Lehet-e a stíluskavalkád sikeres? Lehet-e az eklektika meggyőző? Lehet-e különböző művészeti ágak és műfajok összemosása hiteles? Elméletileg igen. Gyakorlatilag is, mint az az építészetben, képzőművészetben vagy akár a zenében megmutatkozott. De mi a helyzet a színházzal? A szó, a játék, a kép és a zene összművészetében, elég egy kis továbbcsúszás a stílek határmezsgyéjén és igen sok minden – akár az egész produkció – összedől.

Sok színház szeret kísérletezgetni, játszadozni, olykor még a legkonzervatívabbak is. Jól teszik, az újdonság ereje szinte mindig varázslatos.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház az utóbbi évadok alatt számos ilyen játékban vett részt. Több igen sikeres, sokszor fesztiváldíjas produkció jelezte: jó az út, csak végig kell rajta menni, a repertoárszínháznak szüksége van az új erők okozta sikerérzetre. A vásárhelyi intézmény Tompa Miklós Társulatának egyik legutóbbi előadása is ilyen jellegű, igaz, véresen komoly játék. A Kőműves Kelemen című archaikus népballadánkról van szó. Mi történik, ha egy társulat játszani kezd egy ilyen, bizonyos értelemben a szakralitás határát súroló szöveggel? Az eredmény mindenképpen érdekes…

Sarkadi Imre befejezetlen ballada-átdolgozására Ivánka Csaba írt szöveget. Ezt zenésítette meg Szörényi Levente és Bródy János a nyolcvanas évek elején és alkotta meg belőle a kortárs magyar zeneirodalom egyik legismertebb művét, a Kőműves Kelemen című rockballadát. A darabot Marosvásárhelyen Somo-gyi Szilárd, a budapesti Ope-rettszínház fiatal rendezője, a helyi Művészeti Egyetem volt rendező szakos hallgatója vitte színpadra, teljesen mai átdolgozásban, A Déva-projekt alcímmel. Archaikus történet, rockzenére írottan, musical stílben, napjaink világában…

A történet közismert, a rendezői koncepció igazán érdekes. A helyszín ezúttal is Déva, de nem az átkok sújtotta vár, hanem azzal átellenben egy hangár, amelyről épp az egykori fejedelmi székhelyre látni. Ebbe a hangárba költözött be 13 ember. A feladatuk: megalkotni a Déva-projektet, egy születésétől fogva sikerre ítélt videojátékot. És mint a való világon mindenhol, addig nem hagyhatják el a helyszínt, ameddig a játék el nem készül. A telefonjaikat sem hordhatják magukkal, a lényeg a teljes titoktartás. Programozók, tervezők, designerek, informatikai zsenik, akik rengeteg pénzt kaszálnak, ha a játék elkészül. De nem készül el, mert egy rejtélyes, naponta jelentkező elektronikai lidérc áramszünetet okoz és minden addigi, mentett munkát töröl. A csapat őrjöng, vezetőjük, Kelemen (Kányádi Szilárd, illetve Sebestyén Aba – dupla szereposztás, e sorok szerzője Kányádi Szilárdot látta a színpadon) hiába próbálkozik menteni a menthetőt. Kialakulnak az elkerülhetetlen „biszérikucák”, az ellentábor vezetője, Boldizsár (Bokor Barna) kész otthagyni csapot-papot és hazatérni a családjához. Az összezártság az őrület határára sodorja a stábot és egy kellően elmebeteg pillanatban a babonás Benedek (Galló Ernő) előáll a mindent megmentő javaslattal: a vár átok alatt épült, a játék átok alatt omlik össze. Az első, látogatóba érkező feleséget fel kell áldozni. Ugyanezt sugallja a rejtélyes, örök látogató, a clown-szerepet öltő pizzafutár (Nagy István), aki tulajdonképpen a munkát megrendelő viselkedéskutató intézet álcázott képviselője. És itt a titok nyitja, a téma aktualitása, mai világunk hátborzongató valódisága: a kisembert a háttérből észrevétlenül, de eredményesen manipuláló, lelkiismeretet nem ismerő intézmények irányítják az életet – ridegen, ahogyan azt a titokzatos viselkedéskutató intézet képviselői (Nagy István, illetve Tompa Klára) is megjelenítik.

