898. december 20-án kelt utolsó bejegyzésig tart, melyben a főszereplő és alteregója (Dalla Piccola abbé személyében) feleselgetnek egymásnak, s néhol még az Elbeszélőnek is be kell avatkoznia. Mikor Simonini önmaga vizsgálatába kezd, alapvetése az Odi ergo sum (Gyűlölök, tehát vagyok) maga alkotta aforizma lesz. E gúnyos létigazolását ismerve, a szerző mondhatni elképesztő feladat elé állítja olvasóját: olyan elbeszélő művét olvassuk, aki előítélettel, fajgyűlölettel, komplexussal és paranoid érzéssel teli. Egy ilyen személyiség visszaemlékezésén keresztül ad beszámolót a 19. század ominózus történelmi-politikai eseményeiről, híres vagy hírhedt szereplőiről. „Túl sokat tud ön rólam. Ön fölöttébb kellemetlen tanú. És túlságosan szigorú is” (127.) – mondja alteregójának, és sokáig úgy tűnhet, hogy Dalla Piccola abbé a meghasadt tudatú Simonini felettes énje, aki viszont kész őszintén felfedni a kapitány gaztetteit, hiszen az nem képes vagy nem hajlandó emlékezni. 
Simone Simonini kapitány neve, közelebbről vizsgálva, sokat elárul a regény témájáról, a név viselőjének indulatairól. Gyerekkorában egyetlen családtagként mellette levő nagyapja, fanatikus zsidógyűlölete folytán, a gyermek Szent Simonino neve után kereszteltette unokáját. A fáma szerint a kétéves trentói kisfiú neve az antiszemitizmus középkorban jelentkező egyik leggyakoribb és legdrasztikusabb formája, a vérvád kapcsán vált ismertté. Egy Trentóba érkező ferences zsidókat becsmérlő beszédeit követően röppent fel a hír, hogy a kis Simoninót zsidók rabolták el és darabolták fel, hogy vérét a húsvéti pászkába keverjék. Az alaptalan vád megtorlásaként a város szinte minden zsidó lakosát kivégezték. Az antiszemitizmus ily módon is erősödő, valamiképp intézményesülő tendenciáit fonák módon az is mutatja, hogy a 12-13. században csak angol területen négy hasonló ügyben avattak gyerekeket mártírszentté.
Simonini gyerekkorát a gyűlölködő, konzervatív, antiszemita nagyapa és a házban lebzselő jezsuita atyák határozták meg, s ő maga is gyűlölködő lett. Olasz nemzetiségű, de az olaszokat lenézi, francia az anyanyelve, viszont a franciákat sem tartja sokra. Apja a független Olaszországért harcol, olyan elvekért, amiket a nagyapa veszélyesnek és eretneknek tart. Simonini titokban apja elvei iránt lelkesedik, tiltott könyveit olvassa, de az apai örökség helyett végül a nagyapai kezd dominálni: az ínyenc falatok szeretete és a konspiráció, melyben a gyűlölt zsidók problémájának végső megoldását igyekszik megtalálni. 
Eco már A rózsa neve kapcsán beszél felsoroláselméletről, ami nemcsak egy parányi medievista diszciplína, hanem regényeinek egyik hangsúlyos poétikai-stilisztikai eszköze, bevallása szerint: a befejezetlenség általi végtelenség misztikus érzékeltetésére. A lista mámorát (2009-ben azonos címen könyve jelent meg listákból, listákról) a receptek, a francia és olasz étkek összetevőinek lajstroma teremti meg. A kulináris remekek fogyasztása amúgy is a nőket megvető Simonini egyetlen, már-már erotikus élvezete.  
A Foucault-inga (1988) című regényében már széles körben megelőlegezte az összeesküvés-gyártás itt bemutatott elképesztő működését. Bevezet a kulisszákba, és játékba hozza azt a „szakirodalmat”, ami mindkét regényben elengedhetetlennek mutatkozik ahhoz, hogy valaki elsőrangú összeesküvést szőjön: világuralomra törő, a keresztényeket elpusztítani készülő rózsakeresztesek, templomos lovagok, szabadkőművesek és zsidók, pontosabban történetük bármiféle „irodalmi” kombinációja vagy permutációja. Eco második regényében, egy könyvkiadóban dolgozó három barát a hírhajhász ponyvaírók ügyetlenségén felbuzdulva kezd el irodalmi ambícióként egy konspirációtörténetet, a Tervet kompilálni. Eco posztmodern regénye azonban arra is figyelmeztet, hogy a veszélyesség az olvasás folyamatában válik kérdés(es)sé: megmutatja, hogy mi a paranoia, amely kényszerűen maga hoz létre összeesküvés-elméleteket, s milyen a paranoid olvasat, ami e kornak lett sajátja. A szilárd világrenddé merevedő Hidegháború évtizedeiben születő posztmodern fikció hőseinek paranoiája a másik rendszer általi elnyelés félelme lett. A Foucault-ingában ennek az irodalmi korhangulatnak is fricskát vet azzal, hogy hősei nem az egyén ellen szövetkező társadalom fantomjától reszketnek, inkább maguk gyártanak konspiráció-terveket. A prágai temető minderre úgy mutat rá, a ’88-as regény folytonosságában, hogy egy történelmi jelentőségű konspirációt, mintegy írói ambíciót, a rosszul használt tehetség, képzelőerő, a meglevő konspirációk hiperbolikus továbbgondolása, a („szakirodalom” mellett) megfelelő „auktorok” művei kompilációjának tétjévé teszi. Simonini prágai zsidó temetőben kibontakozó története Alexandre Dumas (Joseph Balsamo), Eugène Sue (A nép rejtelmei) regényeiből inspirálódik, illetve azok műveire licitál rá, akik maguk is e két szerző regényeiből lopták ötleteiket. 