A történet gerince az eredeti mű cselekménye szerint épül fel, a rendezői koncepció a fentebb vázolt változtatások szerint viszi színpadra az alkotást. Túri Erzsébet díszletei egy lepusztult hangárt jelenítenek meg, e hangárban kisebb-nagyobb állványokon, egymás mellett, alatt és fölött állnak az íróasztalok és a programozók számítógépei. Odafönt, a magasban a készülő videojáték tesztverziója rajzolódik ki, majd omlik látványosan össze, a sejtelmesen megjelenő fények éles színei ridegséget, hideget sugallnak. A szereplők ruházata természetesen mai, a koreográfia szintúgy. Az enyhe folk-beütésekkel gazdagított zene itt nem népitánc-jellegű mozgásvilágnak szolgáltat alapot (mint a Maros Művészegyüttes tavalyi, igen sikeres, azonos darabra készült előadásában), hanem a népszerű, nyugati musicalek világába kalauzolja el a nézőt. A prózai részeket megkapó dalok, refrének sorozata és igen dinamikus, precíz, rengeteg munkával elsajátított koreográfia kíséri, illetve váltja fel, a játszók hangi adottságaira, mozgáskultúrájára, illetve a színpadi összkép harmóniájára nem lehet panasz. A mű drámaiságát, a tragédia súlyát, a gyilkosságot követő elhatárolódást, illetve Anna (Szilasi Eszter Júlia, e.h.) döbbenetét, Kelemen összeroppanását nem az individuális színészi játék mélységei fejezik ki, hanem a zene, a tánc és a színpadi mikrokozmosz erőteljessége, összetettsége. Tulajdonképpen csak egy főszereplő van és ez maga a produkció.

Amely, minden precizitása, szakmai színvonala ellenére mégis apró űrt hagyott maga mögött és ezen űrnek az oka a stílusok disszonanciájában keresendő. A szöveg, a zene nagyszerű, a rendezői koncepció és az előadásmód is az: külön-külön mindkettő hiteles. De e két rész között, az áthidaló és látványos koreográfia ellenére sincsen sok átjárás. Egy dramaturg használata segített volna ebben, hiszen hiába mai a hangár, a játék, a humor és a tragédia, ha a nyelvezet ősi, a csak kissé átírt zene pedig a népi jellegű előadásmódnak kedvez. Ez az előadás egyetlen buktatója, emiatt azonban sterillé válik minden. Nem rossz a produkció, egyáltalán nem az, de sajnálatos, hogy egy ilyen jól összetett előadás emiatt fojtsa magába üzenetét. Értelmi síkon értjük, érzelmi síkon viszont elkerül a katarzis, ami Kőműves Kelemen és Anna tragédiájának lényege, elsődleges célja. Kár érte. Mert úgy látszik, hogy a mai, viselkedéskutató intézetek által uralt világban a múltba kell nyúlnunk e katarzisért. Ami ezáltal a múltban is marad. Még akkor is, ha az előadást megtekinteni mindenképp érdemes.

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Szörényi Levente – Bródy János – Sarkadi Imre – Ivánka Csaba: Kőműves Kelemen. A Déva-projekt. Szereplők: Kányádi Szilárd/Sebestyén Aba, Szilasi Eszter Júlia e.h., Bokor Barna, Tollas Gábor, Korpos András, Galló Ernő, Ördög Miklós Levente, Nagy István, Tompa Klára, Meszesi Oszkár, Kovács Botond, Henn János, Benedek Botond, Barabási Tivadar, Péterfi Arnold e.h. Ruszuly Ervin e.h. Rendező: Somogyi Szilárd. Díszlet-és jelmeztervező: Túri Erzsébet. Jelmeztervező munkatársa: Brassay B. Kinga. Díszlettervező asszisztens: Huszár Gábor e.h. Zenei vezető: Ila Gábor. Koreográfus: Bodor Johanna.