Simonini minden, etikailag megkérdőjelezhető cselekedete dacára akkor a legszánalmasabb, amikor önérzetes íróvá válik. Az alkotók tehetetlen ihletkeresését mímeli az az igyekezete is, hogy a prágai történet klisészerűen baljós és horrorisztikus jelenetét minél érzékletesebben próbálja aláhamisítani. Gyilkossággal és további cselszövéssel sikerül eltüntetnie a konspiráció-gyártás irodalmi mesterségét művelő vetélytársait, hogy egyedüliként szerezze meg a legtökéletesebb tervek és ötletek szerzői jogát. Meglehetősen büszke „főművére”, amitől egyben, minden bizonnyal, gyűlölködő élete beigazolódását is reméli. A prágai temető illusztrációi a 19. századi feuilleton-kiadások mintájára készültek. Ezzel Eco egy újabb kapcsolatot teremt a naplóregény és Simonini (19. századi) kedvenc kalandregényei között, melyek hasonló illusztrált mellékletként, folytatásban jelentek meg. Ezzel a formai-szerkesztési megoldással minket, olvasókat is megerősít abban a hitünkben, hogy a képzelet termékét olvassuk, mígnem az utószóban kiderül, hogy „ebben a történetben nincs más kitalált alak, csak a főszereplő, Simone Simonini (…) a többi szereplő (kivéve néhány kisebb mellékalakot, mint amilyen például Rebaudengo közjegyző vagy Ninuzzo) mind valóságosan létezett, és azt tette és mondta, amit ebben a regényben tesz és mond.” (553.)
Nemcsak tucatnyi hamis okmány és jegyzőkönyv születik a regény során, de a konspiráció-elméletek elmélete is körvonalazódni látszik. Azon túlmenően, hogy Simonini „írói” ténykedése az irodalmi művek megszületésének analógiája lesz, kiderül az is, hogy megírásakor csakis arra kell támaszkodni, ami ismert és egyszerű, ami kvázi a „használt könyves pultokon megtalálható” (136.). A Simonini tollából megszülető hamisított dokumentumok az összeesküvések hektikusságát önmaguk önkényességével igazolják: a nagypolitikai eseményeket és végtelenül szubjektív, véletlenszerű eseményeket a gyűlölet ideológiája fonja össze. A kapitány cinizmusát mutatja az is, hogy még a konspirációgyártásról szóló metabeszéddel sem átall alátámasztani egy paranoid elméletet, miszerint a „politikáról gyakran mi, az állam legalázatosabb szolgái döntünk, és nem azok, akiket a nép kormányozni lát…” (137.) 
Eco tehát másként, de ismét beidézi és dimenzionálja a paranoia fogalmát. A Foucault-inga úgy érezteti a paranoia globális hangulatát, hogy in flagranti mutatja meg, milyen veszélyes könnyedséggel születhet meg egy konspiráció, de ez még mindig csak ironikusan, fiktív keretben teremt kapcsolatot a konspiráció és a gyanakvás globális tendenciája között. A prágai temető azonban de facto dolgoz ki összeesküvést, s ez már jogosan teheti zsigeri félelemmé a paranoiát: hiszen Simonini naplója végig arról számol be, hogy a 19. század jelentős történelmi eseményeit hogyan befolyásolta néhány személy önkénye, ha bagatellizálni akarom: egy intrikus fiatalkori olvasmányélménye. A banalitás és a gyűlölet ilyen együttese zavarba ejtő kitárulkozással mutatkozik meg. A prágai temető ingája a nevetségesség és a paranoia között inog, és csak kevés dönti el, hogy végleg merre leng ki.
Umberto Eco legutóbbi regényében is hű marad a Széljegyzetek A rózsa nevéhez című utószóban tett írói elköteleződéséhez, melyben „az arisztotelészi poétika nagy csodálója”-ként mondja és gyakorolja azt, hogy a regénynek főleg a cselekmény által kell szórakoztatnia olvasóját.

Umberto Eco: A prágai temető. Fordította: Barna Imre. Európa, Budapest, 2012.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében